Rácz, az újságíró felment a színpadra. Baracs Istvánt kereste. Az első
felvonáshoz felhúzták már a függönyt, a kórístalányok nagy csapatban
várták, mikor kell a színpadra betódulniok, az öreg színész pedig egy
ládán ült a folyosóra nyíló ajtó mellett, kinyújtotta a lábát és maga
elé nézett. Rácz oda ment hozzá.
– Szervusz, Pista, szervusz, öreg Pista, – mondta neki nagyon melegen.
Baracs felnézett rá, kezet nyújtott neki és keményen megszorította a
kezét.
– Szervusz, – mondta neki, hogy kerülsz te ide?
– Én már három éve pesti újságíró vagyok. Örülök, hogy te is ide
kerültél.
Baracs összehúzta a szemöldökét, kibiggyesztette a száját, felállott,
rátette a kezét a fiatalember vállára és halkan, röviden mondta:
– Ne örülj. Ne örülj. Ne örülj.
– Ohó, öreg Pista, mi bajod?
Baracs felemelte a fejét, gondolkozott és azt kérdezte:
– Te írtad talán a Fővárosi Lapokba azt a cikket, amelyikben az én
szerződtetésemről is szó volt?
– Igen. „R“ jegy volt aláírva.
Az öreg színész gőgösen emelte fel a fejét, hidegen végignézte a
fiatalembert és elfordult.
– Úgy? Isten velünk!…
Egészen elfordult és indult kifelé a folyosóra. Az újságíró utána ment
és megfogta a karját.
– No Pista, – mondta, – öreg Pista, ne bolondozz.
A színész megfordult.
– Talán azt várja az úr, hogy udvaroljak neki? A nagyhatalmú kritikus
talán alázatosságot kíván szegény szolgájától?
Az újságíró nevetett.
– Fenét kívánok én, öreg Pista, nem alázatosságot. Hiszen olyan gőgös
vagy, mint egy uralkodó herceg… ördögöt, mint egy bolond, vén színész.
Ne szamárkodj, öreg Pista. Úgy örültem, mikor hallottam, hogy itt vagy.
Siettem hozzád és erre úgy bánsz velem, mintha – kiittam volna a
borodat.
Az öreg színész megfordult és durcásan nézett farkasszemet az
újságíróval.
– No öreg Pista, – mondta Rácz, – hát ne bolondozz. Gondolj azokra a
szép éjszakákra az Arany sasban, a jó vidéken…
Baracs hunyorgatni kezdett a szemével, azután karon fogta az újságírót
és kivitte a folyosóra.
– Igaz, – mondta, – hiszen te jó fiú vagy. Nem olyan gazember, mint a
többi. De miért írtad azt a cikket?
– Hiszen csupa jót írtam rólad.
– Túlságos jókat… Túlságos sokat. Most az egész országban tudják, hogy
én idejutottam. Én: öreg Baracs Pista… A Dalos Színházba…
Operett-buffónak… Pfúj!
Mély undorral köpött egyet, azután újra odafordult az újságíróhoz:
– Azt írtad erről a helyről, hogy ez műintézet… Hát tudod, mi ez? Majd
én megmondom. Olvastad te Zolát? Persze, hogy olvastad, hiszen nem vagy
te buta színész. Hát tudod, minek nevezi Bordenave a Nanában a maga
színházát? Tudod? Hát ez a színház az, aminek Bordenave a maga színházát
nevezi… Az. Nem műintézet.
Kipirult a heves beszédtől. Az újságíró átkarolta és halkan súgta neki:
– Öreg Pista, hány hétig akarsz itt maradni?
A vén színész ránézett, leeresztette a karjait és csendesen mondta:
– Igazad van. Megférhetetlen vén bolond komédiás vagyok…
– No ne búsulj, öreg Pista. Vén bolond komédiás vagy, de nagyszerű
komédiás vagy.
– Látod, mondta Baracs, voltaképpen szeretnem kellene ezt a Serényit…
Virágvasárnap után, mikor szerződés nélkül maradtam, mikor nem volt
vidéki direktor, amelyiknek kellettem volna, mikor az egész banda
kimondta, hogy Abád-Szalókra se vagyok jó, amikor már csak két hatosom
volt, akkor eljött hozzám; felkeresett ő maga; szerződtetett; adott jó
gázsit; adott előleget… De gyűlölöm. Mert lealjasítja a színházát és
lealjasít engem… Nézz rám…
Az újságíró végignézte. Az öreg színész fantasztikus spanyol ruhába volt
bujtatva. Vékony, csontos lábain vörös trikó feszült meg; rövid sárga
bugyogó volt rajta; nevetséges kis gallér lógott a nyakában, az oldalán
rövid spádé volt, a fején pedig barett, amelyen három óriási structoll
hajladozott. Hegyesre kifent álbajuszt ragasztott, amelyre szomorúan
hajolt rá nagy orra. Amint szétterpesztette sovány, bütykös lábait és
lehajtotta szomorú nagy orrát: olyan szánalmas volt, olyan kétségbeejtő
volt a cifra ruhában, hogy sírni lehetett rajta.
– Öreg Pista, mondotta az újságíró mély részvéttel, mégse játssza úgy
senki III. Richardot mint te.
Baracs vonogatta a vállát:
– Mégis más játssza, nem én. Otellót is más játssza, meg Falstaffot is
más játssza. És Borkmannt is más játssza és Rankot is. Mindent más
játszik. Én pedig táncolok és kuplékat énekelek.
Az újságíró nem tudott szólni. A színész megfogta a karját.
– Gyere, – mondta, – igyunk egy kis bort.
Bort hozatott, ivott és beszélt:
– Van a Ferencvárosban egy kis kocsma. A gazdájának nagy vendéglője volt
valamikor Debrecenben. De az is marha volt. Szerette a művészetet. Arra
azután ráment a vendéglője. Most egy kis kocsmája van. Odajárok minden
nap… Ott olcsó a bor.
A folyosón mozgás támadt. Vége volt a felvonásnak. A színpad felől
Baracsot hívta valaki:
– Baracs! Baracs!
Az öreg színész nem mozdult. Egy fiatalember szaladt ki a folyosóra:
– Baracs!… Tábor Panni hivat.
Az öreg rántott egyet a vállán.
– Tábor Panni hivat! – mondta újra a fiatalember.
– Ha akar valamit, dörmögte dacosan a vén színész, jőjjön ide. Nem
vagyok én a kiskutyája, mint te.
A fiatalember elszörnyedve fordult meg, és ekkor a színpadra nyíló
ajtóban megjelent Tábor Panni. Rövid, csillogó szoknya volt rajta,
kivágott derék és színes, cifra, spanyol mantilla.
– Jó estét Rácz, – köszönt az újságírónak.
– Csókolom a kezét.
– Baracstól akarok kérni valamit, mondta a színésznő. Öregem, kérlek egy
percre.
Baracs mogorván kelt fel; a színésznő félrevonta és beszélni kezdett:
– Öregem, kérlek, ha majd a duettünk végén a karodra hajlok…
Az újságíró nem hallotta a többit. A színésznő azután köszönt, elment és
Baracs visszajött.
– A disznó, – mondta dühösen.
– Kire haragszol? – kérdezte Rácz.
– Kire? Erre a disznóra, erre a Tábor Pannira.
– Miért? Nagyon kedves volt hozzád.
– Kedves mindenkihez, mert azt akarja, hogy jó kollégának tartsák. De
alapjában lenéz minden színészt. A grófjain kívül nem ismer embert. Az
egész színészet arra való neki, hogy drágábban árulhassa magát. És ez
parancsol itt. Ennek engedelmeskedik itt mindenki. Ezért van az egész
színház, ez a… műintézet. És ez tetszik nektek. Ezért vagytok
megbolondulva. Ezért a károgó varjúért. Ezért a vércséért.
Lihegett a dühtől, bort hozatott és szomjasan ivott.
– Látod, mondta azután, nekünk színészeknek nem volna szabad lenéznünk a
közönséget. Érte vagyunk, érte komédiázunk, amit ő akar, nekünk az az
igazság. De ha látom, hogy ezért a varjúért egész Budapest őrjöng, akkor
oda tudnék állni a lámpákhoz és le tudnám köpni őket…
Megint ivott.
– Ez a vércse – mondta azután, – kegyetlenebbül uralkodik itt, mint
Erzsébet cárnő. Mindenkire féltékeny és kimar mindenkit, akire
féltékeny. Még a férfiakra is. Rajta kívűl senki sem lehet ügyes, jó,
szép. Mindenki legyen ocsmány, botorkáló, undorító, hogy őt szebbnek
lássák. Majd meglátod, mit fogok művelni. A gyomrod émelyedik. Tudod mit
mondott most? Hogy a duettünk után, mielőtt pofon ütne, amikor kergetem
és a karomra hajlik, – a vágyódástól a nyelvemet is nyújtsam ki, mielőtt
pofon üt… Azután majd pofon üt, édesen kacag és elszalad és ötvenszer
hívják ki.
Megint ivott.
– Nem vagyok én hiú, – mondta. – Tudok én nevetséges és undorító lenni.
De ezért a bestiáért! Ezért a varjúért! Én: öreg Baracs István, én: öreg
Baracs István, én: öreg Baracs István…
Az újságíró aggódva nézett rá.
– Vigyázz, öregem, – mondta, – sokat ne igyál.
A vén színész büszkén felelt:
– Ne félts te engem, fiam. Holtrészegen is mentem én már színpadra,
mégse vette észre senki.
Bort hozatott és újra ivott. Az újságíró rosszul érezte magát.
– Vigyázz, öregem – mondta – vigyázz.
A színész kiabálva válaszolt:
– Ne félts engem. Öreg Baracs István vagyok én.
Elkeseredett:
– Idejutottam – mondta és szinte zokogott a hangja – idejutottam én:
öreg Baracs István, idejutottam…
Az újságíró meg volt hatva és kínos zavarban volt. Fájt neki ez a
jelenet és féltette a vén színészt. Az öreg ivott.
Végre csengettek. Az ügyelő kiabált:
– Baracs. Színpadra, Baracs.
Az öreg színész felkelt. Az újságíró aggódva pillantott rá. De az öreg
nem tántorgott. Gőgösen felfeszítette a fejét, kiegyenesítette a derekát
és ment a színpad felé. Az újságíró elkísérte. Baracs ránézett.
– Utálom – mondta, – ezt a bódét. A gazdáját is, azt a bítang Serényit.
És azt a varjút, azt a vércsét…
A függöny felment. Baracs belépett a színpadra. Az újságíró egy kulissza
mellé húzódott és aggódva nézte. De az aggodalom csakugyan felesleges
volt. Az öregen nem látszott meg, hogy bort ivott. A szerepét tudta, és
biztosan mozgott. Egy spanyol rendőrfőnököt játszott; mulatságos volt,
és ahol a sekélyke, silány, otromba szerep megengedte, ott áradt belőle
a meleg, finom humor. Rácz bámulva mondta magában:
– Csakugyan nagy művész az öreg.
A finom humornak azonban hamar vége lett. Jöttek a vaskos és otromba
részletek. Jött Tábor Panni, Sevilla gyöngye, a szép
cigarettasodró-lány, és az öregnek undorítónak és otrombának kellett
lennie, hogy a primadonna annál szebb legyen. Hát undorító volt és
otromba. Csetlett-botlott, lihegett, énekelt, szaladt és táncolt.
Táncolt! A sovány lábaszárát ide-oda ingatta, nevettek rajta, Tábor
Panni szép volt, és az újságírónak fájt a szíve.
Egyszer kijött a színfalak közé. Megállott, lehajtotta a fejét és
szomorú nagy orra bánatosan ereszkedett lefelé.
– Menj el innen, – mondta az újságírónak, – menj el innen, szégyenlem
magam.
– Ugyan öregem.
A nézőtérről dübörgő taps hangzott fel, Tábor Panni benn a színpadon
nevetve hajtotta meg a fejét, és Baracs újra dühbe jött.
– Ez a bestia, ez tetszik nekik. Ez a varjú, ez a vércse.
Ujra bement a színpadra. Következett a duett. A szövegíró gyenge
ötletessége a férfinak alig juttatott valami énekszöveget. Csak állati
hangokat juttatott neki. A nő énekelt, disznócskámnak, kutyácskámnak,
galambocskámnak nevezte a férfit és a férfinek bele kellett röfögnie,
ugatnia és turbékolnia az énekbe. Kergetnie kellett a nőt és röfögnie
kellett. Tábor Panni hajladozott, kisiklott az ölelésből és Baracs, öreg
Baracs István röfögött, ugatott és turbékolt. Rácz felháborodva mondta
magában:
– Ez förtelmes.
A duett a vége felé járt. A spanyol rendőrkapitány ugrált, röfögött és
turbékolt; a szép cigarettasodró-lány hajladozott, csillogott és
énekelt.
Jött a duett vége, amikor a férfinek lihegnie kell, a lány hátrahajlítva
a derekát a karjára dől, a férfi nagy vágyakozásában kinyújtja a
nyelvét, egy pofont kap és a lány csillogva és csengő kacagással
elszalad.
De a szegény spanyol rendőrkapitánynak ekkorra elfogyott az ereje. Még
táncolt, még turbékolt egy kicsit, de mire a lány hátrahajlította a
derekát és a karjára dőlt, akkorra nem tudott többé undorító lenni. A
kacagtató vágyódás eltűnt az arcáról, nagy hideg szomorúság borult el
bánatos orra körül, a hegyes bajusz mögött a fagyos keserűség két ránca
jelent meg, és a kacér, csillogó lányra, – aki a karjára hajlott –
hidegen, merev arccal és fájdalmas szemmel pillantott le.
Tábor Panni még jobban hátrafeszítette a derekát és türelmetlenül súgta:
– No! No!
Öreg Baracs István nézett rá hidegen, keserűen, részegen, és nem
lihegett, nem nyújtotta ki a nyelvét, nem hajolt föléje, hogy
megcsókolja.
– Hajolj hát le, – súgta Tábor Panni.
Öreg Baracs István mozdulatlanul, keserűen nézett le rá.
Tábor Panni bosszúsan mondta, majdnem kiáltotta, hallani lehetett a
színfalak mögött is:
– Te szamár! Elcsapatlak, te vén szamár!
Ekkor megmozdult öreg Baracs István. Balkarján feküdt a lány; felemelte
a jobb kezét is. És felemelt jobb kezével, ott a színpadon, ezer ember
bámuló szeme előtt, eszeveszett dühvel, keserű, dühödt haraggal fogta
meg a lány meztelen, fehér torkát és megszorította, úgy, hogy ropogtak a
csontjai és hörögni kezdett a mosolygó száj.