Az egyik: Most értünk oda, a hol szenzácziós vallomást kell neked
tennem.
A másik: Imádod.
Az egyik: Igen. Nagyon, nagyon szeretem.
A másik: A szőkét.
Az egyik: Épp ez az érdekes. Nem szőke.
A másik: Hát?
Az egyik: Fekete. És nem magas fiú, hanem alacsony. Nem éppen kicsi, de…
alacsony, mondhatnám azt is, hogy tömzsi. Ne czifrázzuk, hanem mondjuk
ki: halálosan szerelmes vagyok egy kis tömzsi fekete fiúba. Orvos.
A másik: Érthetetlen.
Az egyik: Nem. Sőt nagyon is érthető és én, a ki eszes lánynak tartom
magamat, csak azt sajnálom, hogy ezt már előbb nem tudtam és csak akkor
tudtam meg, mikor mikor már szerelmes voltam. Nekem tudnom kellett
volna, hogy miután harmincz bált szőkékkel tánczoltam végig, miután
kétszáz zsuron csakis velük suttogtam, miután korcsolyázás közben,
sétán, fürdőhelyen, tennisznél, tárlaton, szóval az összes felületes
helyeken csakis és kizárólag ezeket kerestem és a legszigorúbban csakis
magas szőkékkel tánczoltam, sétáltam, nevetgéltem és kaczérkodtam, – a
vége az lesz, hogy ha jön egyszer egy férfi, a kivel szégyellek
tánczolni, mert nem akarom ugrálni látni, a kivel nem tudok nevetgélni,
mert komolyság fojtogatja a gégémet, a kivel nem tudok kaczérkodni, mert
belehalkul a vidámságom valami nagy, meleg csöndességbe, mondom, ha jön
egy férfi, a ki… a ki… a ki… szóval, akkor ez a férfi nem lesz magas
szőke, hanem kicsi és fekete. Ezt tudnom kellett volna.
A másik: Bizony ezt tudnod kellett volna.
Az egyik: És most itt van, most megjelent a láthatáron és most már
egyhete sem tudok aludni. Tudnom kellett volna, hogy addig leszek
nyugodt, a míg ezek a hideg szőkék keringenek körülöttem. Tudnom kellett
volna, hogy ha ezek közül a száműzöttek közül egyszer egyet meglátok,
akkor aztán baj van. Mert a baj mindig ott van, a mikor valaki egyszerre
csak máskép kezd beszélni velünk, mint azok, a kik velünk eddig mindig
egyformán beszéltek.
A másik: Persze, ez feketéket mond.
Az egyik: De még milyen feketéket! Egy kicsit önző és ezzel meg tud
kínozni. Ő neki ugyan hiába nézek idegesen körül, keresve valamit, észre
se vesz. És aztán, ha észre is vesz és oda is jön, addig nem érdeklődik
a bajom iránt, a míg meg nem mondom neki. De akkor aztán nagyon gyöngéd.
Tudod, olyan meleg, úgy elborít a forrósága, szeretném azt mondani: oly
viharos a gyöngédsége, hogy belebódulok. Csak amatőrök tudnak ilyen
gyöngédek lenni. A kinek ez a mestersége, annak olyan a gyöngédsége,
mint a vendéglői leves. Meleg, meleg, az ördög akárhova tegye, de
sótalan és izetlen. A ki azonban dilletánsa ennek a mesterségnek, az
olyan, mint a műkedvelő szinész, agyondolgozza magát… vagy más
hasonlattal kezdtem?
A másik: Leves.
Az egyik: Igen. Az olyan, mint a vasárnapi leves otthon, a családban:
izletes, meleg, aromás, tápláló; minden van benne: hus, tészta, főzelék,
szinte egy egész ebéd. Tudod, most már nem adok ezer jó modort és millió
tiszteletet egyetlen temperamentumért és egyetlen édes, szívből jövő
tiszteletlenségért. Istenem, hányszor segítették rám a szőkék a
belépőmet úgy, hogy kezük fejével, nagy ravaszul végigsimították a
vállamat «véletlenül!» De egy se mondta azt, a mit ő: «vegye fel maga a
belépőjét, mert ha én egyszer kinyujtom a karomat a két válla fölé,
akkor én már magát meg is ölelem».
A másik: Látom, valóban elég szép feketéket mond.
Az egyik: És tánczolni se tud. A szőkék úgy siklanak a parketten, mintha
kerekestalpu czipőn járnának. Ez a kis tömzsi fekete pedig esetlen, mint
a medve és csak állani tud.
A másik: És szeret?
Az egyik (boldogan bólint).
A másik: És?
(Szünet.)
A másik (türelmetlenül): És???
Az egyik: Őszszel. Októberben. De csak polgári lesz. És Kopenhágába
utazunk. Mondd legalább, hogy örülsz, mert úgyis tudom, hogy
megpukkadsz.
A másik (szemrehányólag csóválja a fejét).
Az egyik: Pardon.
(Szünet).
A másik: Te… ne vedd rossz néven a mit most kérdezek.
Az egyik: Nos?
A másik: Hiszen te eszes lány vagy, veled lehet beszélni, te nem érted
félre az embert…
Az egyik: Szóval most valami komiszság jön.
A másik: Nem… nem! Csak azt akarom kérdezni, hogy… nem gondoltál-e
arra…, hogy talán… esetleg… oh, nem most… öt-hat év mulva… vagy tiz év
mulva… egyszer mégis csak kiüt belőled az ősi ösztön, hogy a magas
szőkéket szereted? Tudod, ha már sok volt a kis feketéből…
Az egyik: Oh, ne örülj, hogy most valami komiszságot mondtál. Sőt
szégyeld magad, mert ártatlanul és naivul kérdezted. Én bátor teremtés
vagyok, szabad, ujmódi nő, én az ilyentől nem ijedek meg, én orvosi
könyveket olvastam és én tudom, hogy az ilyenről nemcsak szabad, de kell
is gondolkozni.
A másik: Tehát?
Az egyik: Tehát ki fog belőlem ütni. El vagyok készülve arra, hogy tíz
év mulva, ha már nagyon megelégeltem a feketét, jön egy szőke, a ki
érdekelni fog, a ki foglalkoztatni fogja a lelkemet és a kivel valami
ártatlan flörtöm is lesz. De csak ennyi.
A másik: Látod, most meg vagyok veled elégedve. Becsületes teremtés
vagy. Nincs igazuk azoknak, a kik azt mondják, hogy állhatatlan, nagyon
is asszonyos természet vagy és meg fogod csalni az uradat.
Az egyik: Oh… tudom, hogy vissza fognak térni a szőkék… tudod…
gyerekkori emlékek, leánykori gusztus… feltámad az emberben. Sőt nagyon
sok szőke ügyem lesz. De mind ártatlan, nyugodt lehetsz. A szőkék, azok
az én hétköznapjaim.
(Nagy szünet.)
A másik: Hm.
Az egyik: Mondtál valamit?
A másik: Nem.
(Ujabb szünet.)
Az egyik: Hümmögtél, nyomorult. Azt hiszed, nem merem bevallani? Igenis
bevallom: ha aztán megunom a sok szőke, ártatlan ügyet, a sok magas
ifjut, a ki mind szőkéül cselekszik, akkor… adja isten, hogy ne jöjjön
egy másik kis tömzsi fekete… mert…
(Daczosan, egy kicsit szomorúan néz maga elé. Aztán némán sétálnak
tovább.)