A hölgy: Hát mit csinált a gonosz nő?
Az ur: A gonosz nő a megismerkedésünk perczét követő félórában tisztában
volt velem. Látta, hogy nem szorongó ifjúval van dolga, látta, hogy nem
daczos férfival van dolga – mert ezt szeretik legjobban – hanem
megérezte, hogy engem kineveltek a nők, és velem nem lehet Budát
elhitetni.
A hölgy: Tehát?
Az ur: Tehát lefőzött. A barátságunk első hónapjaiban hazudott, mint a
pinty. Gyönyörűen hazudott. «Ki volt az a tiszt, a ki tegnap kisérte az
utcán?» – kérdeztem. Azt felelte: «Az uram főnökének az öcscse.» Kisült,
hogy az ura főnökének nincs is öcscse. Kis jelenet volt köztünk. Végre
azt mondta: «Ne kinozzon, ne kinozzon, megmondom, ki volt: a szeretőm
volt!»
A hölgy: És maga?
Az ur: Én nevettem és megnyugodtam. Pedig tényleg a szeretője volt, mint
utóbb kisült. De a nő sokat tanult ebből. Rájött, hogy legjobban teszi,
ha igazat mond nekem. Bizonyos tapasztalatok után a férfi kezdi kilesni
az eszük járását, ezt érzik. Hát akkor elkezdenek igazat mondani. És ez
az, a mitől Isten mentse meg az embert. Ez a legnagyobb romlottság, a
mire képesek.
A hölgy: Nos, és?
Az ur: Megszédültem egy kicsit. Egy napon soká vártam rá. Végre eljött.
«Hol késett annyit?» – kérdem. Azt mondja: «Doktor Sósnál voltam,
megnéztem a lakását.» És tudják, hol volt?
A hölgy: Hol?
Az ur: Doktor Sósnál. És tudják, mit csinált ott?
A hölgy: Mit?
Az ur: Megnézte a lakását.
(Sóhajt.)
A hölgy: Aztán?
Az ur: Aztán egészen megzavarodtam. Mert egy nap azzal jött, hogy ma
délután két úriembernél tett látogatást. Nevettem. Ohó – gondoltam – ez
már elbizta magát. Addig mondta folyton az igazságot, a mig rá nem jött,
hogy elhiszem. És most hébe-hóba hazudik egyet-kettőt, hogy nyomot
veszítsek. De nem. Utóbb megtudtam, hogy aznap valóban két úriembert
tisztelt meg azzal, hogy besurrant az ajtójukon.
A hölgy: Finom nő lehetett.
Az ur: Nagyon finom nő volt. Az idén a legjobb bálokon volt lady
patroness és három miniszter csókolt neki kezet.
A hölgy: És az ur?
Az ur: Az volt a legokosabb mindnyájunk között. Olyat tett, a mi igazán
az egyetlen férfias eljárás ilyen nővel szemben.
A hölgy: Mit tett?
Az ur: Meghalt. Sokat gondolkoztam ezen és rájöttem, hogy ennél
ravaszabbul és önzőbben nem is cselekedhetett volna.
A hölgy: Hallatlan. És mi lett az igazmondás vége?
Az ur: Az, hogy azontúl szépen visszaférfiasodtam, visszagyerekesedtem.
Meg voltam zavarodva. Szégyeltem az elbizakodottságomat, a melylyel
addig azt hittem, hogy tisztában vagyok a nőkkel. Mert a mikor már a
legjobban értettem a hazugságaikat, akkor azt hittem, hogy ez náluk
rendszer.
A hölgy: Holott?
Az ur: Holott náluk nincs rendszer. De igazán nincs. Mert ha csak
olyanok volnának, mintegy rendszertelen, következetlen férfi, akkor ki
lehetne őket tanulni. De nem olyanok. Olyanok, mint a rendszeres nők.
Szépen elvesztettem magam alól a talajt és azontul minden nőnél, a
tizenharmadiknál is, meg a tizennegyediknél, meg az összes azután
következőknél sorra megbuktam az okosságommal. Az egyetlen nő, a ki
igazat mondott nekem, utat csinált a többi hazugságainak. De azért mégis
megokosodtam.
A hölgy: Hogyan?
Az ur: Úgy, hogy rájöttem: a legnagyobb szamárság, ha valaki ki akarja
tanulni őket. Ők soha nem követik el azt az ostobaságot, hogy
általánosítanak, mondván: «a férfi ilyen, a férfi olyan, tehát a
férfival így kell bánni.» Nem. Ők olyanok, mint a kocsisok.
A hölgy:???
Az ur: Nem kell megijedni a szótól. Előttem a városi kocsis az ideálja
annak az embernek, a ki hirtelen támadt helyzetet hirtelen a legjobban
kénytelen megoldani. Kerülni, fordulni, megállani, sietni, lassítani,
aztán a következő utczasarkon megint kombinálni a villamossal, a
szembejövőkkel, a mögötte haladókkal és az oldalt kibukkanókkal. A nők
is így dolgoznak. Pillanatról-pillanatra oldják meg a helyzeteket, nem
gondolkoznak előre, hanem az adott perczben rögtönözve vágják ki
magukat. Az én nőm, a kit a leggonoszabb nőnek neveztem, úgy tett, mint
az a kocsis, a ki a kerepesi-út és a körút sarkán a nagy forgatagban
egyszerre csak hirtelen rájön, hogy úgy mehet át legjobban a zavaroson,
ha egyenesen, előre hajt. Ha nem kerül, nem üti meg a lovat, nem kiált
és nem int. Az én nőm egy adott pillanatban a bajból az egyszerű
igazsággal vágta ki magát. És én voltam a szamár, mert azt hittem, hogy
ez rendszer. Ennél már a kocsisnak is több esze van, mert tudja, hogyha
esetleg holnap is egyenesen vág át a forgatagon, oldalba vágja a
villamos.
A hölgy: Hát akkor miért mondta róla, hogy gonosz volt?
Az ur? Mert nem az a gonosz nő, a ki bánt, kinoz, megcsal, kifoszt,
megsebez, legyilkol. A gonosz nő az, a ki megmutatja nekem, hogy szamár
vagyok.
(Fölkel és búsan megy el.)