(A történet színhelye a fiumei kikötő ama része, a honnan Abbáziába
indul a hajó. Friss, hűvös nyári reggel. Személyek: egy harminczöt –
usque harminczéves, jobb napokon pláne huszonnyolcz éves asszony. Ma,
miután nem aludta jól ki magát a hálókocsiban, harmincznégy éves. Egy
férfi, negyvenéves. Tekintettel arra, hogy a férfiak minden évben egy
évvel öregszenek, kivéve a harminczkilenczedik évet, melynél két-három
esztendeig szoktak vesztegelni, ez a negyven testvérek közt is megér
negyvenkettőt).
Az asszony: Nagyon örülök, hogy itt találom. Abbáziába megy?
A férfi: Oda.
Az asszony: Akkor még együtt töltünk egy órát. Nagyon szeretek magával
beszélgetni. Mindössze csak két hete, hogy az uram jóvoltából ismerem,
de már úgy érzem, mintha ezer esztendeje volnánk jóbarátok.
Ez ugyan egy gyalázatos közhely, de ha én ezt szebben tudnám kifejezni,
akkor tárczákat irnék.
A férfi: (mosolyogva hajol meg).
Az asszony: Annyi finom lélektant tanultam magától, hogy szinte
megváltoztatta az eszem járását. És az a szép, okos kis történet, a mit
tegnap elmondott…
A férfi (szerényen): Oh.
Az asszony: Már ekkor föltettem magamban, hogy cserébe én is elmondok
magának egy nagyon szép, nagyon finom, nagyon előkelő kis történetet…
A férfi: Tiszteljen meg vele.
Az asszony: A mely velem történt meg. Nagyon régen; van már tíz éve. De
él bennem, eleven, de csöndes életet él a szivemben.
(Felszállnak a fehér hajóra.)
A férfi: Hát halljuk.
Az asszony: Mondom, van már vagy tíz éve. Abbáziában töltöttem egy
hónapot, tavaszszal. Az uramat vártam, a ki megígérte, hogy értem jön s
hazavisz Pestre, de csak távirat jött helyette, hogy nem jöhet, utazzam
egyedül. Fogtam tehát magamat, beültem egy elsőosztályú kupéba és
elindultam Pest felé!
(Szünet.)
A férfi: Nos?
Az asszony: Itt egy kicsit törnöm kell a fejemet. Tudniillik Fiumén túl
egy hadnagy szállt be a kupéba, csak azt nem tudtam, Plasenál vagy
Lokvénél. Valamelyik kis állomáson.
A férfi: Mindegy.
Az asszony: Igaza van. Elég az hozzá, hogy beszállott. Ketten ültünk a
kupéban, ő meg én. Egy fiatal, serkedő bajuszú katonatiszt, meg egy üde,
friss, szép fiatal asszony. Ez utóbbi én voltam. Azzal, hogy megmondtam,
hogy ennek már tíz éve, jogot váltottam arra, hogy szépnek nevezzem
magamat.
A férfi (az ilyenkor szokásos bókokat ebbe az egy hangba sűríti): Oh!
Az asszony: A hadnagy eleinte a tájat nézte, de aztán elkezdett irántam
érdeklődni. Érdemes is volt. Édes kis ruha volt rajtam, tudja egy
sötétkék izé… de az mellékes. Sandítani kezdett felém. Én is úgy tettem,
mintha az ujságot olvastam volna, de figyeltem. Hosszú, egész napos út
állott előttem, be voltam zárva egy napra ezzel a katonával egy
mozgóczellába, hát érdekelt a helyzet. Ezt nem lehet rossz néven venni
tőlem.
A férfi: Nem.
Az asszony: Na és aztán különféle változatok állottak be. A vonat
fordult és a nap a hadnagyra kezdett sütni. Fölkelt s helyet
változtatott. Szembeült velem. És azontúl nézett. De nagyon beszédes
szeme volt. Előbb mintha kérdezte volna a szemével: «Nagyságos
asszonyom, megengedi-e, hogy nézzem?» Aztán könyörgőre fogta. Ezt nézte:
«Észreveszi-e, hogy szerelmesen bámulom? Érzi-e, hogy e röpke pillanat
olthatatlan vágyak szikráját pattantotta katonaszívem taplójába?
Könyörüljön meg rajtam asszonyom!»
A férfi: És ön?
Az asszony: Én letettem az ujságot. Ezzel azt mondtam: «Hajlandó vagyok
a dolgot így folytatni. Ime, leteszem a spanyolfalat, mely bennünket
elválasztott, állom a nézést.» – Hálaadó pillantással válaszolt. Majd
igéretet olvastam ki szeméből: «Hálából asszonyom, uriember maradok és
nem mozdulok el a szemmel való beszélgetés teréről.» Egy tekintettel
megköszöntem ezt neki.
A férfi: És beváltotta igéretét?
Az asszony: Ne türelmetlenkedjék. Gyerünk szép sorjába. Hosszú ideig
nézett szerényen, tisztelettel, álmodozva. Az arczomat áhítattal nézte.
Azután a kezemre bámult, valami nagyon finom, csodálkozó mosolylyal,
mintha ezt mondaná: «Micsoda szép kis fehér kéz!» Aztán a czipőmre
nézett, szemérmesen, komolyan, a hogy csak az igazi férfiak tudnak nézni
olyasmit, a mi nem az övék. Végigmért, végigsimogatott a pillantásával,
beburkolt, megölelt vele. Ekkor ezt pillantottam: Ah!…
A férfi: Mit pillantott?
Az asszony: Azt, hogy: «Ah.» Ez olyan bágyadozó, jóleső, némi igen kis
szemrehányással spékelt «ah», a mit azoknak mondunk, a kik nagyon erősen
ölelnek meg bennünket. De nem mondtam, csak pillantottam.
A férfi: S a katona?
Az asszony: A katona gyönyörűen viselkedett. Nem élt vissza ezzel.
Mélyen, szomorúan nézett rám, mintha ezt mondaná: «Milyen kár, hogy
soha, soha nem ismerhetjük egymást mi ketten, a kik így összeillünk, a
kik egymás tekintetét megértjük.» És bucsuzott.
A férfi: Hogyan?
Az asszony: A szemével. Komoly, szép, érzékiségtől mentes búcsúcsókot
nyomott a homlokomra, persze a tekintetével. Aztán búsan nézett, mintha
mondaná: «Nevermore… Nevermore…»
A férfi: Nevermore?
Az asszony: Igen. «Soha… Soha…» Majd Zágrábban kiszállt, nagy fájdalmas
sóhajtással utána néztem. Finom, előkelő lélek volt, nem nézett vissza a
vonatra. Elment. Eltünt. Azóta se láttam. De mindvégig meg fogom őrizni
emlékét, olyan költői, oly szép együttlét volt ez. Becsülöm, szeretem
ezt a katonát s ha valami bánatom van, ő reá gondolok. Ez volt a
legkülömb férfi, a kivel életemben találkoztam. Azt is merem mondani: ez
szeretett engem legjobban ezen a világon. Becsületesen, szenvedélyesen,
önfeláldozóan, férfiasan. Majd, hogy szerelmes nem lettem belé utóbb.
Mindegy, na. Elmúlt. Szép kaland volt s ő egy igazi férfi.
A férfi: Köszönöm.
(Nagy csönd.)
Az asszony: Tessék?
A férfi: Köszönöm. Köszönöm szépen.
Az asszony: Mit köszön?
A férfi: Ezt a szép kritikát, a mit rólam mondott.
Az asszony: Hogyan?… Magáról?
A férfi: Rólam, rólam. Az a hadnagy én voltam.
(Nagy csönd. Az asszony elsáppad. A férfi a zsebébe nyúl, kiveszi a
tárczáját, kivesz a tárczájából egy darab kék papirt s azt a továbbiak
alatt görcsösen a kezében tartja.)
Az asszony: Mi az a papir?
A férfi: Semmi. Majd megmutatom később… talán.
Az asszony: Hát maga volt a hadnagy?
A férfi: Én. Négy éve, hogy kiléptem a hadseregből. Én voltam. Plasenél
szálltam fel és Zágrábnál szálltam le. Narancssárga hajtókám volt.
Az asszony (rémülten): Igen!
A férfi: No látja.
(Nagyon hosszú szünet.)
Az asszony: Szóval maga volt. Ez borzasztó.
A férfi: Csöppet sem borzasztó. Engem legalább nem borzaszt.