A férfi: Ugy-e? Óh, nagyon jól emlékszem. De csak most kezdek nagyon jól
emlékezni. Én tudniillik rég elfelejtettem az egészet.
Az asszony: (Szomorú).
A férfi: Mert… mert nekem nem volt nagy okom arra, hogy emlékezzem rá.
Én ugyanis a menyasszonyomhoz utaztam Zágrábba.
Az asszony: Jesszus!
A férfi: És… én… nem úgy értettem ezeket a pillantásokat. Mikor a kezére
néztem, arra gondoltam, hogy a menyasszonyom apja smuczig ember.
Mindenféle bajokat csinált a kauczió körül. Keserűen mosolyogtam. Ön azt
hitte, a keze kicsiségén mosolygok…
Az asszony: Azt.
A férfi: Hogy miért néztem a kezére, a czipőjére? Ha az ember nagyon
elgondolkodik, megakad a szeme valamin. Éppúgy nézhettem volna a lámpára
is. Mikor a czipőjére néztem, elkomolyodtam, de ebben nem volt tisztelet
vagy férfiasság. Akkor arra gondoltam, hogy ha az apa továbbra is
fösvény marad, komoly akadályai lesznek a házasságomnak. «Hát akkor mi
lesz velem?» – kérdeztem magamban s tétován néztem végig önt
tetőtől-talpig, mint a ki töri a fejét. Ez akkor volt, mikor ön azt
pillantotta, hogy: «ah». De beláttam, hogy kauczió nélkül nincs
boldogság, hogy mindennek vége, ha ma nem leszek erős és erélyes.
Sóhajtottam egyet, összeszedtem magamat és ezt gondoltam: «Lesz, a hogy
lesz.» Erről hitte ön, hogy búcsúzom. Erről hitte ön, hogy azt mondom:
«Milyen kár, hogy nem lehetünk egymáséi.»