(Gyönyörűen süt a korai tavaszi nap. Az Andrássy-út külső kertes végén
sétál két nagy lány. Már tavaszi ruha van rajtuk. Lassan mennek,
süttetik a hátukat a nappal.)
Az egyik:… És mindig, mindig ez volt a zsánerem.
A másik: A magas szőke?
Az egyik: Az.
A másik: Ird le pontosan.
Az egyik: Nem hosszú ember, csak nyulánk. Vagy mint a költők mondják:
sudár. Nem sovány, de még csak nem is testes. A világért se lehet,
merev: hajlékonynak kell lennie, anélkül azonban, hogy fürge volna.
Érted már? Ismered ezt az emberfajtát? Keveset beszél, azt is halkan
mondja. Kitünő modora van. Viczczeket sohase csinál, de a mások
viczczeinek szerényen nevet. Roppant karakteres, nem valami elme, de az
itéletében józan és következetes: szóval magas, karcsú, szőke ember. Ne
nevess ki, ha ezt mondom, de én nagyon érzem, a mikor mondom: az ilyen
férfi szőkén cselekszik, szőkén jár, szőkéül viseli magát és szőkéket
mond.
A másik: Értem, értem, hogyne érteném.
Az egyik: Dehogy érted. Csak a mikor ilyen bolondot hall az ember, rá
mondja, hogy érti, mert azt hiszi, hogy illik minden vadat érteni. Én
például így magyarázom azt is, hogy a mama modern képeket vásárol, pedig
tudom, hogy nem érti őket és titokban imádja az olyan olajnyomatokat, a
miken fölkel a hold és egy pásztorfiú felfútt pofával furulyázik.
A másik: De értem.
Az egyik: Hát jó, vedd úgy, mintha elhittem volna, hogy érted. Hát
mondom, ez az én zsánerem.
A másik: A magas szőke.
Az egyik: A magas szőke.
(Szétnéznek, keresnek a sétálók közt hamarjában egy magas szőkét, hogy
azt lehessen mondani: «ilyen mint ez ni.»)
A másik: Ott… ott… az a világos felöltős… olyan, mint az, ugy-e?
Az egyik: Nem. Ez nagyon vörös.
A másik: Mindegy, no. Tudom.
Az egyik: És, hogy tovább mondjam, már a szemem is úgy működik, hogy egy
csomó férfi közül az első pillantásra meglátom az én fajtámat, a magas
szőkét s a második pillantásra már csak őt látom, senki mást. Bálon
például. Bejövök a terembe s rögtön tisztában vagyok vele, hogy kik ott
az én embereim. A magas szőkék kivillognak a többi közül, szinte
vonzódnak felém. És akárhogy kezdődik, akárkivel kezdem, a vége mindig
az, hogy a végtelen négyest, meg a még végtelenebb szupé-csárdást egy
magas szőkével tánczolom, a ki szőkéül viseli magát…
A másik: És szőkéket mond.
Az egyik: Ugy van. Kurjongat az is, de halkan, csak nekem, mondjuk így:
privatim. Az ismeretség első félórájában van bennük valami szőke
merészség: bátran, szinte atyáskodva bánnak velem, rámszólnak tettetett
szigorúsággal: «vegye fel a belépőjét, mert meghül, nézze meg az ember.»
A második félórában pedig már a legjobb barátaim, a nélkül, hogy egy
intim szót váltanának velem. A terem tulsó sarkából is rámnéznek,
látják, hogy semmi kivánságom nincs, hát hidegen tovább diskurálnak a
barátjukkal. De ha azt látják, hogy idegesen nézek körül, hogy keresek
valamit, hát méltóságteljesen odajönnek és szeliden, komolyan kérdik:
«mi baj van, kis lány?»
A másik: Értem, oh értem.
Az egyik: Most se érted, de az nem baj. Nem az a fő, hogy te értsed,
hanem az, hogy én beszélhessek. És mind ilyen. Ha katonatiszt, akkor is
ilyen. És ilyen, ha hivatalnok, ha jogász, ha gazdag, ha szegény, ha
zsidó, ha keresztény. Ez a megkülönböztetés felülemelkedik minden faji
és társadalmi különbségen. A magas szőke, az magas szőke. Mindhalálig.