– 1914. julius –
Nem érdemes meghalni; oly rosszul gyászolnak az emberek. Kiteritve
feküdt a nagy halott, és adva volt a részvét legnagyobb mennyisége. Mily
csunyán nyilatkozott meg! Hol volt a csend, aminek minden tetemet körül
kell vennie? Hol volt az emberi méltóság, az egyetlen, amivel ünnepelni
lehet? Sehol. Mindenünnen csak a sajtó üvöltözése hallatszott. Mint a
kofák, ugy rikácsoltak bosszuért s ha lett volna is, aki szeretett volna
csendet teremteni, nem merte fölemelni szavát, félt, hogy őt tartják
kegyeletrontónak. Joggal félt tőle, mert ő is az lett volna, ahogy
mindenki az, aki a koporsó körül egyébről beszél, mint a halottról. És
itt mindenki egyébről beszélt; kiteregették a főherceg romantikus
házasságának kék selyem köpenyét s a népek milliói ebbe a selyembe
törölték szájukat, az ólombetüs nyilvánosság a napi szenzációktól sáros
lábbal táncolt és ugy szórta a gyász hamuját, saját hirdetési gondokban
megőszült fejére, hogy mindenkinek a szeme teli lett nem a könnyel,
hanem ezzel a hamuval. Egy percig nem gyászoltak; mingyárt a felelőseket
keresték és káromkodtak. Aztán a temetési pompának estek neki és
kritikai villával-késsel azt habzsolták föl. Három árva cimen tolakodtak
be egy elkomorodott gyermekszobába és szinte ugy taszigálták oda a három
árvát a ravatal mellé. Sivitottak:
– Engedjétek ezeket is gyászolni!
Sikitottak:
– Nem elég a gyász, gyászabb gyászt mutassatok.
Minden suszter udvari entrepriz szakértőnek csapott fel és jobban tudta
Montenuovonál, hogyan kell trónörököst temetni.
Nem érdemes meghalni, annyira nem tudják az emberek, mit csináljanak a
halállal. Minden alkalommal kiderül, hogy a halál nem nekik való, talán
azért, mert az élet sem. Ugy viselkednek, mintha nem ők volnának azok,
akik már huszezer év óta, vagy tán több óta, mindigtől fogva, amióta
élnek: meghalnak. A halotti tor, amiben az ember kezdettől kifejezte,
hogy nincs semmi köze a halottakhoz, ma is megvan, a nagy temetések
formájában. S hogy a halotti toron az emberek leigyák magukat és
megbicskázzák egymást, ez is megvan, mikor a nagy temetést azzal akarják
cifrázni, hogy udvarmestert vinnének vágóhidra, ha lehetne. Minden ugy
van, ahogy kezdettől volt. Vannak sirató-asszonyok, akik értelem és ok
nélkül orditoznak:
– Jaj szerelmes fiam, meghaltál; meghaltál én szerelmes fiam, meghaltál
egyetlenem!
S közben nemcsak a szemük, hanem a lelkük is száraz. A halált is arra
használják fel, hogy – rosszul – kiéljék magukat…
Rég nem gyászoltak az élők olyan förtelmesen, mint most.
Király ha volnék, végrendelkezném, hogy a halálom után egy hétig
nyomtatott betük ne jelenjenek meg. Időt adnék alattvalóimnak arra, hogy
meggyászoljanak. És büntetést szabnék azokra, akik tetemem körül
turkálnak. És kényszeriteném őket arra, hogy nem magukhoz, de az
Emberhez és a Halálhoz méltóan gyászoljanak. Esetleg ugy, hogy sehogysem
gyászolnak, azzal is kevésbbé gyaláznák meg emlékemet, mint a
lármájukkal, amit én ugy sem hallok, s amit csak azért csapnak, hogy
egymás fülét megtöltsék vele.
A Mádi, aki olyan hatalmas hivő volt, hogy még a XIX. század végén
nemcsak akart, hanem tudott is uj vallást alapitani, megkorbácsoltatta
az asszonyokat, akik hangosan bőgtek a hozzájuk tartozók halála fölött.
De hiába tette. Az asszonyok örömmel szenvedték el a korbácsot, hogy
annál jobban bőghessenek. S mert az ugynevezett kulturemberiség mind
asszonyokká válik, hasztalan csattanna le a hátára az ostor. Az emberek
nem tudnak gyászolni, mert komolyan nem is akarnak, csak ugy tesznek,
mintha akarnának. Élni akarnak, s ki nem lehet verni belőlük, hogy a
mások halálát is ne a maguk élete javára értékesitsék. Kiélik a maguk
undok életét a mások fenséges halálában.