1.
_Az ember._
Néha mégis kétségbe kell esni rajta, hiába próbál meg az ember erős és
reménykedő lenni. Ha lapokat olvas, akármilyen lapokat, az ő lapjaikat,
az ellenségekét, vagy a mi lapjainkat és könyveket, a határon tulról és
innenről: hajmeresztő, hogy mi áll bennük. Ez a három év, amelyhez
hasonló három esztendeje nem volt az emberiség történetének, (nem
nagyzással, szégyennel mondom ezt) mintha mégsem tanitott volna
bennünket semmire. Az emberek egy része, félek tőle, hogy nagy része,
ugyanazokat beszéli és irja ma is még, amit a háboru előtt és a háboru
legelején irt és beszélt. Nem veszik észre, hogy ami belevitt bennünket
a háboruba és bennetartott ilyen sokáig, az, _ugyanaz_, nem lehet
alkalmas arra, hogy kivigyen belőle bennünket. Attól tartok, hogy nagy
százaléka ezeknek az embereknek még csak nem is érdekből cselekszi, amit
cselekszik. Aki érdekből teszi, annak megvan az a mentsége, emberi
mentség, hogy a maga érdekétől nem látja a világ érdekét. De aki számára
nem szól ez az enyhitő körülmény, az egyszerüen olyan, amilyen a háboru
előtt volt: ostoba, gonosz és gondolkodásmentes s hiába mondjuk ki
szigoru itéletben, hogy az ilyen ember megérdemli a háborut s hogy
egyebet sem érdemel, csak háborut, ezzel az itélettel mindig halálra
itéltük a többi embert is, aki másmilyen. Mert a mai háborut, sajnos,
már nem lehet ugy viselni, hogy akinek tetszik, akinek szive vágya, az
tegyen eleget ennek az óhajának, a többit ellenben hagyja élni és
másképen gondolkodni e szent ügy felől.
Az emberiség igen tekintélyes hányada e háboru alatt sem változott.
Ennél szomorubb tényt nem nyujt a történelem, ha akárhogy’ bujjuk és
tanulmányozzuk is. E háborunál nagyobb leckét az emberiség még sohasem
kapott és ime, borzasztó, rettegni lehet tőle, hogy nem tanult belőle.
Még azt az egyet sem tanulta meg, hogy a háboru a legfőbb rossz; egész
pontosan kimutatható, hogy a koleránál és pestisnél is rosszabb. És
senkisem vetemedik arra a tébolyra, hogy a kolera és pestis
létjogosultságát hirdesse vagy szükségszerüségét hangoztassa, mig a
háborunak még most is vannak őrültjei s milliószám vannak közömbösei,
akik azt hiszik, hogy ha már benne vagyunk, nem kell tennünk semmit
ellene, nyugodtan, vagy nyugtalanul, de be kell várni a végét.
Mivel pedig lehetetlen nem hinni az Emberben, különben meg kellene tenni
a nagy, általános inditványt, hogy mind, akik két lábon járunk,
találkozzunk különböző erdőkben, ahol teherbiró ág van elég s
testületileg kötözzük fel magunkat s gyermekeinket is, az egy napos
csecsemőtől kezdve, kötözzük magunk mellé a fákra, mivel, mondom, az
Emberben nem hinni lehetetlen, biztosak lehetünk benne, hogy az
elkövetkező korok embere, nem is száz, hanem már ötven, vagy még
kevesebb év mulva, ha meg is érti ennek a háborunak az elejét (mert
megérti a tévedést, amelyből származott), semmiesetre sem fogja
megérthetni a harmadik és negyedik esztendejét, pontosabban, az orosz
forradalom után következő eszetlenségét. Azt kell hinni, hogy az emberek
közt járvány pusztitott, valamely agyfene, melytől csak azok a szelid,
jóságos dühöngők voltak mentesek, akiket az emberiség ez idő alatt is
lipótmezőkön tartott kényszerzubbonyban s akik csak az ápolójukat
akarták agyonverni, mert nem akarta elhinni nekik, hogy ők meg tudják
állitani a napot. Ami gondolatnak sokkal józanabb és tiszteletreméltóbb,
mint az a másik, hogy _ez_ a háboru vezethet valamire.
2.
_Dr. Dísz._
Hogy egyetemek még most is diszdoktorságokat küldenek hadvezéreknek –
mit bánom én, hogy a lyoni egyetem Joffrenak, vagy a kolozsvári
Hindenburgnak! – ez is egyik sivár jele az emberiség
gyógyithatatlanságának, vagy a beléje esett kórság végzetesen nagy
fokának. Azok az urak, akiket a Tudomány miatt etetünk s ültetünk, fel,
fel, magasra, a katedrára – s a katedra magasabb emelvény, mint a trón –
bebizonyitják, hogy rosszabbak a legutolsó tömeg-embernél, amikor
megmutatják, hogy csak olyanok. Nekik, akiknek módjukban van az elmélet
magasságából nézni a háborut, tudniuk kell mindent a háboruról. És nem
tudnak semmit. Elfeledtek gondolkozni róla. Veszik, ugy, ahogy az
események elébük öntik. Ha valaki elébük állana a flogiszton-teóriával
és abban nagyszerüeket produkálna, akkor kinevetnék és azt mondanák:
– Eriggy már! Hol tartunk mi? Nincs szükségünk a te nagyszerüdre a
flogiszton-teóriában, mert nekünk már régesrég sokkal jobb és egyszerübb
teóriánk van.
Aki azonban a háboruban, az emberiség legtévesebb teóriájában, nyujt
nagyszerüt, azt ők disztoktorsággal tisztelik meg. Vagyis a tudósok –
európaszerte – háborus alapon állanak. Ezek a tudósok eltörlendők.
Gyorsan kicserélendők más tudósokkal, akiktől legalább a jövőben, jobbat
lehet várni: ha nem is a háboru elitélését hangosan, amihez, a gondolat
közlésének szabadsága mellett, igen nagy erkölcsi bátorságra is szükség
van, de legalább a hallgatást a háboruról vagy a háboru
meg-nem-tisztelését.
Ó gyalázatos tudósok, mit szólnátok ahhoz, ha valamely falu tanácsa az
emésztőgödrök kitünő tisztogatóját a falu diszpolgárává tennék meg?
(Nézzétek el e gusztustalan hasonlatot, de nincs olyan aljas és utolsó
hasonlat, amely tisztább és nemesebb nem volna, mint a háboru). Nem
mondanátok-e a falusi tanácsnak:
– Halljátok, buta emberek, nem az emésztőgödör tisztogatóját kell
megtisztelnetek, hanem vizvezetéket kell épitenetek s akkor nem lesznek
emésztőgödrök, nem lesznek tisztogatók s nem lesz szükség ragyogó
teljesitményre ebben az iparban!
Nem emlékeztek már arra a tudósra, aki rákiáltott a katonára:
– _Noli tangere circulos meos!_
Pedig azok a körök milyen csekély kincsecskék voltak ahhoz a
kincsesházhoz képest, ami a ti fejetekben kellene, hogy már meglegyen!
De nincs meg! Ti magatok toljátok a kört a katona lába alá, hogy tapossa
meg. Mert többre becsülitek a katona erős lábát a ti gyenge fejeteknél.
S ebben az egyben van igazatok.