A nő: A mit sejtettem, bekövetkezett. Egy napon, mikor unalmában a
háztartási könyvben lapozott, meglátta a czímet. De nem szólt semmit.
Csak azt figyeltem meg, hogy másnap megint előkotorászta a könyvet és
megnézte benne a czímet: Serfőző-utcza 17. Én a másik szobából lestem,
hogy nézi.
A férfi: Kezd érdekes lenni a helyzet.
A nő: Magam gondoskodtam róla, hogy a helyzet még érdekesebb is legyen.
Ugyanis még aznap este elővettem az óralánczomon függő kis arany
medaillont, melyben kis fehér lap volt, s erre a kis fehér lapra is
fölírtam a rejtélyes czímet: Serfőző-utcza 17.
A férfi: Mi volt ott:
A nő: Semmi. Ez a czím véletlenül jutott eszembe. Éppúgy írhattam volna
azt is, hogy Váczi-utcza 32, vagy Ősz-utcza 4, tudom is én. Eszembe
jutott. És az uram egyszer a medaillonban is megtalálta ezt a czímet.
Akkor hirtelen megváltozott.
A férfi: Hogy-hogy?
A nő: Furcsán kezdett viselkedni. Minden szavamat fürkésző figyelemmel
hallgatta. Ha elmentem hazulról, megkérdezte: «Hová mégy?» Ha hazajöttem
valahonnan, megkérdezte: «Honnan jösz?» És én úgy tettem, mintha ezt a
viselkedését természetesnek találnám s borzasztó boldog voltam, mikor
láttam, hogy a lelkiélete újra tele van velem, hogy gondolkozik,
gyanakszik, nyugtalankodik, érdeklődik, de – borotválkozik, új
nyakkendőket vásárol és korán rohan haza az irodából. Most megint
foglalkozott velem, most megint hálás volt minden kedvencz ételéért,
most megint tetszett neki minden új igéző pongyola.
A férfi: Mindez azért, mert egy czímet látott. Egy utczanevet és egy
házszámot. Ilyenek vagyunk mi, férfiak.
A nő: De ez még semmi. Egy napon valamivel későbben jött haza, mint
szokott. Dudolt, úgy tett, mintha jó kedve lett volna, de csak úgy
ordított róla az a tény, az a kétségbevonhatatlan történelmi faktum,
hogy aznap délután a Serfőző-utczában volt, a tizenhetedik szám alatt és
jól megbámulta azt a sárga házat és annak minden ablakát.
A férfi: Sárga volt a ház?
A nő: Igen. Nem volt érdemes ily gúnyosan kérdezni ezt. Nem véletlenül
árultam el, hogy ismertem a színét. Mert azontúl folyton-folyvást
rendetlenül járt haza. Déligyümölcsöt hozott, fejfájással is elvitt a
szinházba, de most már éreztem rajta, hogy mindennap elmegy a
Serfőző-utczába. Hihetetlenül gyöngéd lett, leste a gondolatomat s én
ezt annyira élveztem, hogy néha meg is szekiroztam szegényt. Most nekem
fájt a fejem.
A férfi: Brávó.
A nő: Megérdemlem ezt az éljenzést, mert még most is el vagyok
ragadtatva magamtól, ha visszagondolok arra, hogy milyen jól csináltam.
Egy egyszerű adreszszel az unatkozó, megcsömörlött férjből előzékeny,
izgatott udvarlót csináltam. De most jön a java. Majd hogy meg nem
jártam.
A férfi: Hogy-hogy?
A nő: Hiába tisztességes asszony az ember, mikor ilyen kisérleteket
csinál, valami furcsa, csiklandó érzés kezd motoszkálni a fejében:
«ejnye, de furcsa volna, ha ez igaz volna…» És elkezdett kínozni a vágy,
hogy megnézzem, milyen is lehet az a ház ott a Serfőző-utcza
tizenhetedik szám alatt, a hová ő eljár lesni. Tudtam, milyen
veszedelemmel járna az, ha meglátna abban az utczában, de éppen ez a
veszedelem, meg az ártatlanságom érzete buzdított, unszolt arra, hogy
mégis elmenjek egyszer legalább megnézni azt a házat.
A férfi: És?
A nő: És el is mentem. Dobogó szívvel, sűrűn lefátyolozva, mintha
valóban lakott volna ott valaki. Kocsin mentem végig a szűk, piszkos kis
utczán, s mikor a tizenhetes szám előtt döczögtünk el, majd hogy el nem
állott a szívem verése. Ott állott az uram és várt. Innen tudom, hogy a
ház sárga volt. Azóta se láttam. De egy pillanatra éreztem azt a
tisztességes asszony szemében rettenetes és mégis nagyszerű érzést, hogy
milyen lehet az, mikor egy asszonyt rajtakap az ura.
A férfi: Engem csak az érdekel, hogy miért volt az a czím éppen
Serfőző-utcza… és éppen tizenhét… a legsötétebb Józsefváros…
A nő: Mondtam már: véletlenül jutott eszembe. Meg aztán Józsefváros
volt, a legsötétebb Józsefváros… és ezzel szemben…
A férfi: Nos?
A nő: … te akkor Budán laktál.
(Elhallgatnak. Most félegy van. Ott ülnek negyedkettőig, de már egyik
sem szól egy szót se.)