(Künn a Városligetben, a Stefánia-úton is túl, elrejtett kis úton sétál
egy úr és egy hölgy.)
Az asszony: És most, hogy vége mindennek, hát legyen vége mindennek. Itt
a pillanat. Csókolja meg a kezemet és legyünk ezentul barátok.
A férfi: Igen.
Az asszony: Így legalább megmarad az emlék a szivünkben szépnek,
keserüség nélkül. Szerettük egymást, csókoltuk egymást, meguntuk
egymást, vége.
A férfi: Igen.
(Kezet csókol neki.)
Az asszony: És most elmegyek jobbra. Maga még várjon itt egy kicsit,
aztán menjen el balra. Nem szeretném, ha az uram ma látna meg bennünket,
mikor szakítunk.
A férfi: Kezét csókolom.
(Egyik se mozdul.)
Az asszony: Miért nem megy?
A férfi: Mert még akarok kérdezni magától valamit, mielőtt elválunk.
Valamit, a mi nagyon érdekel.
Az asszony: Halljuk.
A férfi: Mikor megismerkedtünk, a Tátrában, hisz tudja, nem ismertem az
urát. Maga asszonyokkal telelt fönn.
Az asszony: Igen.
A férfi: Aztán… hisz tudja, mi történt. A viszony Pesten folytatódott és
én még mindig nem láttam az urát.
Az asszony: Úgy van.
A férfi: Aztán maga egy napon elhozott egy arczképet. Egy csodaszép
férfiképet. Azt mondta: «elhoztam neked az uram arczképét, nézd meg
jól». És én jól megnéztem. Az az ember olyan szép volt, mint Dorian
Gray. Olyan elegáns, mint az angol király herczegkorában. A haja
hullámos, a szemöldöke gyönyörű vonalu, a szeme meleg, a tekintete
férfias, a szája mint valami görög istené. Nem szóltam semmit, de azon a
napon nem tudtam vacsorálni.
Az asszony: Vettem észre.
A férfi: Sőt aludni sem tudtam éjszaka. Halálosan szerelmes voltam akkor
magába, s elkövettem azt a gyerekséget, hogy éjszaka unos-untalan
felugrottam az ágyból, a tükörhöz mentem és vizsgáltam az arczomat.
Tudom, hogy csinos fiu vagyok; de olyan közönségesen csinos, úgynevezett
nyirott Adonisz, másnéven: hadnagyi arcz, kincstári szépség. És erre
elfogott a dacz, meg a keserűség. Neki adtam magam a szépülésnek.
Az asszony: Tudom.
A férfi: Álmatlan éjszakákon át tünődtem: miért kellek én magának,
akinek ilyen élettársa van? Arra gondoltam, hogy talán ostoba az ura. Ez
vigasztalt, de aztán eszembe jutott, hogy én is csak átlagos ész vagyok,
ellenben a férjének a homlokáról azon a képen csak úgy sugárzott az
értelmesség, sőt a szellem. Nem tudtam: mit szeret rajtam. És
féltékenynyé válva arra a képre, elkezdtem konkurrencziát csinálni az
arczképnek, még pedig veszettül.
Az asszony: Tudom.
A férfi: Kezdtem a legjobb szabóknál dolgoztatni. Fürtöztettem a
hajamat. Szépségre játszottam ki magamat s amellett határtalanul
féltékenykedtem magára. Hisz emlékezhetik, megőrültem arra a
kijelentésre, hogy az urával bálba megy. Hogy állhat annak az embernek a
frakk!
Az asszony: Emlékszem.
A férfi: És azt követeltem magától, hogy minden szabad perczét velem
töltse. Vigyáztam, kikkel ismerkedik össze, kikkel jár színházba, mert
azt mondta, hogy az ura üzleti ügyben Londonban marad másfél hónapig.
Az asszony: Ott is volt.
A férfi: Aztán mi történt? Egy szép napon maga azzal jött, hogy megjött
az ura. Kértem, könyörögtem: adjon alkalmat, hogy láthassam valahol. Nem
adott. Egyszer aztán, most már bevallom, mikor nálam volt délután,
elejtett egy czédulát. Mikor elment, akkor találtam meg. A czédulára ez
volt írva: «Kedves mama, holnapra páholyunk van az operában, az urammal
érted megyünk.» Ezt a czédulát el akarta küldeni a mamájának, de nálam
elvesztette.
Az asszony: Hogyan? Hát magánál vesztettem el?
A férfi: Nálam. De nem lett belőle baj, mert másnap, mikor elrohantam az
operába, ott láttam mind a hármukat a páholyban: a mamáját, magát, meg
az urát.
Az asszony: Nos?
A férfi: Ezt csak ilyen egyszerűen kérdi?
Az asszony: Hát hogy’ kérdezzem?
A férfi: No hallja… Ott az operában kisült, hogy ön… nem akarom mondani:
hazudott, hanem… tévedett. Az ura nem volt annak az arczképnek az
eredetije, a mit mutatott. Az ura nem egy ötven-ötvenöt éves,
hihetetlenül rút és élhetetlen, vaksi, kikopott hajzatú, bocsánat, de
egyszerűen ungusztiőz ember. Görbe, szőrös, szemetlen, orratlan,
fogatlan…
Az asszony: Na, na, na!
A férfi: De beismeri, hogy az volt az ura.
Az asszony: Igen.
A férfi: Mert ott voltak közös ismerősök, a kik rögtön mondták is, hogy
ez az ön ura.
Az asszony: Igen.
A férfi: Hát akkor… mire való volt ez az egész hazugság? És ki volt az a
csudaszép ifjú, a kinek a képét mutatta?
Az asszony: Azt a képet egy shillingért vettem Londonban. Nem is tudom,
kit ábrázol. Valami angol arisztokrata lehet.
A férfi (elhülve): De miért?
Az asszony: Elmondta helyettem maga az előbb. Azért mutattam, a miért jó
volt mutatni. Láthatja, hogy a trükk kitünően bevált. Magából ötven
százalékkal különb ember lett, mikor a képpel konkurrálni kezdett. Ez a
kép kivette, kizsarolta, kiuzsorázta magából mindazt az elegancziát,
szépséget, elmésséget, a mire csak képes volt. És én akkor szerettem
magát. Tehát nekem jól esett, hogy meghatványozódtak az összes jó
tulajdonságai.
A férfi: Nem tagadom, ravasz dolog volt. De csak aféle asszonyi
ravaszság: rövidlátó!
Az asszony: Hogy-hogy?
A férfi: Mert ime, mint láthatta, egy véletlen, egy elejtett czédula
rombadöntötte az egész hazugságot. Másnap már láttam az urát, igazi
férjét és rájöttem, hogy hazudott. Rájöttem, hogy nem szükséges
megerőltetnem magamat, mert az igazi uránál még akkor is száz percenttel
különb vagyok, ha nem borotválkozom. És szép lassan elhagytam magamat… a
féltékenység is alábbhagyott… aztán hülni kezdett a szerelem is, hült,
hült, a mig végleg ki nem hült. Merem mondani, hogy ez a lassu kimulása
ennek a viszonynak e miatt történt. Ha akkor el nem ejti azt a czédulát,
még ma is halálosan szerelmes vagyok magába.
(Diadallal néz.)
Az asszony (csöndesen): Hát maga azt hiszi, hogy egy magamfajta asszony
elejti a czédulát, ha nem akarja elejteni?