Gyermeki ábrázattal, amit korositó szakáll és bajusz eltávolitása, a
borotválkozás, csal mindennap elém a tükörlapon, járom az élet, nemcsak
az én életem, a mindenkori élet, zürzavarát. Alapjában, vagy alapomban,
nem érzem magam idősebbnek, mint amilyennek akkor éreztem, amikor
először éreztem magam. Legföljebb, ha erről az érzésemről ma jobban be
tudok számolni magamnak, mint ezelőtt huszonöt évvel, amikor nyolc
esztendős voltam.
Ne tessék hitetlenül fejet csóválni: ma sem vagyok tájékozottabb a
világban, mint akkor voltam, sőt talán tájékozatlanabb vagyok, mert
akkor nyilván azt hittem, hogy vannak iránytük, s ha megnövök, az én
óraláncomon is ott fognak lógni; most már ugy érzem, hogy nincsenek, s
ami az óraláncon fityeg, az _az_ aminek látszik: értéktelen és
értelmetlen játékszer csupán.
De ez az érzés sem tett bölcsebbé, vagy érettebbé, a többi érzés sem,
egyiksem; semmi. Magammal szemben ép olyan éretlennek érzem magamat,
mint akkor, amikor az érettségi vizsga előtt az igazgató hozzánk
intézett ünnepi beszédében _érlelők_-nek nevezett bennünket, igy
forditván magyarra a latin maturánst, s én már akkor tudtam, hogy ez
helytelen; azóta is sokszor tudom, mi a helytelen, csak éppen a helyeset
nem tudom és kételkedem benne, hogy mindhalálomig tudni fogom-e?
Mert hiába mulnak az évek, szaporodnak az események, amiknek kortársa
voltam, az évek mulásáról csak nagyon halvány fogalmam van, s az
események, amikkel együtt éltem, nem tudnak _olyan_ komoly eseményekké
előlépni, amilyenek azok, amikről közvetlen tudásom, tapasztalati
tanuságom nincsen. A világban való elhelyezkedésem is hiába változott,
nem veszem észre, ha észreveszem, nem tudom komolyan venni, szüleimre és
testvéreimre talán objektivebb és itélkezőbb szemmel nézek, de ez sem
igaz: mindig igy néztem rájuk, csak nekik és magamnak nem mertem
bevallani.
Nem lettem öregebb, hiába, nem lettem öregebb s majdnem biztos vagyok
benne, hogy amig a testi elrokkanás meg nem jön, nem is tudok öregebb
lenni, s nyilván a többi emberekkel is igy van ez és igy az egész
emberiséggel, amely mindenféle nagyszerüséget kitalálhat viz alatt és
föld felett, de lelkében mindörökre gyerek marad. Minél több az
esztendeim száma, annál jobban megértem Szép Ernőt, aki nem tud és nem
is akar elszakadni lelki gyermekségétől, mert nem érez magában más
lelket gyermeksége lelkénél. Ki érez? Senkinek sem hiszem el. Csak a
többi emberek ‚belemennek‘ a külső viszonylatok változásába, kifelé ugy
tudják mutatni, ugy tudnak viselkedni, mintha belementek volna, azt
vélik az időről, hogy mulik, s nem érzik, hogy áll és hogy mi is állunk
benne és vele, sem előre sem hátra nem mozdulván.
Ez talán ködös, jó olvasóm, de minden ködös, ami ember, élet, világ. Nem
azt mondom, hogy sötét, vagy komor, bár ugyis lehet látni, csak azt
mondom, hogy ködös és bizonytalan, s hogy a déli napfény merően kék egén
élesen elémrajzolódó gyárkémény semmivel sem biztosabb látomány a
messziről felémhomályló nyirfánál, amit szürke hajnalon országut
göröngyén ugráló parasztszekérről láthatok.
Miért? Nem tudom megmagyarázni; csak próbálgatom, azzal, hogy szemem
gyermeki maradt és marad továbbra is. Hasztalan erőlködik az elmém egy
része, (mert ilyen része is van) hogy szemem látását esztendeim
számához, tapasztalataimhoz, tanultságaimhoz korositsa. Pedig,
látszólag, olyan szépen tudok tájékozódni! A tizenhatéves Byront serdülő
ifjunak, a huszonhat éves Petőfit a férfikor küszöbén állónak, a harminc
esztendős Aranyt érett férfinak tudom nézni s nem féltettem Kerenszkit
attól, hogy harminc egy-nehány esztendejével gyerekségeket fog
elkövetni, hiszen, ha más emberről van szó, biztos vagyok benne, hogy
harminc és negyven év között az ember élet utjának felén van, vagy már
többet is maga mögött hagyott, mint felét az ösvénynek.
De _én_ még nem, én még csak készülök rá, hogy elkezdjek élni; a perc az
óra, a nap, amit _eltöltök_, még nem tud életté fogalmasodni és tudom,
hogy sohasem fog tudni. Biztos, hogy az ember élete a halállal kezdődik,
nem ugy, ahogy hivő lelkek gondolják, hanem ugy, hogy a többi emberek,
akik nem én vagyok, akkortól kezdve át tudják tekinteni és az ellentét
erejénél fogva, mert már látják, hogy _nem_ vagyok, látják, hogy voltam.
Szomoru-e ez? Még csak azt sem tudom. Nem tudom, mi szomoru, mi vidám, s
boldog tudat volna annak nyugalmas tudata, hogy semmitsem tudok, de,
haj, nagy bizonytalanságomban, még csak ezt sem mondhatom ki
határozottan. Hol a descartesi Cogito Ergo Sum büszke biztonsága? mikor
mindig ugy érzem, hogy ha van valami, ami bizonytalanná teszi létemet: a
gondolkozás az, mely önmagának is mögéje akar kerülni, s mindaddig nem
is nyujthatja pozitiv alapját számomra, amig e furcsa müveletet
elvégeznie nem sikerül.
*
Reggelenként elmegyek az iskola előtt, melybe, annak idején, nyolc
esztendeig jártam. S hasztalan erőlködöm, nem tudom magamban legyürni
azt az érzést, hogy rendetlenség az, hogy nem fordulok be e kapu alá, s
nem megyek föl e lépcsőkön, amik ma is olyanok, mint akkor s én is csak
olyan vagyok. Az volt a rend, hogy ide bemenjek, s csak szünidőkre
lehetett e kaputól, e lépcsőtől elszakadnom. S mert a vakáció örökké nem
tarthat, mindaddig, amig az örök vakáció csakugyan el nem következik:
képtelenség, hogy nem megyek ide be, s folyton vakációzom, mig a többi
fiuk már bentvannak, ülnek a padban, hallgatják a magyarázatot vagy
felelnek, vagy drukkolnak attól, hogy felelni fognak. Igy kell ennek
lenni, ez a természetes állapot, nem az, amelyikben én most élek.
(Vigyázat: nem vágyom vissza az iskolába; azok az esztendeim sokkal
fárasztóbbak és nyomoruságosabbak voltak, semhogy visszavágyhatnám
rájuk; de felszabadulásomat e fáradságok és nyomoruságok alól nem tudom
véglegesnek és most már mindvégig tartónak tekinteni. S ugy vélem:
mindenki igy van vele, egyféle ember, a tanár, kivételével. A tanár oly
intenzive kapja meg mindennap felnőttsége bizonyitékát kivülről, hogy ez
talán végezni tud a benne lappangó gyerekkel.)
S mert, mondom, azokban a percekben, amig régi iskolám uccáján
végighaladok, folyton bennem szorong a mulasztás érzete, a bliccelésé,
az iskolakerülésé, bennem mai állapotom ideiglenességének tudata: ma
reggel tiz és tizenegy között mégis csak befordultam a kapu alá, s az
előcsarnok lépcsőjén fölmenve, megálltam a vastag márványoszlopok alatt.
Különösek ezek a vastag, szögletes, sötétszürke márványlapok! Minden más
oszloppal kapcsolatban fölmerül bennem az a kérdés vagy tudat, hogy
micsoda stilü oszlopok, _ezekkel_ szemben nem. Ezek ilyenek, amilyenek,
ezeket igy szoktam meg nyolc esztendő alatt. Ezek az iskolám oszlopai.
S ez a szag, ez a sajátságos, amely a világ semminő más épületében
nincsen, ma ép ugy üti meg az orromat, mint akkor, s ma épp ugy nem
tudom elemezni, mint akkor, ez az én iskolám szaga, gyerekkoromé és
ifjuságomé. Ha álmodom azokról az esztendőkről és ezekről a falakról,
ezt a szagot is velük álmodom.
Csend volt az épületben, ugyanugy, mint máskor, ha lekéstem az óráról s
a tanárok már bent voltak az osztályban és a fiuk csendben ültek a
padokban. Ilyenkor az osztály ajtajához kell lépni és hallgatózni kell,
hogy mi folyik odabenn, magyarázat-e, vagy feleltetés. De most nem
teszem meg, mert noha én nem is lettem öregebb azóta, a tanáraim,
furcsa, mégis meghaltak csaknem mind, s ha fülem az ajtóhoz nyomnám, nem
hallanám Tankó tanár ur hangját, se Vasvári tanár urét, se Orbán tanár
urét. Ők már nem beszélnek. Mert adatott az embernek, hogy szólni
tudjon, de az is, hogy aztán egyszerre megint ne tudjon szólani. Ahogy
állok és nézelődöm az előcsarnokban, a mellényzsebemhez kapok. A kis
kulcsot keresem benne, a drótrácsos fekete tábla kis kulcsát, amely
tábla itt lóg az előcsarnok egyik fülkéjében, s amelyre én, az
önképzőkör titkára, rajzszöggel kiszögelem az önképzőkör ülésének e heti
tárgysorozatát.
A kis kulcs nincs már a zsebemben, ugy látszik, most más az önképzőkör
titkára.
Beljebb megyek a földszinti folyosóra, s az első lépcsőt most épp ugy
elkerülöm, mint annakidején, mert az első lépcsőn a tanár urak járhatnak
csak föl, s ha Oszkár, az ezermester, a fizikai szolga az első emeleten,
meglátna és szólna gorombán, megint nagyon megalázottnak érezném
magamat, ahogy akkor és azóta is többször az életben.
Jobbkéz felől a Gyuri néni lakása van, a földszinti szolgáé, ahol az
uzsonnát árulják tiz órától kezdve minden tiz percben, s ahol a
vajaskenyérért való tolakodásban gyakran majdnem rányomtak a tüzes
spórherdre, ami az ajtó mellett állt, amely egy vasalódeszkával volt a
belső szobától elkeritve, ahol Gyuri néni állt a vajaskenyérrel es
egyebekkel megrakott asztal mellett. Gyuri néni. Csak most ötlik
eszembe, hogy ez nem rendesen egymás mellé tartozó két szó. Mindegy.
Mégis Gyuri néninek hitták a szolga feleségét, aki néha, mikor nagyon
tolakodtak, meg is ütötte a fiuk fejét, hogy már egy kicsit
maradhassanak.
Balra fordulok, a természetrajz-terem felé, ahol Sajóhelyi tanár ur
olyan furcsán mondta, különös magyaros kiejtéssel, a növények és állatok
latin nevét. Tarrakszakum officinále, erre még emlékszem. Gyermeklánc,
tarrakszakum, officinále, de csupa magyar _a_ hangzóval, s ezt a szót,
ha hangosan kellene kimondanom, nem is tudnám sohasem máskép mondani,
csak ugy, ahogy Sajóhelyi tanár urtól hallottam. Vasvári tanár ur is
olyan furcsán mondott valamit. Ezt: L’ État c’est moi. Igy mondta,
pontosan: letász é moa. Egyszer, mikor mi már tudtunk franciául, a
hetedikben, kijavitottuk. Vasvári tanár ur felnézett a könyvből,
amelyből magyarázott, nagy türelmes szemei voltak s a fejét
szemrehányóan ingatva mondta:
– Hiszen aszondom: letász é moa!
Ahogy a folyosó kőkockáin konganak a lépteim, önkéntelenül
megakadályozom azt, hogy a sarkam lekoppanjon a kőre. Nem szabad nagyon
kopogni, mert valamelyik tanár kijöhet a teremből, megkérdezni, hogy mit
mászkálok, mért nem vagyok bent az órán, s akkor hirtelen kell hazudnom
valamit, s hirtelen hazudni rossz, elpirulok; jó ha időm van készülni a
hazugságra: ha az arcom hozzászokott, akkor nem kell pislognom a
szememmel s az arc-csontom fölött nem érzek meleget.
És kószálok a földszinten és a lépéseim csak csoszognak és az érzéseim
bizonytalanok, szorongók:
Tanár urak, tanár urak, elmentem és nem vittem semmit, visszajöttem és
nem hoztam semmit. Ez-e az élet? Akkor sem értettem az életet, ma sem
értem. Egyszer volt csak magyarázat erről. Egyetlenegyszer villant
valami elém, amikor Péterffy tanár ur azt a Hölderlin-verset magyarázta,
aminek a cime: Hyperions Schicksalslied. Nem is magyarázta, csak
olvasta, németül és mondta az értelmét magyarul. És az utolsó sort
többször egymásután elmondta:
_Wie Wasser vom Klippe zu Klippe geworfen_…
Hogy az ember ugy zuhan, mint a viz szikláról, sziklára alá. És ahogy
mondta, érezni lehetett, hogyan zuhan a viz, sulyosan, magával
tehetetlenül, loccsanva, tragikusan lejjebb és egyre lejjebb. És
izgatott lett ettől a verssortól, lejött a katedráról, megállt előttem,
aki az első padban ültem, fájdalmasan ismételte:
– Vom Klippe zu Klippe geworfen.
És megsimogatta a fejemet, reszketett a keze és a teste szinte
hátratántorodott. Aztán mindkét kezével megkapaszkodott a fejemben és
ugy tette hozzá
–… _ins Ungewisse hinab!_
Tompán és üresen. Magasból jött a viz és nagy-mélybe bukott. És Péterffy
tanár ur visszament a katedrára és ezt mondta:
– Seenger, olvasd tovább a következő olvasmányt!
És Seenger olvasta a következő olvasmányt, azt hiszem Polikrátesz
gyürüjét és Péterffy tanár ur a két karjára hajtotta nagy fekete fejét
és ugy maradt az óra végéig. Mikor csengettek, akkor fölvette a fejét és
a szeme csupa könny volt, ugy futott ki az osztályból.
Ez szerdán volt, a hét elején, német órán, és ha jól emlékszem,
szombaton volt az, hogy Péterffy tanár ur a fiumei gyorsvonaton, a
‚félreeső helyen‘ – igy állt a lapokban – revolverrel agyonlőtte magát.
Fölrezzenek. A folyosó végén egy fiu lépked óvatosan, egy másik fiu, aki
szintén nincs bent a teremben. Jön felém és riadtan nézzük egymást.
És ahogy elér felém, a fiu, a másik fiu, egyszerre, azzal a jellegzetes
mozdulattal, a mit csak a diák tesz a tanára előtt, meghajtja magát.
Előttem.
– Jaj! – szur a szivembe ez a mozdulat. – Eszerint én… én már… én már
nem… Én nem vagyok már _másik_ fiu. Ez a fiu, aki csak kivülről lát
engem, különbséget lát maga közt és köztem; én már tanár urnak látszom,
pedig reggel, amig szappanoztam az arcomat…
Kimegyek az iskolából. Kapkodó lépésekkel, mert minden hasztalan.
Öregszem mégis.