A hölgy: Ez maga volt. Akkor koromfekete volt a haja, a bajusza s az
álla kék volt, mint a nagyon fekete és nagyon borotvált férfiaké.
Megijedtem.
Az ur: Különös.
A hölgy: A kis lányom szerelmes volt magába. Aztán visszaemlékeztem,
hogy néha mondta: ennek az urnak kék az álla. De hogy oly mélyen
belenézett a maga égszinkék állába, ezt nem tudtam. Hamar visszaraktam a
fehérnemüt és még mielőtt a kicsike hazajött volna, jött ön. Ön jött.
Az ur: És?
A hölgy: És mikor kezet csókolt, éreztem a kezemen a sima állát és tudja
isten, a tapintásából kiéreztem, hogy kék. És egészen másként néztem
magára. Valami tréfás kedv öntötte el a lelkemet, de a szivemben egy kis
nyugtalanság muzsikált. Istenem, a kis lányom szerelmes volt magába. És
gyöngéden néztem a szemébe. Ez volt az első anyós-pillanata az
életemnek, olyan finom, olyan halk, olyan légies, hogy gondolkozni
kezdtem tőle. És mikor a nő először kezd gondolkozni, az olyan, mint
mikor a férfi először nyul a kártyához.
Az ur: Mit gondolt?
A hölgy: Megláttam, hogy maga férfi. Igazi asszony mindig csak más nőkön
keresztül látja meg a férfit.
Az ur: És a kis lányt nőnek vette?
A hölgy: Egyre jobban. Másnap este, mikor lefektettem, égni kezdett
bennem a kiváncsiság. Megnéztem a naplóját. Ez volt benne: «A lovagnak
két szeme van s mind a kettő fekete s ha a lovag a két fekete szemével
néz, akkor az ember sírni szeretne.»
Az ur: Ez egy megfigyelés.
Az asszony: Még pedig jó. Énnekem soha nem jutott volna eszembe,
megolvasni az ön szemeit. Szinte érdeklődve vártam és a mikor jött,
mohón néztem meg a szemét. Csakugyan kettő volt és fekete. És ez volt az
első vetélytárs-pillanata az életemnek. Oly furcsa, oly nyugtalan, hogy
elhatároztam, hogy nem gondolkozom többé önről. És mikor a nő először
teszi fel magában, hogy ezentul nem gondolkozik, ez olyan, mint mikor a
férfi megfogadja, hogy soha többé nem kártyázik.
Az ur: És aztán?
Az asszony: Aztán következtek a lányom ujabb bejegyzései. «A lovag
hangja nagyon szép hang, olyan gyönyörű, mint egy rózsa.» Ezt sokáig nem
értettem. Most már értem. Meg kell öregedni, hogy az ember az ilyen
hasonlatot élvezze. De ön aznap valóban nagyon szépen beszélt, a hangja
olyan volt, mint egy harang és mikor elment, nyugtalan voltam. És nem a
lányom miatt voltam nyugtalan.
Az ur: Szomorú, hogy az ember szamár.
Az asszony: A lányom csak azt csinálta, a mit minden iskoláslány. De
engem bajba kevert. És bántani, bosszantani kezdett a dolog. Eddig
mindig azt olvastam elbeszélésekben és azt láttam a színpadon, hogy a
már-már bünbeeső anyát a gyermek menti meg. Ravasz és tehetségtelen
íróknak ez örök témájuk marad. És kétségbeejtett, hogy a lányom hivja
fel a figyelmemet egy urnak a férfi voltára. És nem tudtam aludni. És
másnap valami rettenetes történt.
Az ur: Micsoda?
Az asszony: A lányom ezt írta a naplóba: «Ma sétáltunk a kisasszonynyal
és találkoztunk a kékálluval. A kékállu egy szőke nővel sétált és
nevetett. A szőke nő is nevetett. Mind a ketten nevettek. Csak én
sírtam. És a kisasszony is nevetett.»
Az ur: És ön?
Az asszony: Én középhelyet foglaltam el a két álláspont közt. Nem
sírtam, de nem is nevettem. Tudja mi az, mikor egy asszony nem nevet? Az
rosszabb, mintha sír. Mert azt maguk, férfiak találták ki, hogy a
nevetésnek a sírás az ellentéte. De ez csak maguknál van így. Nálunk a
nevetésnek az ellentéte a nemnevetés. Mert nálunk a sírás olyan, mint a
köhögés vagy a tüsszentés: a női sírás egy testi szükséglet. A mi
nevetésünk annyival lélektanibb és tartalmasabb a magukénál, hogy… de
hagyjuk ezt. Szóval nem nevettem. És mikor maga jött, erre már nem fog
emlékezni, ideges tréfálkozással kérdeztem, hogy ki volt az a szőke nő.
Az ur: Nem emlékszem.
A hölgy: Nem emlékszik, mert nem is hallotta talán. A férfiak
felülmulhatatlanok a melléhallásban. Valami mást hallott akkor, a mire
viszont én nem emlékszem. Azt hallotta talán, hogy az uramat dicsértem.
Hol volna az egész mulatságossága a férfi és nő beszélgetésének, ha
egyforma értékük volna a szavaknak mindkettőjük fülében. Ha azt akarom
nővel csevegek.
Az ur: Hát… engedje meg, hogy kissé elfogódott legyek… maga röviden:
belém szeretett.
A hölgy: Úgy van.
(Természetesen szünet.)
A hölgy: És most nagy eset következett. Nem néztem meg néhány napig a
kis lány naplóját. Most már féltem tőle. De reszketve vártam négy órát,
nem aludtam ebéd után tizenhatoldalas levelet írtam az uramnak, forrón
csókoltam a kis lányomat és ha maga elment, sós könnyeket nevettem. Volt
egy nap egyetlen egy nap…
Az ur: Bocsánat, hogy közbevágok… csütörtök volt.
A hölgy: Szegény barátom. Hétfő volt.
(Az ur egy retteneteset üt egy bokorra a botjával.)
A hölgy: Ha azon a napon maga… ha azon a napon maga… ha azon a napon
maga… (ránéz az urra.)
Az ur: Nos?
A hölgy: Lássa, most kellett volna közbevágnia. Ezek azok a mondatok, a
miket egy tapintatos férfinak nem szabad befejezni engedni. De hisz ha
maga az ilyesmit értette volna, akkor…
Az ur: Akkor?
A hölgy: Nincs folytatás. Ez is olyan mondat volt.
(Az ur megint meg akar verni egy bokrot, de meggondolja. Megkegyelmez
neki.)
A hölgy: Négy-öt napig nem néztem meg a kis naplót. De aztán a hatodik
napon, mikor a kis lány különös tulzott szeretettel csimpaszkodott a
nyakamba, kiváncsivá lettem. Megnéztem a naplót, hát ez volt benne: «A
lovagnak rossz foga van és a lovagnak a fején, hátul van egy hely, a hol
nincs haj és a lovag azt a haját, a mi van, ráfésüli arra a hajra, a mi
nincs. Én már nem vagyok szerelmes a lovagba.»
Az ur: Haszontalan.
A hölgy: Másnap vettem neki egy franczia babát, a mely épen egy fejjel
volt nagyobb, mint ő. És mikor maga jött, nevettem. És mikor elment,
sírtam. Azóta se sírtam olyan jóízüen. Mert akkor őszintén, szívből,
jóízüen sírtam, úgy hogy az oldalamat fogtam belé! Úgy sírtam, hogy
szinte potyogtak belé a könnyeim.
Az ur: Vége volt?
A hölgy: Súlyosabb volt. Vége kezdett lenni. Ez a férfira nézve
reménytelenebb, mint mikor már vége van.
Az ur: Most már kitalálom a végét. A kis haszontalan egyre rágalmazott.
A hölgy: De még hogy. Egyszer azt írta bele: «A lovag mielőtt a szobába
jön, az előszobában kifujja az orrát.» A gyereknél ez gyorsan megy. Az ő
szerelmük két hét. És miután engem így felültetett az ő szerelmének
gyors kis kocsijára, hát én is két hét alatt tettem meg azt a nagy utat,
a minek mi asszonyok néha a halálunk napján is csak a közepén vagyunk.
Az igaz, hogy szédültem egy kicsit ettől a gyors tempótól. De mindegy. A
fő az, hogy megérkeztem.
Az ur: Savanyu történet.
A hölgy: Én nem vagyok szentimentális, de úgy érzem, hogy most már
megédesedett ez a dolog, mint a régi bor.
Az ur: Én úgy találom, hogy megsavanyodott, mint a régi bor, a mely nem
volt jól eldugaszolva. Miért nem zárta el jobban? Miért mondta el?
(Kissé gondolkozik az asszony.)
A hölgy: Mert egy szó se igaz belőle.
Az ur: Tessék?
A hölgy: Most találtam ki az egészet s miután szükségem van rá, ki
kellett valakin próbálni.
Az ur: Szüksége van rá?
A hölgy: Igen. A lányomnak elutazott a férje. És egy ur sokat jár most
hozzá. És a lányom eljött hozzám és sírt a keblemen. És meg kell menteni
a lányt. Ma este fölmegyek hozzá és elmondom neki ezt a históriát, a mit
most hallott és…
Az ur: De hát a napló sem igaz?
A hölgy: Ez az egy maradjon meg vigaszul önnek. A napló igaz. Csak a
többi nem igaz. A többi csak arra való, hogy azt mondhassam: lányom, te
egyszer megmentetted az anyádat, most itt az alkalom, az anyád
revansirozza magát. És ez nagyon hatásos lesz. Biztosra megyek.