Pogány József könyvében Dániáról olvastam néhány sort Psilander felől.
Hogy mennyire mulattak azon a dánok, hogy Psilander minálunk olyan nagy
férfiu volt, mikor itt járt. Nagy férfiu. Ő volt _a_ férfi. De mennyire
ő volt.
Emlékszem:
Ültünk a villamoson, én a hosszu padon, velem szemben a négyüléses
fülkében négyen: két férfi és két nő. Az egyik nőt nem néztem meg, már
nem tudom, milyen lehetett. A másiknak nagy, husos, de fitos orra volt,
az orra alatt egy szépségflastrom, ami, összbenyomásban, csakugyan
széppé is tette. A két férfi közül az egyik ügyvédjelölt volt, a másik
férj vagy férjjelölt. Száraz, sárgabajuszu ember. Ez volt Kaczander ur,
amint a beszélgetésből utóbb megtudtam.
A villamos a Royal-Orfeum mellett gördült el, ahol Psilander akkor
személyesen vendégjátszott. A délutáni előadás közönsége ömlött éppen az
utcára. A lenyugvó nap utolsó sugarai a ház homlokzatára s azon vagy
száz hónál fehérebb fehérnadrágra, lovon ülő fehér nadrágra estek. A
plakátokra, melyek Psilandert ábrázolták.
– Psilander! – mondta csendesen a nő, akinek az arcára már nem
emlékszem.
A fitos egy szót sem szólt. Az ügyvédjelölt megszólalt:
– Nem tudom, mit találnak rajta a nők.
– Magából az irigység beszél – szólt az a nő, akinek az arcára már nem
emlékszem.
– Hehe, az irigység! – mondta az ügyvédjelölt és zavarában rágni kezdte
a sétapálcája fejét.
A sárgabajuszu férfi, akinek roppant száraz Ádám-csutkája volt,
megszólalt:
– Na… – mondta szárazon.
A nő, akinek az arca már nem jut eszembe, megkérdezte:
– És Kaczander ur nem irigyli?
A megkérdezett ur arcára száraz bölcseség telepedett, olyan száraz, mint
a sárga bajusza, mint a mozgó Ádám-csutkája.
– Nincs benne semmi értelem – mondotta. – Semmi értelem nincs egy
ilyenbe, akiben ennyi póz van.
– Igen, – mondta az ügyvédjelölt – a vászony csinált belőle nagy embert,
a vászony.
Kaczander ur folytatta:
– Megnéztem a szinpadon. Csupa póz. Hol lehet ott az értelem? Semmi
értelem.
És nyelt egyet, szárazat, a száraz bajusza alatt, a száraz
Ádám-csutkájával.
E pillanatban a husosorru, de fitos nő ránézett Kaczander urra. És pedig
ugy nézett rá, hogy a pillantása lassan végigsétált Kaczander uron a
válltól, a derékon és combokon át, le a térdéig. Rettenetes pillantás
volt, néma pillanás, amelyből csak ugy süvitett a beszéd. Láttam a
helyzetet. A nő, akinek az arcára már nem emlékszem, az ügyvédjelölthöz
tartozott. A fitos, husosorru ellenben Kaczander urnak volt a
menyasszonyféléje. És a fitos, husosorrunak a pillantása ezeket mondta,
de ezeket, egész pontosan:
– Te! Te! Te sárga…! Te! Te szürkenadrágos senki…! Te! Te száraz
überciher! Hol van a vállad, A Milyen Annak Van? Te horpadt bordázat,
te…! Hol vannak a Dagadó Keblek, A Mik Annak Vannak? Hogy’ mered
kinyitni az elhervadt szádat?… Hol vannak a Ragyogó Fogak, A Mik Az Ő
Ajka Mögül Villognak? Te ráncos, térdes trombitanadrágu, hogy’ is
viselhetsz te is nadrágot? Mikor Az Ő Fehér Nadrágja Olyan, Mint az
Álombéli Párnák? Ó vakarcs, ó kenderkóc, ó kelkáposzta, ó hétköznap, ó
irodakabát, ó tyukszemgyürü, ó fogpiszkáló, ó stoppolt harisnya! Ó, ó,
ó!
Ezeket mondta a husosorru, fitos nő néma szemével, amely szem aztán
visszavillant paráznán a Royal-Orfeum felé s a fitos e másik
pillantással végérvényesen már előre megcsalta Kaczander urat, aki majd
a férje lesz s már előre hatalmasat tört a házasságon, melyet Kaczander
ur vele lesz kötendő.
Szédülten szálltam le a villamos kocsiról.
Csak utólag jutott eszembe, milyen különösen rokonok Kaczander ur és
Psilander nevei. De Psilander győzött, égen át, légen át, s Kaczanderné
gyermekei mind, mind tapadó, dagadó fehér nadrágokban fognak világra
jönni, vitézkötéssel jobbkarjukon s talán egy miniatür paripácskával
gömbölyded testecskéjük alatt.