Egy tavaszi este – beszélte nekem a kedves, okos, jó doktor – tíz óra
után szivarra gyujtottam, és beleültem egy karosszékbe. Elővettem egy
Anatole France kötetet. A szivar jó volt, a karosszék puha volt, és a
könyv fejedelmi volt. Nyugodtnak, jónak és boldognak éreztem magamat.
Tizenegy óra tájban csengetés hallatszott az előszobából. A szobalány
jött be:
– Egy ember jött a nagyságos úrért.
Bosszankodtam. Kimentem az előszobába. Egy termetes tót napszámos állott
az ajtóban. A kezében tartotta a kalapját.
– Mi baj van? – kérdeztem.
– Doktor úr, mondta rossz magyarsággal, a feleségem beteg. Tessék velem
jönni.
Felöltőt vettem és kalapot, és elindultam. A körútról bekanyarodtunk egy
mellékutcába, öt percig mentünk kifelé a kültelkek irányában; a tót
akkor megállott egy ház előtt, és becsengetett a kapun.
– Oh, mondtam kellemesen meglepetve, nincs is olyan messze.
A ház is egészen formás, tisztának látszó kétemeletes ház volt, nem
olyan külvárosi viskó, mint amilyent vártam.
A kapu kinyílott és mi bementünk. A tót vezetett. A lépcsőház mellett
elhaladt, és kiment az udvarra. Itt nagy sötétség volt. Néhol csillant
meg egy-egy tócsa, egyébként bukdácsolva, a botommal tapogatózva tudtam
csak utána haladni a vezetőmnek. Fertelmes egy hely lehet nappal ez az
udvar, gondoltam.
Az udvar hátsó részében földszintes ház állott. Egyik ablaka világos
volt. Itt megállottunk. A tót bekopogtatott a világos ablakon. Bennt
mozgás támadt, és a szomszéd ajtót gyorsan kinyitották. Egy nő állott az
ajtóban nyomorék kis petroleumlámpával a kezében. Felemelte a lámpát és
ránk világított.
– Jó estét, doktor úr, mondta, csakhogy itt tetszik már lenni.
Ekkor megismertem. Bábaasszony volt a kerületből.
– Jó estét Novákné, köszöntem neki.
Novákné világított a nyomorúságos petroleumlámpával, és én átléptem a
küszöbön: egy alacsony tetejű, széles szobába. Rettenetes atmoszféra
volt benne. Körülnéztem, és észrevettem, hogy nem is szoba ez, hanem
konyha. Egyik sarkában ott állott a tűzhely. A többi részét fekvőhelyek
foglalták el. Hat-nyolc fekvőhely volt – ágynak nem lehet ezeket a
vackokat nevezni – egymás mellé helyezve. A petroleumlámpa silány
világosságánál láttam, hogy egymás mellett fekszenek férfiak, nők,
három-négy pár. Családok élete folyik le ebben a pokolbeli veremben.
Rettentő undor fogott el.
– A másik szobába tessék doktor úr, mondta Novákné.
Átmentem a másik szobába. Az ablak közelében itt ágy állott. A szoba
hátsó részében gyerekek feküdtek. Kisebb-nagyobb porontyok vagy nyolcan.
Nyugodtan aludtak. Az ágyban egy lázas arcú asszony feküdt. Mellette egy
pólyás csecsemő.
– Mi baja az asszonynak? – kérdeztem Nováknétól.
– Délután fia született; este elhívtak, hogy vérzése támadt; elküldtem a
férjét, hogy hívja a legelső doktort.
Megvizsgáltam az asszonyt. Nem volt nagy baja; egy könnyű operáció segít
rajta. De az ágya – úgy éreztem – tapad a piszoktól; és egy vértócsában
feküdt.
Levetettem a felöltőmet, a kabátomat és a mansettáimat.
– Adjanak egy széket, mondtam, amire rátehetem ezeket.
A szék sehogysem akart előkerülni; felakasztottam a holmimat az ablakra.
– Meleg vizet! – mondtam dühösen. – A kezemet akarom megmosni.
– Már egy félórával ezelőtt szóltam, hogy melegítsenek, – jelentette
Novákné – de a víz nem akar megmelegedni.
– Hát adjanak hideg vizet.
Megmostam a kezemet; előszedtem a műszereimet, és tíz perc alatt
elvégeztem az operációt. A sarokban aludtak a gyerekek…
– Most minden rendben lesz, mondtam Nováknénak. Ha mégis volna valami
baj, rögtön küldjenek értem.
Megmostam a kezemet, és sietve öltözködtem fel.
A férj, a tót napszámos, aki eddig hátul támolygott, most előrelépett és
a zsebében kotorászott.
– No, mondta neki Novákné, fizessen a doktor úrnak.
Az ember ezüst forintosokat huzgált ki a zsebéből, és egyik nehéz
kezével a másikba rakta.
– Csak nem fogadok el pénzt ettől az embertől, mondtam.
– Dehogyis nem, – válaszolt méltatlankodva Novákné. Ne tessék félni,
keres ez; van ennek pénze.
A tótnak öt ezüst forint volt a baltenyerében. Ezzel felém közeledett.
Egy elutasító mozdulatot tettem.
– Tessék elfogadni, – mondta Novákné.
– Doktor úr, – szólt a tót, – tessék…
Eltoltam a kezét.
– Eh, – mondtam, tartsa meg. Fektessék tiszta ágyba az asszonyt.
Novákné rosszalóan rázta a fejét, a tót kimeresztette a szemét, és én
sietve mentem el.
Az ember kikísért a kapuig. Türelmetlenül vártam a házmestert. Végre
jött, és én kiértem az utcára. Nagy lélegzettel szívtam a tiszta,
tavaszi levegőt. El voltam telve undorral, felháborodással és
keserűséggel. Hát ilyen életek is vannak a világon… Hát így élnek ezren
és százezren, öt percnyire a körúttól és a mi tiszta, szép, levegős
lakásainktól… Hazaértem és nagyon szomorú voltam.
… Ez tavasszal történt. A tótok között – az ötödik kerületben és a
hatodikban, a külső részeken – híre futott, hogy nem fogadtam el a
pénzt. És a rendelőszobámat elárasztották a tótok. Az előszobám minden
nap tele volt tótokkal. A bútoraim bepiszkolódtak, a szőnyegeim
elrongálódtak. A felaggatott ruhákat poloskák árasztották el. Rettenetes
harcot kellett vívni a tisztátlansággal, a piszokkal, a szörnyű, a
kétségbeejtő, a fertőzetes szegénységgel. Rettenetes volt. –
Késő ősszel egy este – tíz óra után – újra becsengettek az előszobámba.
Kimentem. Megint egy tót napszámos volt. A felesége nagy beteg. Gyereket
várnak. Nála van a bába és orvosért küldte…
Felszedelőzködtem és vele mentem. Öt perc mulva ott voltunk. Másik ház
volt, de épen olyan szennyes, mint az, amelyikben tavasszal jártam.
Másik lakás volt, de épen olyan piszkos és galádul telezsúfolt, mint a
tavaszi. Novákné volt a vajudó asszonynál.
– Doktor úr, mondta, operációra van szükség.
A nagybeteg asszony ágyban feküdt. A szobában rajta kívül még vagy tizen
feküdtek nyomorúságos vackokon. Most nem tudtam ezt eltűrni. Kikergettem
mindenkit. Bejöhetnek, majd ha vége lesz a dolognak.
Az operáció gyorsan és símán ment végbe. Az asszony egy félóra mulva
megszülte a gyerekét. Menni készültem.
Ekkor előkerült a férj, a tót napszámos. Pénzt tartott a kezében, és
felém közeledett. Felemeltem a kezemet, hogy felretoljam.
– Doktor úr, – mondta intő hangon Novákné, – tessék elfogadni.
Az ajkamba haraptam és elfordultam.
– Doktor úr, mondta tovább intő hangon Novákné, tessék visszaemlékezni a
nyári dolgokra.
Ekkor eszembe jutottak a nyári dolgok.
… A tót napszámos odalépett hozzám. Novákné még egyszer megszólalt intő
hangon:
– Doktor úr!
A tót napszámos kinyujtotta a kezét. És én odatartottam a markomat. És
éreztem, hogy ezüst forintosok csúsznak belé. És zsebretettem a pénzt.
És sietve indultam kifelé. És irtózatosan szégyeltem magamat, és ordítva
tudtam volna sírni ennek a világnak tengersok piszkos nyomorúsága
felett.