Az öreg Reicher hazajött a délelőtti sétájáról. Terítve volt már. Leült
az asztalhoz szembe a feleségével. Hallgatott; azután végigsimogatta a
fehér szakállát és csendesen megszólalt:
– A sétatéren voltam. Mennyi szép gyerek!
Az asszony ránézett, felhúzta a vállát; megráncosodott ajkát kicsit
gúnyosan, kicsit fájdalmasan felbigyesztette, és idegesen, keserűen
válaszolt:
– Minek mondod. Minek emlegeted. Nekünk úgyse lesz már unokánk.
Reicher is ideges lett. Ráütött az asztalra – nem nagyon, csak úgy, hogy
egy kicsit megcsörrenjenek a tányérok – és haragosan, hebegve válaszolt.
– Ilyet nem lehet mondani. Ilyet nem szabad mondani. Hogy tudhatod azt?
Honnan tudhatod azt?
– Ilon öt éve van férjnél, Laci négy éve házas.
– Azért nem lehet mondani…
Az asszony lehajtotta a fejét, az ajka két szöglete elnyúlt lefelé, és
bánatosan, halkan keseregte bele a tányérjába:
– Sohse lesz már nekünk unokánk.
Könnyes lett a szeme. Erre az öreg Reicher is sírni kezdett. Sírtak
egészen addig, míg a levest be nem hozta a szobalány.
Ez így volt mindennap. Vagy az egyikük, vagy a másikuk mindíg beszélni
kezdett az unokáról, az unokákról, akiket kétségbeesett, forró
vágyakozással vártak. Előbb összevesztek egy kicsit. Azután elsírták
magukat. Ez így volt mindennap.
Mikor a lányuk férjhez ment és amikor a fiuk megházasodott, eleinte
türelmesen és reménykedve vártak. De azután eltelt egy év, két év, három
év, négy év. És nekik semmi dolguk nem volt – az öreg Reicher
visszavonult az üzlettől – csak az unokákat várták. A türelmük és
reménységük lassan elfogyott. A két házasságon nem segített se orvosi
vizsgálat, se fürdőkúra, se imádság. És az öregek lassan kétségbeestek,
veszekedni kezdtek, sírtak.
Tavasz volt; az öreg Reicher délelőtt bekóborolta a várost, azután
felment a lányához. Az öreg asszony a fiukhoz ment gyakrabban. Mikor
azután találkoztak: egy kérdő pillantás rögtön felvetette az egyetlen
nagy kérdést, amelylyel foglalkoztak. A kérdezést azután egy tagadó
fejbólintás elintézte. Ekkor jött a panasz, az összeveszés és a sírás.
Egy délben az öreg asszony lihegve és kipirultan sietett haza. A kapúban
találkozott a férjével; megfogta a karját és türelmetlenül cipelte fel
magával.
– Mi az, mi az? – kérdezte ijedten az öreg Reicher.
Az asszony nem szólt semmit. Mikor fenn voltak a lakásban, akkor letette
a kalapját, letette a kabátját, előre hajolt és lihegve mondta:
– Tudod?… Tudod, mi történt?
– Mi történt? Mi történt?
– Felmentem Laciékhoz. Nem csengettem. A konyhán keresztül mentem be.
Bementem előbb a hálószobába, onnan be akartam menni a szalonba. A
szalonban ott ült Olga, ott ült a Gervay ölében. Ott ült és csókolóztak.
Az öreg Reicher kinyitott szájjal bámult az asszonyra. Szólni akart, de
nem tudott, és kinyitott szájjal ült egy ideig.
– Melyik Gervay? – dadogta azután. Az orvos? A háziorvos?
– Igen.
Az öreg Reicher összetörve ült le egy székbe és kétségbeesve bámult maga
elé.
– Én – mondta még az asszony – visszahúzódtam és kimentem. Mondtam a
szakácsnénak, hogy nem megyek be, mert látogató van.
Az öreg Reicher kétségbeesve szorongatta az egyik kezével a másikat.
Azután mindaketten sírni kezdtek.
Két hét múlva egy reggel felrohant hozzájuk a fiuk. Az öreg asszonynyal
találkozott előbb.
– Édes anyám, kiáltotta, csak egy percre jöttem fel. Be akarom
jelenteni, hogy nemsokára megjön az első unoka. Mondd meg apának is.
A fiú azután elment, az öreg asszony elmondotta a férjének a dolgot, és
kétségbeesve bámultak egymásra. Két hét óta – az öreg asszony
felfedezése óta – tele voltak kétségekkel és új kétségbeeséssel. Nem
tudták, szóljanak-e a fiuknak, vagy eltitkolják-e a dolgot. Vagy csak az
asszonynak szóljanak-e. Éjszakánként nem aludtak, hanem az egész
éjszakát átbeszélgették keserves töprengésekben. A tisztességük, a
családi érzésük, harminc éves hűséges házaséletük, a fiukhoz való
szeretetük lázongott a csalás ellen, amelynek ők is palástolói lettek.
És most jön ez az új, keserves, nagy kérdés. Teljesen elveszítették a
fejüket.
Másnap betegek voltak mind a ketten, és ágyban maradtak. Harmadnap is.
Negyednap végre elindultak a fiukhoz. Még most sem tudták elhatározni,
mit csináljanak. Felmennek – gondolták – és a többit majd meglátják.
Fél tizenkettő volt, amikor becsengettek a lakásba. A szobaleány
nyitotta ki az ajtót zavarodott arccal. Bementek az ebédlőbe és a
fiukkal találkoztak.
– Te már itthon vagy? Ilyen korán? – kérdezte meglepetve az öreg
Reicher.
– Igen. Siettem ma. És jó volt sietnem.
A hálószobából ekkor felöltözve, kabátban, kalapban kijött a menyük. A
szeme sírástól volt piros. Odafordult a férjéhez és könyörögve mondta:
– Laci!
Az öregek megdöbbenve bámultak rájuk.
A fiuk felemelte az öklét és haragosan ordította:
– Menj el. Takarodj el. Köszönd, hogy így mehetsz el
Az asszony zokogott.
– Laci! Laci!
– Takarodj, – ordította a férfi.
Az asszony kiment. Hallatszott, amint az előszoba ajtaja becsukódik
mögötte. Benn csend volt. Az öregek félve bámultak a fiukra.
Azután megtudták, mi történt. Laci korábban jött haza, mintahogy
szokott. Az asszonyt együtt találta Gervay doktorral. A doktort
felpofozta. Az asszonyt kivallatta: mióta tart a dolog. Egy féléve tart.
Hát elküldte. Nem bántotta, – az állapota miatt, – csak elküldte. Az
asszony azzal védekezett, hogy ő elhanyagolta, nem törődött vele…
Az öregek rémülten hallgattak egy darabig. Azután az öreg Reicher
szólalt meg:
– Igazad van.
Az öreg asszony is ezt mondta:
– Igazad van.
Felszabadultak a nagy megriadásból, és haragosan, dühösen, tombolva
szidták az asszonyt, aki megcsalta a fiukat is és megcsalta őket is.
– Hogy elhanyagoltad, azzal védekezett, – mondta méltatlankodva az öreg
asszony. – Hát még ha igaz is, szabad azért komisznak lenni?
– Komisz asszony, gyalázatos asszony, becstelen asszony! – dühöngött az
öreg Reicher.
Szidták az asszonyt gyűlölettel és undorodással.
Azután hazamentek és nagyon szomorúak voltak. Nagyon szomorúak voltak a
következő héten is és az egész hónapban. Nekik már nem lesz több örömük
az életben. Itt van a sok baj, a sok bánat. Örömre pedig semmi
reménység. Unokájuk nem lesz már nekik.
A tavasz vége felé járt, meleg nyári napok jöttek és egy délután, későn
estefelé feljött a lányuk. Félrehívta az anyját.
– Mama, mondta, én azt hiszem…
– Mi… mit? – dadogta az öreg asszony. – Csak nem?
– De igen, – felelte mosolyogva a lányuk.
Az öreg asszony erre kikérdezte, kifaggatta, megvizsgálta, és azután
kiabálva rontott be a harmadik szobába.
– Hallgasd csak, hallgasd csak, Ilon azt hiszi…
Az öreg ember kipirulva ugrott fel és amikor elmondták neki a dolgot,
sírni kezdett örömében. Az öreg asszony is sírt. A leányuk is.
A lányuk azután elment. Az öregek boldogok voltak, mámorosak voltak, nem
találták a helyüket, nem tudtak mihez fogni, és fél éjszaka az
unokájukról beszélgettek.
Egy hét mulva délben hazajött a lányuk.
– Nálatok ebédelek, – mondta.
– Hát Károly? – kérdezték tőle.
– Dolga van.
Délután eljött Károly. Félrehívta az asszonyt egy szobába, és hevesen,
hangosan vitatkozott vele. Az asszony azután kijött a szobából.
– Apa, – mondta, – védjen meg a Károly inzultusai ellen.
Az öreg ember ijedten ment elébe. Mögötte ekkor kipirulva, összevont
homlokkal megjelent a férje.
– Mi történt? – kérdezték ijedten az öregek.
Az asszony elmondta. Károly névtelen levelet kapott, amelyben őt – az
asszonyt – denunciálják, hogy minden második, harmadik nap délután öt,
hat, hét óra tájban besurran a Püspök-utca huszadik számú házába, ahol a
földszinten lakik Batlay, a színész. Károly most azt kívánja, adjon neki
számot minden délutánjáról, esküdjön meg neki, hogy ebből semmi se igaz.
Ő pedig szóba sem akar állni az ilyen piszkos gyanúsítással. Károly
ugyan elhanyagolta; és sokszor heteken át nem látta egész nap a férjét;
de az ő tisztessége annyira fölötte áll minden gyanúnak…
Az öreg asszony végighallgatta ezt az előadást, és azután a haragtól
remegve fordult a férfihez:
– Károly, meg vagy őrülve?
– Csak azt kívánom, mondta a férfi, hogy igazolja magát.
Az öreg Reicher szólt ekkor közbe.
– De ez sértő, mondta dadogva, ez sértő, ez a kívánság. Ezzel
lealacsonyítod. Vagy bízol a feleségedben, vagy nem. Gyötörni! Ilyen
állapotban gyötörni!…
– Inkább törődtél volna vele egy kicsit, kiáltotta az öreg asszony, ne
hagytad volna naphosszat egyedül. Te vagy a hibás, te vagy a bűnös, és
te kérsz számon valamit. Mikor lesned kellene minden kívánságát, épen
most Szégyeld magad.
Elárasztották szemrehányással, váddal és panasszal. A férfi
megzavarodott, ingadozni kezdett, és végül bocsánatot kért az
asszonytól. Az asszony megbocsátott. Kibékültek.
Együtt maradtak egész este. Mindnyájan boldogak voltak. Szép, örömmel és
reménységekkel teli este volt. Mikor azután a fiatalok elmentek, az öreg
Reicher nyugtalankodva, idegesen járt fel és alá. Aggódva toporzékolt,
és félénken nézett néha-néha a feleségére. Az asszony kerülte a
pillantását. Lefeküdtek. Hallgattak. Eltelt egy óra. Ekkor az öreg
Reicher a sötétben suttogva, izgatottan, rekedten, sietve mondta a
feleségének:
– Jó lesz megmondani Ilonnak, hogy vigyázzon. Én is láttam bemenni egy
este oda, a Püspök-utcában.
Az asszony hallgatott, azután halkan és szégyenkezve suttogta:
– Majd megmondom neki.