(Történik egy jó meleg szobában, valami összejövetel után, abban az
intim pillanatban, a mikor az összes vendégek elmentek, csak a
háziasszony maradt ott a legjobb barátnőjével, azzal, a kinek a fülébe
szokta sugni, hogy: várd meg, míg elmegy a többi, aztán majd
kidiskuráljuk magunkat. A két asszony csöndesen beszél.)
Az egyik: Akarsz egy csudálatos történetet hallani?
A másik: Hogyne akarnék.
Az egyik: Hát én elmesélem neked az én kulcsom történetét, mert érzem,
hogy valakinek el kell mesélnem és ezt férfiak nem értik meg.
A másik: Mondd.
Az egyik: Szerdán történt velem. De ha azt mered hinni, hogy hazugság,
akkor nem is érdemes elmondanom. Mert ez csak úgy jó, ha elhiszed, hogy
igaz.
A másik: Már el is hittem.
Az egyik: Hát figyelj ide. Hazamegyek szerdán este háromnegyed
nyolczkor. Nagy meglepetésemre az uramat, a ki pedig csak fél kilenczkor
szokott hazajárni, már otthon találom. Ott ül a megterített ebédlőasztal
mellett és ujságot olvas. Köszöntjük egymást, a hogy illik, aztán én
kiveszem a kis táskámból a zsebkendőmet. Egy kicsit nervózussá tett az,
hogy ő már otthon volt, hát nem nagyon vigyáztam és abban a pillanatban,
a mikor a zsebkendőt kirántom a táskából, kiesik onnan egy kulcs.
A másik: Igen.
Az egyik: Ugyanezt mondta a férjem is.
A másik: Mit?
Az egyik: Azt mondta, hogy igen. Minden ok nélkül azt mondta, hogy:
igen. Én elpirultam. Az uramat úgy neveltem, hogy mindig, a mikor
leesett valami, ő vette fel. Ez már olyan természetes volt nálunk
otthon, hogy ennél semmi sem volt természetesebb. És mégis most
elkövettem azt a megbocsáthatatlan hibát, hogy mikor a kulcs leesett,
magam hajoltam le utána. Ez már mind az idegrendszer kérdése volt. Ott
kezdődött, hogy őt már otthon találtam, folytatódott akkor, mikor a
kulcsot kirántottam a táskából s végződött ott, mikor ő azt mondta,
hogy: igen. Most már tisztán éreztem, hogy a viselkedésem rossz sinre
szaladt és hogy ebből valami baj lesz.
A másik: És lett belőle?
Az egyik: Lett. Az uram elmosolyodott. Még pedig fanyarul. Rám nézett,
és hümmögött. Én nagyon bután nézhettem abban a pillanatban. Ekkor nagy
csönd lett, – a mi szintén az én hibám – és az uram azt mondta hideg,
nagyon éles, metsző hangon: micsoda kulcs az?
A másik: Rettenetes.
Az egyik: Azt kérdezte, hogy micsoda kulcs. Hát bizony furcsa kulcs
volt. Ordított róla, hogy uj kulcs. Még fényes volt, de nem azzal a
fénynyel fénylett, a hogy a kopott, nagyon használt kulcsok fénylenek, a
miket a használat nikkelez meg. Ennek durva fénye volt, a mit a reszelő,
a ráspoly hagyott rajta, a fogása kellemetlen volt, szóval vadonatuj
volt, ujabb nem is lehetett. A régi kulcsokban van valami kedves,
meghitt vonás. Egy régi kulcs mintha a barátja volna az embernek. Hiszen
a kulcs már a hivatásánál fogva is úgy összeforr az ember életének a
legérdekesebb óráival, hogy majdnem élőlény, ha sokáig nézi az ember. De
ez egy vigyorgó, kellemetlen, áruló kulcs volt, uj és nehézkes, még
magán viselte a lakatos kezének a nyomát, a ki sziv nélkül, szinte
brutálisan bánt vele, mikor csinálta. Röviden: ennek a kulcsnak még nem
volt erkölcsi tartalma, s épp ezért gyanutkeltő, kellemetlen, vészes
volt.
A másik: Nos? Nos?
Az egyik: Mondom, megkérdi: micsoda kulcs ez. Már javában robogtam a
rossz sinen, és ebben a minutumban azt éreztem, hogy ez az a percz, a
mikor el fogom szólni magamat, akármit is mondok, és most állok az előtt
a pillanat előtt, a mikor az életem jobbra vagy balra fordul. Az első, a
mi átviharzott a fejemen, egy régi viccz volt, a mit még lánykoromban
olvastam. Egy asszony jön a szeretőjétől, és az ura azt kérdi: hol
voltál, angyalom? Mire az asszony megütögeti a férje arczát és így
felel: a szeretőmnél voltam, czuczikám. Erre a férj mosolyog, és azt
mondja negédesen: ezt ne tedd többet, czuczikám. Tehát az első
gondolatom az volt, hogy azt mondom: ez a kulcs a szeretőm lakásának a
kulcsa. De az ördög vigye el, olyan timsószerű érzést éreztem a
torkomban, hogy attól féltem, nem jön majd elég könnyedén a humor
belőlem, és elsavanyodik a viccz. Azt hittem, el vagyok veszve. Ez
nemcsak szólam, ez igaz. Azt hittem, hogy el vagyok veszve, és hogy soha
többé semmi nem segít rajtam. Egy pillanat ezredrésze alatt leszámoltam
az életemmel. Éreztem, hogy most mindennek vége köztem és e közt az
ember közt, és ez volt az első percze az életemnek, a mikor örültem
annak, hogy nincs gyerekünk. Ugy állottam ott, mint valami idegen nő, a
kit semmi nem fűz senki máshoz, a ki bajba került, s a kinek most
végezni kell minden hazugsággal, a miből eddig élt.
A másik: És?
Az egyik: És itt látszik, hogy milyen komiszak vagyunk mi asszonyok.
Halálos nyugalom szállt hirtelen a szivemre. Elszántság, hidegség,
okosság hüvös szele csapott meg. Ha az uram okos ember, akkor sok
mindent láthatott az arczomon. És hogy honnan vettem, hogy hogyan jutott
eszembe, hogy miért csináltam, máig sem tudom, de a világ legnyugodtabb
hangján így kiáltottam fel: Hogy micsoda kulcs? Hát… az ebédlő kulcsa.
A másik: Hm.
Az egyik: Az ebédlő kulcsa. Mondhattam volna, hogy a konyha kulcsa, hogy
a szalón kulcsa, azt is mondhattam volna, hogy a református templom
kulcsa. De nem mondtam. Valami pillanatnyi őrület szállt belém, és azt
mondatta velem, hogy az ebédlő kulcsa. Aztán egy kicsit lehajtottam a
fejemet és vártam, hogy rám szakadjon a plafon. De nem az történt.
A másik: Hanem?
Az egyik: Hanem az, hogy az uram szép nyugodtan így szólt: Minek a
kulcsa? – Igen – mondtam én – az ebédlő kulcsa elveszett, hát
csináltattam egyet. Erre az uram szép lassan kezébe vette a kulcsot,
megnézte, aztán a fejét csóválva az ebédlőajtó felé ment vele. Az
ebédlőnek két ajtaja van. Az egyik a hálószobánkba vezet, a másik az
előszobába. Előbb ahhoz az ajtóhoz ment, a melyik a hálószobába vezet.
Belepróbálta a kulcsot a lyukba, nem passzolt bele. Rám nézett. Én
vállat vontam. Akkor megint megnézte a kulcsot és odavitte a másik
ajtóhoz. Az előszobaajtóhoz. Belepróbálta. Hát akkor végigfutott rajtam
a halálos hideg. A kulcs pompásan beleillett a zárba, kitünően zárta az
ajtót. Ugy forgott, csattogott benne, mintha soha életében más zárban
nem is járt volna.
A másik: Hogyan?
Az egyik: Véletlenül. Az Yvette Guilbert nótáiban vannak ilyen csodák.
Ezeket vidám szentek csinálják, a kik megszánnak egy-egy rossz utra
tévedt asszonyt, s az utolsó perczben csodát tesznek, hogy okuljon és
visszatérjen a jó utra. Gondolj, a mit akarsz, higyjél a spiritizmusban,
vagy egyikében a legszédítőbb véletleneknek, a mik valaha emberrel
történtek, de ez így van. Eltaláltam, hogy hova illik a kulcs. Véletlen.
Mint a hogy megesik, hogy az ember belemarkol egy pakli kártyába és azt
mondja: ez itt a piros nyolczas. És kivesz egy kártyát a többi közül és
valóban a piros nyolczas.
A másik: Bámulatos. És aztán mi történt?
Az egyik: Látod, ez már nem szép, hogy megkérded, mi történt aztán. Mert
eddig a történet csodálatos volt, misztikus, meglepő. De a mi ezután
történik, azt már egy asszonynak ki kell találnia. Hát mi történhetett
volna? Most szemtelen lettem. És most visszaszaladt a viselkedésem a jó
sinre. Vállat vontam és a legközönségesebb, a legdrámamentesebb hangon
ezt mondtam: «Utálatos vagy azzal a kiváncsiságoddal». Soha, de soha nem
fogja megtudni, hogy köztünk a világ egyik legnagyobb véletlensége
történt, sőt mint a hogy igazi férfihoz illik, teóriákat fog magának
csinálni ehhez az esethez, és azt a következtetést fogja levonni belőle,
hogy nem szabad asszonyt gyanusítani, a mig bizonyítékok nincsenek az
ember kezében. És nem fogja megtudni soha, hogy ilyen közel a
bizonyítékhoz nem fog kerülni soha többé az életében.
A másik: És aztán?
Az egyik: Aztán vacsoráztunk. És unatkoztunk. És másról beszéltünk. Én
gyönyörüen tartottam magamat, csak másnap délelőtt kaptam meg a
sirógörcsöt, a mi dukál. Elvégre meglegyintett a világ nagy mozgató
erejének a szele és ettől a magamfajta közönséges halandónak illik
elszédülnie.