Károly-Mária-Jeromos, akit vezetéknevén Leclanchenak hivtak, könyvelő
volt Párisban, a Murette cégnél, mely gyarmatárukkal foglalkozott.
Károly-Mária-Jeromos épp ugy ült a Richelieu-utcai elsőemeleti iroda
szobájában egy ferdesiku magas asztal előtt, kacsalábon forgó
támlanélküli magas széken, ahogy a könyvelők Berlinben, vagy Bécsben,
vagy Pesten ülnek, mellel nekidülleszkedve az asztalnak, s a
könyvóriásba, amelyben vizszintesen és függőlegesen vékony piros vonalak
szaladtak, neveket és számokat irt be, hol az egyik, oldalon, hol a
másikon, s néha fekete lénia mellett, a tollával szép egyenes vonalakat
huzott a beirt sorok alá. Volt eset rá, hogy az autobusz, amely odalent
végiggörgött az utcán, tulságosan rázta a padlót is, a ferdehátu asztalt
is, s a vonal, amit Károly-Mária-Jeromos huzott, a fekete lénia mellett,
nem sikerült. Olyankor Károly-Mária-Jeromos boszankodott, s azt gondolta
magában, hogy az ördög vinné el a modern technika vivmányait, zavarják
az embert a munkájában.
Egyebekben középtermetü emberke volt, kicsiny fejü, alacsony homloku,
bizonytalan zöld szemü, szőkés bajuszu, olyanféle, mint a legtöbb ember
mindenütt. Hogy a hazáját szereti, vagy hogy hogyan szereti a hazáját,
arra talán nem is gondolt a háboruig. Csak mikor az első izgalmak
kezdődtek, akkor érzett valami melegfélét a szive tájékán, ha az utcán
zászlós, virágos, de különben nem valami tiszta katonákat látott
elvonulni. Ő maga, mint gyönge alkatu legényke, alkalmatlan volt, s nem
is képzelte, hogy még belőle is katona válhatik. Az invázió napjaiban,
mikor önkéntes jelentkezésre is felszólitották az ifjuságot.
Károly-Mária-Jeromosnak is eszébe jutott, hogy jelentkeznie kellene,
azonban Becque ur, az iroda főnöke azt mondta neki, hogy ez bolondság:
mire Károly-Mária-Jeromost kiképzik, addig a németek régen elfoglalták
Párist, s a békét régen megkötötték, semmi értelme nem volna hát a
katonásdinak. Ebbe Károly-Mária-Jeromos belenyugodott.
Szeptember elején ujra érezte a meleget a szive táján, mert akkor a
lapok ugy jelentek meg, hogy az első négy hasábon keresztbe az volt
nyomtatva:
– Győzelem.
És a Marne melletti csata leirását lehetett olvasni hosszu hetekig, s
mindenki mással együtt Károly-Mária-Jeromos biztos volt benne, hogy most
a diadalmas előnyomulás következik a Rajnáig és utána a béke, ugy, hogy
Elszász-Lotharingia visszakerül Franciaországhoz. Bár ez időtájt még
Elszász-Lotharingia Károly-Mária-Jeromost nem tulságosan érdekelte.
Azután mindig ujabb győzelmeket olvasott és cikkeket arról, mily
szörnyüségeket követtek el a németek Belgiumban is, Franciaországban is.
Azelőtt nem gondolkodott róla, de most lassanként meggyőződéssé lett
benne, hogy a németek csakugyan vadállatok, rosszabbak minden rossznál,
s hogy valóban ki kell irtani őket. Egy alkalommal, mikor német
hadifoglyokat vittek a Szajna mellett valahová, ő is ott állt a
gyalogjáró szélén és kiköpött előttük. Ezek a foglyok szennyesek,
gyüröttek, torzonborzak voltak és ahogy Károly-Mária-Jeromos rájuk
nézett, látta világosan, hogy ezektől a disznóktól minden kitelik.
Egy esztendő mult igy el és Károly-Mária-Jeromost sokszor sorozták, de
négyszer vagy ötször ujból alkalmatlannak itélték. Ötödször vagy
hatodszor vált be csak, s minden ellenkezés nélkül vette fel az
egyenruhát. Lap-olvasmányaiból tudta, hogy ez már az utolsó erőfeszités,
s az előbb vagy utóbb bekövetkező front-áttörés után az a kontingens,
amelyhez ő is tartozik, okvetlenül a Rajnáig nyomul előre.
Közben az élet észrevehetően sivárabb és szomorubb lett körülötte, sok
volt a nyomorék és sok az özvegy, de Károly-Mária-Jeromos tudta a
lapokból, hogy a nagy végső cél minden áldozatot megér. Ezeket az
áldozatokat ő közvetlenül nem érezte, mert családjában eddig még
egyetlen halott vagy sebesült sem volt; talán a vidéki ágazatban igen,
de e vidéki rokonokkal Károly-Mária-Jeromosék már évtizedek óta nem
érintkeztek.
Károly-Mária-Jeromos önkéntes volt, s a kiképzést elég jól birta.
Hamarosan altiszt lett belőle, s akkor, mert nagyon pontos,
kötelességtudó katona volt, áttették Lyonba kiképzőnek. Talán egy
esztendő tellett bele, amig Károly-Mária-Jeromost hadnagygyá léptették
elő s ugyanakkor egy menetszázad élén a frontra küldték ki.
Károly-Mária-Jeromos éppen olyan jelentéktelen emberke volt most is,
mint a háboru előtt, de most már utálta a németeket, akik miatt a
háborunak nem tud vége szakadni. Még egy különbség volt
Károly-Mária-Jeromos előbbi és mostani állapota közt. A Murette
gyarmatáru cég könyvelőjéből nagyon jó céllövő lett, a gyalogsági
fegyverrel ezer lépésről biztosan beletalált a céltábla embert ábrázoló
sikján abba a fekete-fehér karikájába, amely a szivet jelöli. Ő maga nem
sokat adott erre az uj tudományára, legföljebb ha mulatságot okozott
neki, hogy mikor a legénység már félórahosszat lődözte az éleset, ő is a
kezébe vette a puskát és egyetlen-egyszer kilőtte, de akkor pontosan a
célbaba szivébe.
Károly-Mária-Jeromos Verdun alá került, ahol a nagy német offenziva és a
nagy francia ellentámadás óta már hónapok óta semmi sem történt.
Károly-Mária-Jeromos sokat olvasott a verduni pokolról, de most, hogy
látta a vidéket, éppenséggel nem találta a pokolhoz hasonlónak.
Köröskörül mindenütt romok, a föld felturva ágyugolyóktól, erdők fái
letörve, itt-ott egy-egy olyan fa is, aminek a fele lombkoronája volt
csak meg. Egyébként a környék csak kopár és unalmas volt, de nem pokoli.
A legelülső francia árok itt egy enyhe dombnak a tetején huzódott, s
szemben egy másik dombtetőn, nem egészen ezer lépésre volt a német árok,
de csak tudták, hogy ott van, látni épp ugy nem lehetett innen a németek
árkát, mint onnan a franciákét. A két domb között mindenütt árkok,
drótsövénymaradékok; kukkerrel állitólag még temetetlen halottakat is
lehetett látni, gépfegyver és aknavető maradékokat okvetlen. De ha a
szél onnan fujt, semmi rossz szagot nem hozott már. Ha voltak is
temetetlen halottak, feloszlásuk régen befejeződött.
A fedezék, amiben Károly-Mária-Jeromosnak ezentul élnie kellett, elég
kényelmesen volt kiépitve, nagy, fenyőgerendákból összeácsolt folyosó
volt, külön kis tiszti lakással, amelybe már Károly-Mária-Jeromos elődei
minden lehető kényelmet becipeltek. Volt itt ágy, könyvszekrény,
mosdókasztni, s aminek Károly-Mária-Jeromos örült is: villanyvilágitás.
Mikor Károly-Mária-Jeromos megérkezett és a szolgálatot átvette, akkor a
villanyvilágitás éppen nem szuperált, rövidzárlat miatt, de mondták,
hogy estére kelve a szomszéd századtól átjön egy szerelő és rendbehozza
a dolgot.
Délelőtt tizkor volt a váltás; akkor került bele Károly-Mária-Jeromos a
fedezékbe, melyet egy hadnagytársa mutogatott meg neki. Ez a hadnagy
göndörhaju, görbeorru fiu volt, s Károly-Mária-Jeromos gyanakodott rá,
hogy zsidó, de mert a nevét nem hallotta bemutatkozáskor, nem volt benne
biztos. A göndörhaju másfél óráig magyarázott Károly-Mária-Jeromosnak,
fölvezette a lőrésekhez, amik mellett szép sorjába voltak állitva a
puskák, aztán meghitta uj kollégáját délutáni teára és elbucsuzott tőle.
Károly-Mária-Jeromos ott maradt és kitekintett a lőrésen.
Ahogy átnézett a szemközti dombra, meglepetve látta, hogy a taréján
figurák mozognak. Kivette a távcsövet, ugy nézett oda. Németek voltak,
csöbrökkel a kezükben. Vizet, vagy ételt vihettek. Szabad szemmel nem
voltak nagyobbak két arasznál, de ahogy a domb élesen rárajzolódott a
horizontra, nagyszerü célpontoknak látszottak.
Károly-Mária-Jeromos gépiesen nyult egy puska után, hosszába lehasalt és
célzott.
De a háta mögött morgott valaki. Károly-Mária-Jeromos hátra nézett.
Szőkeszakállas, magas közlegény volt, aki nézte, mit csinál a hadnagy.
Károly-Mária-Jeromos nem törődött vele, visszahajtotta a fejét a puska
mellé. Ugyanakkor a szőkeszakállas fej is odahuzódott melléje és
kibámult a lőrésen. Aztán szó nélkül eltolta a puskacsövet a világosság
felől.
– Na! – szólt Károly-Mária-Jeromos.
A szőkeszakállas közlegény csendesen beszélt:
– Vigyázz, – mondta – ott emberek vannak.
– Németek! – mondta Károly-Mária-Jeromos, s csak azután akart tiltakozni
az ellen, hogy a legény tegeződik. De még mielőtt rátérhetett volna, a
szőkeszakállas megint kinyitotta a száját és nagyon halkan mondta:
– Emberek.
És elhuzódott a hadnagy mellől és lent az árokban tovább ballagott.