Az asszony: És most ne szóljon, mert rettenetesen hasonlít ahhoz az
emberhez, a kinek a szél a Margithidról a Dunába viszi a kalapját és a
ki utánacsap, lenyul érte a vizbe. Egyike a világon a legnagyobb és
legszebb kunsztoknak: ilyenkor nem kapni a kalap után. Brutus megölte az
apját; az ókorban ez volt a példa arra, hogy valaki tudott az érzelmein
uralkodni. A jövő Brutusa az lesz, a ki nem kap a kalapja után, ha a
szél lerántja a fejéről. Apát ölni könnyű. Majd ha egyetlen
reflexmozgásuk felett tudnak uralkodni, akkor beszéljenek lelki erőről
és lélekjelenlétről, urak. Ne szóljon most. Ne dadogjon. Ne kapkodjon.
Ne tegye magát nevetségessé. Hallgasson.
(Szünet.)
Az ur: Tehát stilszerűtlen voltam.
Az asszony: A legnagyobb mértékben.
Az ur: Belátom.
Az asszony: Lássa, ezt szeretem. Legalább tanult valamit, aminek nagy
hasznát veheti, ha nők körül jár. Én még azt is bevallom magának, hogy
nem tudom: nem járt volna-e sikerrel a kisérlete, ha olyankor tette
volna, a mikor meglett volna rá a dispoziczió. Tanulja meg, hogy az
igazi asszony ezen az egy ponton fogható meg. Jókor kell jönni. Most
legalább elmegy a kedve néhány évre attól, hogy szerelemről beszéljen
egy éhes, fázós, rosszkedvű asszonynak csunya időben, a szabadban, a
mikor annak az asszonynak minden inkább foglalkoztatja e pillanatban az
elméjét, mint a szerelem, a melytől oly távol van ez a helyzet, mint…
Az ur: Spórolja meg ezt a lesujtó hasonlatot. Köszönöm, hogy megtanított
valamire. Ugy érzem, hogy még hasznát fogom venni az életben. Kezét
csókolom.
(Kalapot emel és balra elmegy. A mely pillanatban balról eltünt, jobbról
belép a szinpadra az ifjú.)