A báró csakugyan fizetett vagy hétezer forintot, este megjelent az
előadáson, felment a színpadra, gratulált a mámoros Kanizsainak,
bemutattatta magát az asszonynak, és előadás után az igazgató-párt velem
együtt meghívta vacsorára.
A színkör mellett volt a vendéglő. Átmentünk. Külön szobát nyitottak ki.
A báró vacsorát rendelt, pezsgőt hűttetett be, és az asszony mellé ült.
Nem sietett; úgy bánt vele, mint egy hercegnővel, sőt a boldogságtól vak
Kanizsai részéről állandóan az a veszedelem fenyegetett, hogy nekiesik a
Rábay kezének. Elcsukló hangon belefogott egy patetikus felköszöntőbe
is, de Rábay erőszakkal leültette.
A vacsora azonban haladt előre. Kanizsai ivott, a pezsgő még jobban
fűtötte a mámorát és akadozó nyelvvel egyre beszélt. Egy kicsit nekem,
de inkább magának. A beszédének az volt a veleje, hogy van isten, és
hogy ő most már meghódítja az igazi művészetnek ezt a rongy országot.
A báró ezalatt közel húzódott az asszonyhoz. Félfüllel hallottam, miket
mond neki:
– Nagyságos asszonyomnak mindenesetre fel kell jönnie Budapestre… Örök
kár és hallatlan ostobaság volna vidéken maradnia… Oh, be kell látnia
ezt tisztelt férjének is… Én majd meggyőzöm róla… Magamra vállalom, hogy
Budapesten szerződést eszközlök ki… Mindenről én gondoskodom.
Az asszony, aki eddig is türelmetlenül rángatta a hitvesi
kötelességeknek és a hálának a fékjét, és akit a kisvárosi gavallérok
ostromától is alig tudott megvédelmezni a férje, el volt veszve. Kigyúlt
szemmel hallgatta Rábayt, remegett a türelmetlenségtől, a jövő
lehelletétől, és rögtön indult volna. A helyzet kínos volt. El akartam
menni.
De már későn volt. Kanizsai akinek az áradozásaira már nem válaszoltam,
egyszerre elhallgatott. Ránézett Rábayra, aki suttogva simult az
asszonyhoz, nézte őket két másodpercig, és egyszerre kijózanodott. A
kettős mámor eltünt a szeméből, és világos, élesen látó pillantással
mérte végig őket. Mi lesz most? A következő félperc olyan kinos volt,
hogy szinte dideregtem belé.
Kanizsai nézte a másik kettőt, és eleven színészarcáról érthetően
kiabált le minden gondolata. Most egyszerre megértette, honnan jött a
menekülése, egyszerre látta, hogy nem a hazai művészet szeretetének
köszönheti a segítséget, egyszerre világos volt előtte, hogy a feleségét
akarják. Megvonaglott az arcán a féltékenység, eszébe jutott a sok
küzdelem, amelyet az asszonyért vívott és látta, hogy most már
elvesztette a harcot. Feltámadt a férfi-méltóság is benne egy percre; de
azonnal megszólalt a nagyobb érzés: ha a pénzét az arcába vágja ennek az
embernek, akkor jön az árverés. Szörnyü egy perc volt; kinos egy
vonaglás. De azután befejeződött a küzdelem.
Győzött a színház… Remegő lábbal kelt fel; reszketve, ádáz és mardosó
nagylelkűséggel, őrült és eszeveszett gavalérossággal fizetett: –
átengedte az asszonyt. Kiment.
Bennem didergett az undor és a felindulás. Azok ketten észre sem vettek
semmit. Most már sietve indultam. A sötét folyosón szaladtam végig. A
folyosó végén színházi kulisszák hevertek egy halomban. Itt állt
Kanizsai és a rongy vászonfalakra dőlve zokogott.