(Színhely egyelőre a lakás ajtaja előtt elterülő kies kis vidék a
lépcsőházban. Az ajtón egy bundás, macskabajszu ur csönget
türelmetlenül. A figyelmes szemlélő az ur arczjátékából is észlelheti,
hogy az ur már negyedszer csönget. Végre ajtót nyit a szobalány.)
Az úr: Hányszor kell maguknál csöngetni?
A szobalány: Ötször.
(Az úr megrémül. A szobalányok nem szoktak maguktól szemtelenek lenni.)
Az úr: Itthon van ő nagysága?
A szobalány: Nincs itthon.
Az ur: Hogy hogy? Hiszen azt mondta, hogy itthon lesz? Nézze meg, hátha
itthon van. Talán valami más szobában van.
A szobalány: Köszönöm. (Ez arra a kis aranyra vonatkozik, a mit az úr a
markába csusztatott.) Mindjárt megnézem.
(Fojtottan, de hallatszik belülről a következő párbeszéd):
Az asszony: Mit akar?
A szobalány: Nem hiszi, hogy nem tetszik itthon lenni.
Az asszony: Mondja csak, hogy nem vagyok itthon.
(Erre az úr szó nélkül bemegy a szobába. A szobalány eltünik.)
Az asszony: Hogy mert bejönni, mikor azt izentettem, hogy nem vagyok
itthon?
A férfi: Gondoltam, hátha mégis itthon lesz.
(Szünet.)
Az asszony: Akar egy érdekes paradoxont hallani? Figyeljen ide: nem
vagyok itthon!
A férfi: Mi ez? Mi ez? Hiszen ez kidobás? Egy üvegest dobnak így ki…
vagy egy szabót, a ki számlával jön… Tehát ki vagyok dobva?
Az asszony: Ki.
A férfi: Legalább tudjam, hogy miért? Olvassa fel a halálos itéletemet!
Az asszony: Azt is megkaphatja. Tegnap jelenet volt közöttünk. Úgy-e?
A férfi: Úgy van.
Az asszony: Azért volt jelenet, mert én nem akartam hangosan megvallani
magának, hogy szeretem. Hat hónap óta a legnagyobb szerelemben élünk,
kedves szamár, és maga tegnap pirosra dühösödött, mert nem mondtam, hogy
szeretem. De ez csak egy lánczszem a maga rengeteg tévedéseinek hosszú
sorozatában, a mely megérlelte bennem azt az elhatározást, hogy ma ne
legyek itthon.
A férfi: Hát ezért nincs itthon?
Az asszony: Ezért.
(Szünet.)
A férfi: Halljuk! Halljuk, mert látom, hogy még mást is akar mondani.
Az asszony: Addig szerettem magát, kedves szamár, a míg biztos voltam
afelől, hogy nem fogom megcsalni. Most pedig már nem szeretem.
A férfi: Ez azt jelenti, hogy meg fog csalni.
Az asszony: Azt. Meg is mondom, hogy miért. Maga nagyon is férfias volt
nekem.
A férfi: Hogy értsem ezt?
Az asszony: Van egy fajtája a férfinak, a melyet én szeretek úgy
nevezni, hogy: tiszta hím. Ez az abszolut férfi. Ez nagyon szép dolog,
de nem nekünk, rossz asszonyoknak való. A tiszta hím, ez feleségek
öröme, jó, szelid kis lányok boldogsága, a kik férjhez mennek és a
házasságban megkapják azt az embert, a ki a legtisztább konjugális
boldogságot tudja számukra biztosítani. Ez az a tipus, a mely egy csók
ideje alatt hatszor kérdezi: Szeretsz? Szeretsz? Hogy szeretsz? Nagyon
szeretsz? Mindig ezt kérdezi, mert annyira férfi, hogy már az asszonytól
is férfiasságokat követel. Hogy érthetőbb legyek: a vallomás, a
bevallás, a dolgoknak teli szájjal való kimondása férfias tulajdonság.
Az igazi asszony nem szeret vallani. Az igazi asszony tagadni szeret,
még akkor is, a mikor már minden biztos. Ahányszor csak magánál voltam,
mindig az volt a leghőbb vágyam, hogy ezt mondhassam: nem is vagyok
nálad, nem is vagyok a tied, – mert nekem is, mint más asszonynak, kell
az a bizonytalan bizalmatlan kifejezés a férfi arczán, a mely azt
mondja: jaj, nem tudom, szeret-e vagy nem. Mi ebből élünk, kedves
szamár.
A férfi: Oh jaj, oh jaj.
Az asszony: A mi hatalmunk maguk fölött az, hogy másfajta emberek
vagyunk. És maguknak a tragédiájuk az, hogy tőlünk folyton olyan
dolgokat követelnek, a miket a világ a férfiaktól szokott követelni:
hűséget, igéret megtartását, következetességet, nyiltságot. Ezek mind
férfierények és arra valók, hogy az asszonyok biztonságban járhassanak
ebben a labirintusban, a melynek férfilélek a neve. Képzelje el: maga
nekem azt mondja, hogy öt órakor meglátogatja egy beteg barátját Budán.
Én tudom, hogy maga férfi, a ki nem hazudik, a ki az igéretét megtartja,
szóval, a ki öt órakor Budán lesz, még ha balták esnek is az égből.
Tehát én nyugodtan mehetek el valahová öt órakor, valakihez, a ki miatt
megölne. Vagy például nem is tudja milyen megnyugtató valami a maguk
becsületszava, ez a vidám kis ostobaság, a mire maguk oly nagyon
büszkék. Azt mondom az uramnak: becsületszavadra, hogy Bécsbe mégy? Azt
mondja: becsületszavamra. És mivel a becsületszó maguknál oly rengeteg
komoly, én nyugodtan mehetek két napig, ahová akarok. Hát nem könnyű ily
körülmények közt élni? Nyolcz vagy tíz ilyen dolgot kell tudni a
férfiakról, aztán az ember nyugodtan csinálhat, a mit akar.
A férfi: Hát akkor minek veti a szememre, hogy tulzottan férfias vagyok?
Az asszony: Mert egy napon észrevettem, hogy tőlem is férfiasságokat
kiván. Hiszen most, a mikor bejött, megint elkövetett valami igazi
férfi-szamárságot. Azt mondta a szobalánynak, hogy nekem itthon kell
lennem, mert azt mondtam, hogy itthon leszek. Így beszélhet egy doktor
előszobájában, vagy egy főhadnagynál, de nem egy asszonynál. Én azt
mondtam, hogy itthon leszek és ebből éppenséggel nem következik az, hogy
itthon leszek. Ezt a szamárságot maguk, férfiak csinálják egymás közt.
A férfi: Nos, és?
Az asszony: Nos, és ezzel kihoz a sodromból. Az igazi asszony-ember,
vagy mint a franczia mondja: homme a femmes nem cselekszik így. Abban
már van egy kis nőiesség, a mi megbocsátja nekünk a mi dolgainkat. Csak
az ilyen tiszta hímek, mint maga, csak ezek tudnak megundorodni egy-egy
asszonyi hazugságtól, vagy következetlenségtől. És ezért valók maguk
férjeknek, mert éppen ez teszi magukat alkalmasakká arra, hogy
vigyázzanak a házi tűzhelyükre. A férjek szoktak olyasmit kérdezni,
hogy: hol voltál, mikor mentél el hazulról, mikor jöttél meg? És csak a
feleségek szoktak erre felelni. Mint a hogy a feleségek épp úgy nem
asszonyok, a túlzott asszonyiságuk folytán, mint a hogy a férjek a
túlzott férfiasságuk folytán nem férfiak az én szememben. Férfi és férj
közt olyan a különbség, mint lepke és báb közt. És ugyanilyen a
különbség asszony és feleség közt. A házaspár egy békekötés alapján él
együtt. A szeretők pedig egy harcz alapján élnek. Most már, ha akad
olyan szamár, a ki ezt a két dolgot összetéveszti, az kidobatik.
A férfi: Ez én vagyok, ez a szamár.
Az asszony: Nem. Ön nem a szamár. Hanem ön a kidobatik. Mert erre a
czélra van nekem férjem. Annak megmagyarázok mindent, annak megmondom,
hogy szeretem, annak adom a becsületszavamat, ahhoz hozzáférfiasodom,
mert azzal békét kötöttem az oltár előtt. De maga arra való lett volna,
hogy kínlódjék, hogy bizonytalanságban éljen, hogy gyötörtessék, hogy
kitünő anyaga legyen az asszonyi trükköknek. Miután azonban nem értette
meg a helyzetét…
A férfi: Kidobatik.
Az asszony: Nem. Hanem szamár. Lássa, most is amolyan férfi-logikával
próbálja befejezni a mondataimat. Nem, nem, magával nem lehet. Maga
járjon el szépen társaságokba egészen addig, a míg meg nem ismerkedik
valami jó módú kis lánynyal, a kit aztán vegyen feleségül. Borzasztó
boldog lesz, mert a kis lány becsületszavát fogja adni, mindent ki fog
mondani, minden csók után a maga buta kérdésére azt fogja felelni, hogy:
igen, nagyon jó volt és maga azt fogja mondani a kaszinóban még két év
mulva is, hogy: fiúk, milyen buta is az ember, ha kalandokban keresi a
boldogságát, mert az igazi boldogság csak a házasságban van. Ön ezt
fogja mondani a kaszinóban és éppen azért, mert ezt a kaszinóban fogja
mondani, a felesége azalatt be fog surranni egy ilyen macskabajuszúhoz,
mint maga, mondván: czuczi, most nyugodtak lehetünk, mert az uram a
kaszinóban van. Így van ez, kedves szamár, így lesz ez.
A férfi: De hát akkor mit csináljunk!? Ne menjünk bele a kalandokba, ne
nősüljünk meg? Hát mit csináljunk, hogy ne csaljanak meg a nők?
Az asszony: Látja? Ez is buta férfi-beszéd. Azt is csak maguk, buta
férfiak hiszik, hogy a nők csalása ellen védekezni kell, vagy lehet. A
nőnek hosszú haja van, a nőnek nincs bajusza, a nőnek keble van és a nő
csal. És mint a hogy van rövidhajú nő, laposkeblű nő, vagy bajuszos nő,
akként van olyan nő is, a ki nem csal. De ezt keresni nem szerelmi élet,
hanem smokkság, vagy ritkasággyüjtés. És akkor a maguk helyén már inkább
bélyeget gyüjtök.
A férfi: Szóval ki vagyok dobva.
Az asszony: Végérvényesen.