Kádár lassan lopózott ki a füzesből. Odalépett a kerítéshez. Várt, míg a
kutyák észreveszik. A nagy csaholást akkor egy halk morgással
elcsittította. A kutyák megismerték, és hangtalanul állottak, amikor
átmászott a kerítésen.
Az udvar csendes volt. Kádár lábujjhegyen ment a ház felé, és óvatosan
rátette a kezét a kerti ajtó kilincsére. Az ajtó nyílott. Kádár mély
lélekzetet vett; és a sötétben tapogatózva haladt előre. Két szobán
átment és ott állott a felesége szobája előtt. A fülét rászorította az
ajtóra. Hangokat hallott, bátor, bizalmas nyugodt beszélgetést. A
kilincsre tette a kezét. Az ajtó csukva volt. Ekkor elborította az agyát
a vér, megsüketítette és megvakította. Nem szólt. Nekivetette rettenetes
vállát az ajtónak, és egyetlen lökésére pattant a zár, törött a vas és
repedt a fa. Ropogva, robbanva, kábítóan és érthetetlenül egyszerre ott
volt a szobában.
Benn homályos lámpa égett. A homályban két rémült szempár reszketett, a
szoba mélyén két didergő ember bámult rá halálos félelemben. A felesége
és a másik. Kádár odalépett hozzájuk. Lassan mozgott, szótalanul és
hangtalanul. Odalépett hozzájuk, és kinyujtotta két óriási öklét. A
másik kettő várta, hogy szóljon, hogy mondjon valamit, hogy átkozódjék
vagy káromkodjék legalább. Kádár egy szót sem szólt. Amint a kettő ott
volt egymás mellett, a torkukat ragadta meg. Fehér torkukon összeszorult
a keze. Hangtalansága olyan volt, mint egy óriási gépnek a nesztelen
dolgozása. Az ökle összeszorult, hörgés, vonaglás, hadonászás csapkodott
körülötte, ökle acélosan, dühödten, makacsul szorította a két torkot, és
azután csend lett. Még mindig a torkukat markolta esztelen, veszett
dühvel, és a két halotton még mindíg tombolni akart a bosszúja. De a
szobában csend volt és homály. Felemelte a kezét és rájuk nézett.
Csendesen, fehéren feküdtek egymás mellett.
Kádár leült. A düh lassanként lecsillapodott benne; a karja megrezzent
még egyszer-kétszer, mintha ütni akarna. Azután megnyugodott. Leült.
– No! – mondta halkan.
Nézte a két halottat. Ez tiszta munka volt. Most mit kell tennie? A nagy
számadással, amelyet elvégzett, végzett a multtal. Ez rendben van. Most
mi legyen?
Az órájára nézett. Éjfél elmult. Még gondolkozott egy kicsit, azután
felkelt. A két halottat felfogta, egy csomó ruhát szedett össze, pénzt
szedett ki a szekrényből, a szobát felforgatta és mindent, amit
összeszedett, a két holttesttel együtt, vitte kifelé.
– Milyen könnyűek, – gondolta magában.
Átgázolt velük az udvaron. A kutyák körülfogták. Egyet oldalba rúgott:
az eb vinnyogva kotródott el, és a többiek is szétmentek az útjából.
Átkapaszkodott a kerítésen és lement a füzesbe. Lassan haladt előre,
halkan és óvatosan. De nem félt. A füzesen át végre kicsillámlott a
csendes Tisza. Az agyagos parton botorkálva ment le a csónakjához és
nyugodtan a fenékre helyezte az egész súlyos terhet, amelyet cipelt.
Beült a csónakba, kirántotta a cöveket, amelylyel a csónakját kikötötte,
kezébe fogta az evezőt, és lassan haladt lefelé. Nyugodtan kormányozott
és a víz folyása vitte lefelé.
Egy jó óra hosszat haladt. Azután a parthoz evezett. A cöveket ismét
leverte és kikötött. A parton nagy kövek hevertek. Négy súlyos, nagy
kőtömböt hordott a csónakjába, azután dolgozni kezdett. A két holttestet
összekötötte; a ruhával együtt, amit elhozott, a két hideg test egyetlen
lomha, formátlan tömeggé vált. Köteleivel, zsineggel és drótokkal azután
a köveket kötözte át. A kövek így rajta függtek a két formátlan testen.
Mikor készen volt, a víz közepére evezett. És itt a legmélyebb helyen,
egyetlen lódítással az egész tömeget belevetette a vízbe. A víz nagyot
csobbant, a csónak megbillent, inogva táncolt a vizen egy kicsit, a
kövek azután lesülyedtek a mélybe, és a karikázó víz lassanként
nyugodtan, fodrosan folyt ismét tovább.
Kádár ekkor megfordította csónakját, két óra hosszat evezett felfelé, és
mire hajnalodott, kikötött a túlsó szigeten, ahol vadászni szokott. A
kutyája éberen szaladt elébe. A fűben lefeküdt aludni. Déltájban
felkelt, délután vadászott, és az éjszakát ismét a szigeten töltötte.
Másnap hazaindult. A csónakját kikötötte és nyugodtan haladt felfelé. A
háza kapujában a cselédei várták.
– Mit akartok? – kérdezte.
A cselédek gyáván bujtak össze. A kocsis előlépett:
– Nagyságos úr, – jelentette remegve, de katonásan, – a nagyságos
asszony elment.
– Elment? Hová?
– Nem tudjuk.
– Kivel?
– A gyakornok úrral.
Kádár az illendőség kedvéért pofonvágta a kocsist, azután bement a
házba. Megállapította, hogy a felesége tegnapelőtt éjjel megszökött
tőle, a szökést bejelentette mindenütt, ahol kellett, és azután
szétkergette az egész háznépet, amely örült, hogy ilyen olcsón szabadult
meg. Kádár azután a dolgai után látott, és eszébe sem jutott
nyugtalankodni azért, ami történt.
Öt évig élt nyugodtan és békésen, és ha a feleségéről volt szó,
csodálkozva rázta a fejét:
– Hová tudtak úgy elszökni?
Néha felmutatott a Tisza eredete felé.
– Hacsak Lengyelországba nem mentek…
Az ötödik évben vadászatra hívták meg. Pikáns, izgató, tavaszi
vadászatra Szolnokba. Elment.
– Négyen leszünk – mondotta a házigazdája. Hajnalban csónakon kimegyünk
a Görbe-szigetre.
Hajnalban elindultak a megáradt Tiszán. Jó vadászat volt. Déltájban
vissza akartak indulni. Nem találták a csónakjukat. A házigazda
káromkodott:
– Nézzétek, – mondta – reggel óta mekkorát áradt a víz. Elvitte a
csónakunkat.
Elvitte bizony. A társaság mulatott a kalandon.
– Hát itt maradunk egy kicsit, – mondta az egyik. Majd csak értünk
jönnek.
Letelepedtek. Ennivalójuk volt, és italt is hoztak magukkal. De eltelt a
délután, és senki sem jött értük. A Tisza egyre áradt és tarajos
hullámokat vetett.
– Nem szokta elárasztani a szigetet? – kérdezte egyikük.
– Nem. Soha, – mondta a gazda. A dombot sohasem éri el.
Az éjszakát ott töltötték. A víz dühösen nőtt, és felfordult csónakokat,
elszakított malmokat hozott magával.
– No, egy ideig itt kell maradnunk, mondta a gazda. Ezen a vizen senki
sem jöhet értünk.
Ott maradtak. Tüzet raktak, és a vadászzsákmányukat fogyasztották el. De
az italuk elfogyott.
– Bor nincs, – mondta a gazda, – be kell érnünk Tisza-vízzel.
Lement a vízhez meríteni. Sorba kínálta a többieket. Ittak. Mikor
Kádárhoz került a pohár, a nagy ember visszakapta a fejét. Gyilkos
utálat fogta el. Sápadtan mondta:
– Ebből a vízből nem iszom.
Nevettek rajta:
– Majd iszol még. Más nincs.
Két nap telt el. A Tisza bömbölve haladt felfelé, és a vadászok a dombra
szorultak. Kádár nem ivott. Undorodva és rettegve nézett a vízre. Fent,
fent a szabolcsi partok között, a legmélyebb fenéken összekötözve
fekszik két holttest. A víz tépi, mossa, marcangolja őket. Mindíg egy
kicsit, mindíg egy foszlányt, mindíg egy darabot. Az egész nagy áradás
tele van velük, minden vízcseppben benne vannak, és zúgva jönnek lefelé…
Három éjszaka telt el. Kisütött a tavaszi nap, és megtöltötte forró
párákkal a dombot, amelyen meghúzódtak. Kádár lihegett ebben a gyilkos
levegőben, és fuldoklott a szomjúságtól. Lefeküdt és felkelt; felugrott
és dühödten járta körül a szigetüket. A Tisza kérlelhetetlenül dőlt neki
a partnak.
– Igyál, – mondták neki a többiek.
Kádár kétségbeesve védekezett:
– Nem, nem!
Az ájulás környékezte. Meg fogok halni, – mondta, – de inkább haljak
meg. Azonban nem lehetett meghalni. A negyedik napon vizet hoztak neki,
és ő elepedve, félig ájultan, gyilkos szomjúsággal ivott.
Talpraállott. Szédülve tekintett körül az óriási vizen. A becstelen, a
bosszúálló, a gyilkos vizen. A belsejét égette, tépte, marta a víz.
Óriási teste betegen reszketett. És megadva magát a Tiszának, lázasan,
panaszosan alázatosan és félig eszméletlenül dadogta el a többieknek:
– Ezelőtt öt évvel a Tiszába temettem a feleségemet…