Virágokat árulnak az uccán. Puttonos parasztasszonyok. Hadi áron, gonosz
ábrázattal, melyből felém parázslik:
– Hát te mért nem vagy katona? Az én uram az, a testvérem is az. Ha már
te nem vagy az, te gazember, legalább a bőrödet lenyuzom a virágomért.
Emlékszem:
Egy háboru előtti tavaszon éjszaka, félkettőkor, egy asszony ült a
nyugati pályaudvar lépcsőjén, mind a két kezében egy csomó orgona volt
és kinálta.
– Mennyiér’ adja, néni?
– Négy krajcárér’ – mondta a néni, aki közelebbről egyáltalán nem néni,
hanem menyecske. Fiatal, sima arcu, csak éppen nagyon komoly szinekbe
öltözött, azért volt olyan, mintha néni volna. Az arca nem volt szép, de
végtelenül kedves, a szeme tiszta és őszinte, a szája piros és
egészséges, a fogai fehérek. Az egész asszony, ugy ahogy ott ült, maga a
közvetlenség, a bájos józanság volt. Nem volt benne semmi népies, semmi
néprajzi, semmi tájjellegü. Egyszerü és derék nőnemü magyar ember volt.
– Honnan való, menyecske? – kérdeztem tőle.
– Ipósaágró – mondta ő, de a tájszólás csak diszkréten zengett a
szavában, nem olyan durván, ahogy én leirom, mert a fonetika tökéletlen.
Csak éppen hogy egy kis zamatot adott a beszédnek.
– Ipolyságról? Onnan jött?
– Onnan; két forint hatvan az ut.
– És a virág miatt?
– Az ám. De mert két forint hatvan az ut, már nem futja éjszakai
szállásra. Tizenöt krajcárt kérnek. Hát inkább itt elüldögélek reggelig.
Nem panaszképpen mondta. Csak gazdasági adatokat állapitott meg,
mosolygós arccal.
– De igazán négy krajcárér’ adja ezt a csomó virágot?
– Annyiér’! Egy szál tubirózsa, az meg egy krajcár.
Tubirózsa alatt ne tubarózsát tessék érteni, hanem valami olyan fehér
virágot, mint a hóvirág. De erős, jó szaga volt, a nevét akkor sem
tudtam, azóta sem bukkantam rá.
A kisérőm azt mondta, hogy venne egy szál tubirózsát, de nincs
krajcárja.
– Akkor vigye el a tubirózsát _csak ugy_. Marad még nekem.
– És az orgona négy krajcár? – csudálkoztam én a sok virágon. Aztán
magyaráztam neki: – Nem szabad ilyen sok orgonát adni négy krajcárért.
Nem lehet igy kiárulni az utiköltséget.
– Bizony nem, – mondta a menyecske – de megtróbáltuk, oszt rajtavesztünk
most.
– Adja drágábban a virágot, a pestiek nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy
ilyen olcsón kapják.
– Olcsón? – mosolygott a menyecske. – Nem ér ennyi virág többet négy
krajcárnál.
– Ipolyságon. Itt többet ér. Kérjen többet érte.
Én egy hatost adtam a csokorért. Megköszönte. Azt is, a tanácsot is.
Félóra mulva ugyanarra mentem haza. Ott ült a sági asszony és ugyanannyi
virágot kinálgatva az édes arcával ezt mondta:
– Négy krajcár a bokréta.
Ballagtam haza csendesen. Közben elkezdtem bizni a magyarban. Jó nép
lehet az, amelyiknek ilyen példányai vannak. Szépek, egészségesek,
okosak, becsületesek, egyszerüek.
Milyen kár, hogy ez a nép azóta kevesebb lett. Kevesebb… kevesebb…
annyival kevesebb, a mennyivel a virág drágább lett.