A színkör előtt, a poros akácfák alatt néhány színész álldogált.
– Mi újság? – kérdeztem tőlük.
Vonogatták a vállukat. Az otromba, nagy faépület, az aréna ajtaja ekkor
kinyílt és kirohant rajta Kanizsai, a direktor. Borotválatlan volt,
ritkuló haja szétborzolódott, a szemei tévedezve és rémülettel néztek a
levegőbe. A hosszú ember maga volt az esztelenül rohanó kétségbeesés.
Megállítottam.
– Hohó, mi újság?
Értelmetlenül nézett rám.
– Árverezni akarnak, mondta azután hirtelen és dadogva, árverezni…
Tovább rohant. Hosszú lábai kétségbeesve kalimpáltak, nyurga alakja
bánatosan ingott a poros, nyári utcán.
Indultam a város felé. A Fő-utcán hangosan kiáltozott felém valaki.
Megfordultam. Rábay volt, aki otthon bolond bárónak hívtak, mert nagyon
okos volt.
– Halló, halló, tisztelt barátom, mit csinál itt?
– Míndig itthon töltök nehány napot a szabadságomból. Hát a báró úr?
– Lejöttem mulatni egy kicsit.
– No, itt kevés a mulatság.
– Dehogy kevés; a rokonságomon mulatok; nincs Budapesten ilyen
szórakozás.
Tovább mentünk a Fő-utcán. A báró egyszerre megkapja a karomat.
– Ki ez az asszony?
Egy királyi szépségű nő ment el mellettünk Karcsú, izmos, szőke, a
vörösnek izgató árnyalatával.
– Én azt hittem – mondta a báró – hogy mindenkit ismerek itthon. Ki ez?
– Idegen.
– Ismeri?
– Igen. Kanizsainak, a színigazgatónak a felesége.
A báró kérdésekkel vallatott és én elmondtam, amit az asszonyról tudtam.
– Varróleány volt Lőcsén vagy Késmárkon. Kanizsai egyszer arra vetődött.
Meglátta. Másnap megkérte, három hét mulva feleségül vette. Az asszony
most a társulat primadonnája. Ő játssza Oféliát, meg Szép Helénát is.
Eleinte egy szép bábu volt a szinpadon, most azonban már meglepő
dolgokat csinál, Budapestről ábrándozik, gyilkos módon hálátlan az ura
iránt, aki kinevelte, és a szegény Kanizsainak nagy harcokat kellett
vívnia, hogy eddig is megőrizze.
– Micsoda ember ez a Kanizsai? – kérdezte a báró.
– Nem hallotta a hírét? A legkedvesebb bolond a világon. Valamikor
telekkönyvi iktató volt. Örökölt vagy húszezer forintot és erre kitört
belőle az elnyomott és titkolt hajlandóság. Színész lett, sőt
színigazgató. Az a mániája, hogy kulturmissziót teljesit, tehát makacsul
Shakesperet és Moliéret játssza a vidéknek. A vidék ezt azzal
viszonozza, hogy makacsul nem jár színházba. A húszezer forint
elfogyott, és ma akarják elárverezni a holmiját.
A báró elgondolkozott. Utána nézett az asszonynak és ezt mondta:
– Ki fogom fizetni az adósságait.
Ránéztem. Megértettem. Okos báró ez a bolond báró. Némi lelki furdalásom
volt: – szegény Kanizsai. De végre is, én nem tehetek róla…
– Kérem, – mondta a báró, – mutasson be engem annak a Kanizsainak.
Elmentünk a színház felé. A poros akácok alatt ott állott Kanizsai
nehány színésszel. Messziről látszott, hogy veszekednek. Odaértünk.
– Direktor úr, – mondtam, – kérem egy szóra.
– Tessék.
– Rábay báró úr akart önnel megismerkedni.
Kanizsai szomorúan örült.
– Kérem, – mondta Rábay, – sajnálattal hallom, hogy önnek némi
financiális kellemetlenségei vannak.
– Igen, igen…
A báró nagyúri szerénységgel, leírhatatlanul előkelően mondta:
– Nagy hálára kötelezne, ha megengedné, hogy a hitelezőit én elégítsem
ki.
Kanizsai nem értette a dolgot. Kérdezett, dadogott, csuklott, elpirult
és elsápadt, hadonászott a karjaival, és végül meg akarta csókolni a
Rábay kezét. A báró, akinek a művészi érdeklődése soha fölül nem
emelkedett az operettek pásztorlánykáin, nemesen mondta:
– Ismerem az ön magas törekvéseit és kötelességemnek tartom a hazai
színművészetet tőlem telhetőleg támogatni.