(A cselekmény színhelye a Margitsziget. Szép áprilisi dél. A sárga
napfoltok fölött csipős kis szél jár. Egy fiatal asszony: negyvenöt
éves, beszélget egy egy öreg urral: negyvennégy éves. Lassan sétálnak.)
A hölgy: Ha nagyon érdekli, elmesélhetem.
Az ur: Mesélje.
A hölgy: Hát figyeljen ide. Tizenöt évvel ezelőtt történt. Mikor maga
olyan sokat járt hozzánk és oly rémesen udvarolt nekem.
Az ur: Miért beszél olyan halkan? Alig hallottam a hangját.
A hölgy: Édesem, okos asszonyok nyugodt áhitattal beszélnek a régi
szerelmükről. Fölényes hangossággal csak ostoba nő beszél az elintézett
érzéséről. Okosan öregedő asszony úgy beszél róla, mint egy nagyon szép,
nagyon olcsó, nagyon kellemes lakásról, a melyből valaha könnyelmüen
kihurczolkodott s a minőt azóta nem talált soha.
(Az ur hirtelen megáll.)
A hölgy: Miért áll meg?
Az ur (ujra elindul): Hogyan? Hát szerelem volt? Hát szerelem volt?
(Most a hölgy áll meg hirtelen.)
A hölgy: Hogyan? Hát nem tudta?
(Mind a ketten állanak egy kicsit. A hölgy szelíden, anyásan mosolyog,
az ur pedig savanyuan néz le a földre. Ugy nézi ezt pillanatot, a hogy
az ember a maga sikerült karrikaturáját szokta nézni.)
Az ur: De most már igazán mesélje el.
A hölgy: Tizenöt évvel ezelőtt, mikor az uram azt a nagy vasuti
konczessziót megkapta és folyton utazott, maga mindennap feljött
hozzánk. Mind a ketten nagyon szivesen voltunk magával együtt, én is,
meg a kis lányom is. A kis lányom akkor még csak tizenkét éves volt,
hála istenek.
Az ur: Hogy érti ezt?
A hölgy: Mindjárt meg fogja tudni. Maga jött délután négykor, és én néha
aludtam ilyenkor. Akkor maga az ebédlőben játszott a kis lánynyal. Én
nem nagyon törődtem magával. Viczczeket mesélt és az én szememben husz
évvel öregíti a férfit az, ha nőknek viczczeket mesél. Az anekdóta
epikai műfaj. És nekem akkor lira kellett, mert a férjem egy nagy vasuti
konczessziót kapott, a melyből kifolyólag soha nem volt otthon. Érti?
Az ur: Szomorú, hogy az ember szamár.
A hölgy: Mondom, maga jött, maga ment, és hogy világosan adjam a helyzet
képét: ha jött, jó volt, hogy jött, de ha ment, nem volt rossz, hogy
ment.
Az ur: Korábban kellett volna mindig elmennem.
A hölgy: Vagy későbben.
(Kis szünet.)
A hölgy: Egy napon, mikor a kis lányom nem volt odahaza, unalmamban
nekiálltam és rendet akartam csinálni a fehérnemüs szekrényében. Mikor
kirakom a holmit, legalul egy könyvet találok.
Az ur: Napló?
A hölgy: Nem volt nehéz kitalálnia. Napló volt, a legborzasztóbb
fajtából, olyan, a minőt a legémelyítőbb írók szoktak a novelláikban,
mint bakfisnaplót feltálalni. Elolvastam és mosolyogtam. Mosolyogtam
egészen a legutolsó bejegyzésig, mert annál elment a kedvem a
mosolygástól. Körülbelül ez volt benne: «Szerelmes vagyok a kékállu
lovagba.»