Az egyik: Jaj, jaj, jaj, most megint közönséges dolgot akartál mondani.
Azt akartad mondani, hogy természetesen azóta feléje se mentem annak, a
kinek a lakásához a kulcs szólt.
A másik: Azt.
Az egyik: Hát nem is mentem. De ő eljött másnap délután hozzánk. És
hosszú ideig üldögéltünk a szobában. Az ebédlőben. És elmondtam neki…
nem a történetet, csak azt, hogy rájöttem, hogy az ő kulcsa a mi
ebédlőnk ajtaját is nyitja.
A másik: És ő?
Az egyik: Elég ügyesen viselkedett. Azt mondta: az nem érdekel, hogy
nyitja-e az ebédlőajtót. Sokkal fontosabb, hogy zárja-e? És…
A másik: És?
Az egyik: És… zárta.
A másik: Ó! Ó! Ó!
Az egyik: Látod, milyen álszent vagy? Avagy nem az-e a legszebb köszönet
az iránt a vidám szent vagy az ördög iránt, a ki velem ezt a csodát
csinálta, hogy… elfogadom a tanítását? Hát a kulcs fontos? Vagy az ajtó
fontos? Nem, fiam. A lényeg fontos.
(Veszi a finom, drága bundáját és hazamegy.)