A kávéház, amelyben reggelizem, nyilván csak ugyanolyan kávéház, mint a
többi pesti kávéházak, de mert én a többit nem ismerem, nekem ez a magam
kávéháza roppantul érdekes s okvetlen szükségesnek tartom, hogy
érdekességeit kegyeddel is közöljem, kedves olvasó. Ez az én kávéházam
egy nagy, füstös terem, alul asztalokkal és székekkel, felül
stukkaturával és csillárokkal; a füst általában középen van. A füstben
szokott mozogni a kávéház Gazdája, más néven Tulajdonosa, aki… mit
csinálhat, ugy-e, a kávéház Gazdája és Tulajdonosa? A gyerek is tudja,
hogy ezt: – gazdálja és tulajdonolja a kávéházat. Jó, ezt csinálja, de
ez csak mellékfoglalkozása. A fő az, hogy a Tulajdonos hangosan
veszekszik folyton alkalmazottaival oly hangosan, hogy erről, ha akarok,
ha nem, feltétlenül tudomást kell szereznem, hacsak vattát nem dugok a
füleimbe. Ám vattát most nehéz beszerezni, s ha nekem volna is hozzá
protekcióm, nem teszem, mert a vattát, mint orvosi müszert, nem akarom
elvonni a szenvedő emberiségtől. Ha már másként nem tudok segiteni ezen
az emberiségen, pedig nem tudok, legalább annyit megteszek érdekében,
hogy vattát, kötszert, gyógyszert lehetőleg nem veszek igénybe, s
legalább ezzel hozzájárulok ahhoz a legelemibb állampolgári
kötelessségemhez, hogy a háborut az emberi kor legvégső határáig, Isten
dicsőségére, meghosszabbitsam.
_Ezért_ hallom egyre, hogyan veszekszik a Tulajdonos alkalmazottaival.
Igazat adok a Tulajdonosnak: néha én is veszekszem az én
alkalmazottaimmal otthon. Hogy ehhez nem hivok vendéget? Nem kell ilyen
szigoruan venni. Ahány ház, annyi szokás, ebben a házban igy szokás, s
csak akkor volna némi halvány jogom a tiltakozásra, ha e házban
meghivott vendég volnék. De nem vagyok az; az ördög se hivott ide engem,
csak éppen bejöttem egyszer reggelizni és itt ragadtam, mert igazuk van
azoknak, akik hirdetik, hogy az embernek valamely országhoz, valamely
megyéhez, faluhoz, családhoz, párthoz kell tartoznia, hogy fix módon el
legyen helyezve az életben. Nos, az embernek egy kávéházhoz is tartoznia
kell. Szükséges, hogy az ember _stamm_ legyen valahol, mert ez
különbözteti meg legjobban az állattól. Az állatnak négy lába van és
azzal kimegy a legelőre, az embernek csak két láb jutott, de e kettővel
kávéházba megy be. Ennek a neve: fejlődéstörténet, amely tudománynak
valamennyi többi adata bizonytalan még, ez az adat azonban, melyet az
imént följegyeztem, egész biztos, s nem hiszem, hogy valamikor is
megdönthetővé válnék.
A Tulajdonos veszekszik alkalmazottaival, közben én ülök és irom, hogyan
csinálja ezt ő, s erre egy kedves barátom azt szokta mondani:
– Magyar irók otthonukban.
Azonban egész lényegtelen, hogy mit mond az én kedves barátom, lényeges,
hogy ebbe a kávéházba nemcsak én járok reggelizni, hanem egy miniszter
is.
Mért irom ezt ki?
Több szempontból, melyek közül az első, hogy az utóbbi időben divattá
lett lapba irni, hol tölti és mivel a miniszter az ő estéit. Nagyon
helyes. A miniszter szó latinul szolgát jelent, vagy valami olyast,
nevetséges volna, ha magyarra kegyelmes urnak forditanók. A cimkórság,
mihelyt nem engem cimeznek, elitélendő és én még azt is sokallom, hogy a
francia minisztereket Monsieur le Ministrenek szólitják. Contradictio in
adjecto: Szolga Ur! Ki hallott ilyen bolondot? Sőt sokallom a
minisztertől a Citoyen cimet is, amit a francia forradalom adott meg
neki. Citoyen, vagyis polgártárs ur, aki olyan, mint a többi polgár. A
miniszter azonban hivatalból van kirendelve, hogy szolgálja a többi
polgárt, cimezni tehát csak ugy kell, ahogy az ember a szolgáit általán
cimezi: a keresztnevén, ami elé vagy ezt kell tenni: _hallja_, vagy ezt:
_nézze csak_. Nagyméltóságu-miniszter-ur-kegyelmes-uram helyett tehát a
miniszter megszólitása igy hangzik: Hallja Sándor, vagy: Nézze csak,
Móric!
S a miniszter valóban ne töltse éjszakáit sehol és senkivel, hanem
menjen haza, feküdjön le és álmodjon hazája üdvéről. Csak ezt teheti, s
ha nem ezt teszi, akkor könyörtelenül ki kell irni a lapba, ahogy én
kiirom, hogy a miniszter itt-mellettem a kávéházi asztalnál, reggelizik.
Ha ránézek: mindig megbotránkozom. Nézd csak ezt a felfuvalkodott
oligarchát! Kinyitja a száját és a kanalat, amiben a tea van, a fogai
felé tolja! És az arcán, e közben semmi, de semmi sem látszik abból,
hogy álmodnék hazája üdvéről. Meg van ez az ember őrülve? Mit képzel ez?
Itt pazalja a haza drága idejét, amelynél pedig becsesb klenódium
nincsen! Hiszen minden percre szükségünk van, hogy a háborut az emberi
kor legvégső határáig, Isten dicsőségére, folytathassuk. Hallja, János!
nem érünk mi arra rá, hogy maga reggelizzen! Nincs nekünk arra időnk,
hogy maga töltögesse éjszakáit! Tessék éjt-napot egygyé tenni, ahogy’
mondani szokás, tessék minden erejét összeszedni arra, hogy galád
ellenségeinket legyőzhessük, s ha majd ez meglesz, _akkor_ üljön asztal
mellé és foglalkozzék táplálkozással, s ugyanakkor megengedheti magának
azt is, hogy egy Öntől különböző nemü ember ajkait csókkal illethesse.
De ha _addig_ értesülnék ilyesmiről, el lehet készülve rá, hogy
könyörtelenül lerántom önről a leplet, mert régen tul vagyunk már azon a
csacsiságon, hogy ami négy fal között, zárt ajtó mögött történik, az
magánügy. Hogyne! Ha _én_ csinálom. De ha miniszter csinálja, akkor az
más; én sem türöm, hogy a cselédem, a szobájában, ha belülről magára
zárja az ajtót, férfi-látogatót fogadjon.
Vagy türöm?
Most már nem emlékszem rá, a háboru kicsit megzavart és kezdek nem
tisztában lenni a legszimplább alapfogalmakkal. Nem baj, a többi emberek
sincsenek már tisztában velük, s remélem, hosszu idő beletelik, mig
helyreáll az a régi zürzavar, amely legalább ezeket az alapfogalmakat
tiszteletben tartotta.
Mert hogy is állunk például a csókkal, melyet fentebb emlitettem? Azt
hittem, hogy ez már rendezve van. Meglátni és megszeretni eddig is csak
pillanat müve volt. Egy másik pillanat müvét képezte azonban a csók.
Meglátni és megszeretni nyilvánosan is lehetett, de a csók és a
nyilvánosság azelőtt nem fértek össze. Leszámitva hitvesek pályaudvaron
váltott bucsu- és üdvözleti csókjait, de amiknek inkább korom-, mint
csók-izük volt, s leszámitva az izléstelenségi csókot, amit, vendégek
jelenlétében, gyöngéd férjek szoktak váltani feleségeikkel, persze
otthon, a családi fészekben, vagy ha férj és nő meghivottak: rokoni és
baráti körben. Én, aki kaján, gonosz és rosszhiszemü ember vagyok, s az
emberiség legnagyobb értékeit, mint aminők Vallás, Morál, Háboru, nem
tudom kellőképpen méltányolni, én, mondom, ezeket a csókokat is émelyedő
szemmel néztem, de nem kivánom e romlásba magammal hurcolni még lobogni
és lelkesedni tudó embertársaimat…
Az olvasó itt azt kérdi, s nem jogtalanul kérdi, hogy mi köze ennek a
kávéházhoz? Csók és kávéház? Vagyok-e olyan irásmüvész, hogy e két
diszparát fogalom közé hidat épithessek? Nem vagyok. Bevallom
gyöngeségemet, sohasem hittem, hogy ha kávéházban elmélázom, akkor a
csókról is mélaságok jutnak eszembe, bár az irodalomban a legszélesebb
körü mélázás lett divatos, s egyik irótársam, a hires Méla Málé, ha
délben ir, már a reggeli kávéjáról is csak eme klasszikus idézet kapcsán
tud megemlékezni:
– Régi dicsőségünk, hajh, hol késel te az éji homályosságban?
(Tudom, hogy ez az idézet hamis, s eredetijében nem igy hangzik, de ez
éppen jellemző erőm. Nevezett irótársam ugyanis mindig rosszul
emlékszik, vagyis csupa olyan dologra emlékszik, amire nem emlékszik. De
mert ebből él, én még ezt sem veszem zokon tőle…)
Vissza a kávéházba, a csókhoz!
Reggelizem. Velem szemben egy kedves és igénytelen asszonyka ül,
egyedül. Egyszerre csak egy férfi érkezik, katonaruhában, mellén
érmekkel. Látszik a férfin, hogy egyenesen a harctérről jön. Az
asszonyka meglátja, a szeme felragyog.
– Pista! – mondja gyöngéden.
– Fiacskám! – mondja a férfi gyöngéden.
És megcsókolják egymást. Hát nem gyönyörü ez? A férfi tán évek óta küzd
a becsület mezején, s a nő, a párja, a hitvese, szorongó lélekkel várja,
várja haza. Itt a kávéházban várja. Itt a kávéházban látják meg egymást,
több esztendei távollét után először. Itt a kávéházban ömlik el a
tikkadt ajkakon sok-éves nélkülözés után a felujult mézü hitvesi csók
édessége… Hát nem gyönyörü ez?
Egymás mellé ülnek és beszélgetnek. Gyenge legény vagyok én ahhoz, hogy
ábrázoljam azt a kedves vágyat, amely az arcukon tükrözik, hozzám
hallatszó susogásukat rekedtté teszi. S ha már a szó és a szem
ellankadnak, ajkuk ismét egymás felé közeledik és csókban forr össze.
Többször egymás után. Ők csinálják, én nézem. Itt, a kávéházban. Hát nem
csodaszép-e ez? Hát nem volt-e érdemes a háborut megüzenni, fenntartani
mindeddig, hogy ez lehetséges legyen? S nem kell-e folytatni az emberi
kor legvégső határáig, Isten dicsőségére, hogy az emberek az ilyesmiről
le ne szokjanak?
Ó, áldott a perc, melyben születtem! Ó, áldott a lelkem, mely még
reszketni tud, mint hurja a hárfának! Ó Ember, áldott hárfa, melyen a
Természet legszebb melódiáit hárfázza!
Nagyon meg vagyok hatva, kedves olvasóm… kibuggyan a könny a szememből…
halkan törlöm le egy papirszalvétával.