_Az asszony, az ur._
Az ur (belép a szinpadra): Hogyan? Ön itt?
Az asszony (kissé dideregve): Itt vagyok, mint láthatja.
Az ur: Ilyen korán kel?
Az asszony: A hotelben kivülről fűtik a kályhámat, s ma úgy zörögtek
vele, hogy félhétkor fölébredtem. Nem tudtam aztán már elaludni. Hát
gondoltam egyet és felöltöztem. Lejöttem élvezni ezt a hűvös őszi
reggeli hangulatot.
Az ur: Én mindig ilyenkor kelek.
Az asszony: (nem felel. Átnéz a tulsó partra).
Az ur: Oly ritkán esik meg, hogy egyedül találom.
Az asszony: Igen?
Az ur: Igen.
(Szünet.)
Az ur: Pedig özvegy asszonyt nem nagy művészet egyedül találni, ha az
ember ráadja magát.
Az asszony: Viszont nem nagy művészet özvegy asszonynak egyedül
maradnia, ha ráadja magát.
Az ur: Izé… menjek el?
Az asszony: Nem mondom. De tudja… hüvös van, sötét, borus nap van…
ilyenkor az emberek hüvösek, sötétek és borusak a gondolatai.
Az ur: Azt látom. De azt hiszem, ezen könnyű segíteni.
Az asszony: Hogyan?
Az ur: Az ember mond egy meleg és fényes szót. Egy szót, a mi fűt. Aztán
mindjárt meleg van és süt a nap.
Az asszony: Például.
Az ur: Például: szerelem.
(Szünet.)
Az asszony: Hogy érti ezt?
Az ur: Szeretem magát. Két éve szeretem, két éve titkolom úgy, hogy
minden szempillantásban érzi rajtam, hogy minden tekintetemből kiragyog,
hogy minden szavamból ordít.
Az asszony: És?
Az ur: És… ez az egész. Most egyedül vagyunk, most mondom. Jól esik
mondanom. Szeretem, szeretem, egy érett férfi komoly szerelmével, mely
nem szalmalángon melegedett, hanem lassú tűzön pirult.
Az asszony: Ugy beszél, mint egy érzelmes szakács.
Az ur: Tréfál.
Az asszony: Hihetetlenül ostobák maguk, férfiak. Határtalan a maguk
ügyetlensége.
Az ur: Miért?
Az asszony (feléje fordul, mosolyogva): Nincs érzéke magának a stilus
iránt? Hány óra van most? Hét. Milyen nap van ma? Szeptember
huszonkilenczedike. Milyen az idő? Szép, derűs, meleg, melankolikus őszi
nap? Ördögöt. Minden csupa hüvösség, minden nyirkos, dideregtető, hideg,
szomorú. Valami nagy pinczehangulat ül a lelkemen. Most keltem föl és
még nem reggeliztem. Nem aludtam ki magamat, rosszkedvű vagyok, a
mosdóvizem kellemetlenűl hideg volt, tehát bosszusan, álmosan,
dideregve, éhgyomorra kapom ezt a szerelmi vallomást. Szerencsétlen
ember. Egy szerelmi vallomást, a mely két év óta pirul lassú tűzön. Egy
szerelmi vallomást, a mely nem illik a meteorologiai viszonyokhoz. Egy
vallomást, a melynek valami selymes, szőnyeges, függönyös szoba mélyén
kellene elhangzania, mikor alkonyat van s pattog a tűz a kandallóban s
mikor én kissé pirultan, lágy kasmir-pongyolában heverek a kereveten,
mint ezt utálatos, régi és rossz írók már elcsépelték, de a mint az
életben mégis kellemes. Csöndben kellene ennek elhangzania, de lágy,
meleg csöndben. Ez a csönd itt hideg és kemény csönd. Érti? Ezt viszont
utálatos, új és rossz írók csépelték el, de ez is így van. A mit ön most
cselekedett, az stílszerűtlen, az rossz, az ügyetlen. Ön kamatoztatta a
tőkéjét két éven át, szépen hallgatott és most az egészért, kamatos
kamatokat is beleértve, valami rossz papirost vett. Fucscs az ön
tőkéjének. Ön egy pillanat alatt elrontott mindent.