A férfi: A vonat tovább robogott és én arra gondoltam, hogy ha az apa
akart volna pénzt adni, már adott volna. Tehát ha eddig nem adott, nem
is fog adni. Búsan néztem magam elé. Ez volt a «nevermore, nevermore.» A
«soha». De a «soha» a kauczióra vonatkozott.
Az asszony: Kétségbeejtő.
A férfi: Aztán Zágrábnál, mielőtt kiszállottam, ezt mondtam magamban:
«Itt vagyunk, most dől el: enyém lesz-e a leány vagy sem. Gyerünk hát,
előre, fel a harczra!» És sóhajtottam egy nagyot. Kiszálltam, elmentem,
vissza se néztem. Ez volt az a sóhaj, a mely önben még ma is
visszhangzik s ez volt az a vissza sem nézés, a mi önt annyira
meghatotta.
Az asszony: Rettenetes.
A férfi: Nem lepleztem volna le magamat, mert nem tartom humánus
dolognak a mások illuzióit összetörni. De mégis megkellett tennem, mert
nem tűrhetem, hogy meg nem érdemelt tiszteletet, becsülést, szeretetet
és emlékezést élvezzek egy derék, okos uriaszszony részéről.
(Nagy pózzal, elhallgat.)
Az asszony: Na hát ez siralmas. Hát maga volt a katona.
A férfi: Én. Narancsszínű hajtóka, egy arany csillag. Plasetól Zágrábig.
Az asszony: Úgy van. És kár, hogy így van. Olyan jó volt ezt a katonát
szeretni…
A férfi: Sajnálom, nagyságos asszony.
(A hajó már az abbáziai kikötő közelében jár.)
Az asszony: Szomorú. Az asszonyok ilyenkor tanulják meg, hogy a férfi
csak akkor érdemes a szerelemre, ha mindenféle szép tulajdonságot
képzelünk bele. Befestjük szép színesre, aztán beleszeretünk. Belőlünk
fakad minden, a mit meg tudunk szeretni. Besugározzuk magukat a lelkünk
fényével, aztán melegszünk ennél a fénynél. Ez a mai fölsülésem
borzasztó. Csak egy vigasztaló momentum van benne.
A férfi: És mi az?
Az asszony (nyugodtan): Az az, hogy az egész történetből egy árva szó
sem igaz.
A férfi: Tessék?
Az asszony: Egy árva szót se. Holnapután megérkezik az uram, attól
megtudhatja, hogy soha életemben nem utaztam még Fiume és Pest közt,
tegnap tettem meg először ezt az utat.