kicsit vonakodott, de egyáltalán nem viselkedett elutasítón. Finom
kezével egy furcsa kürt-félét emelt fel, amely egy ezüstláncra erősítve
az oldalán függött és amely azokhoz a tülkökhöz volt hasonló, amelyeket
a régi monda szerint a germánok ivásra használtak. Gyöngéd keze, mely
egy csipkéből való hófehér kézelőből nézett ki, mélyen meghatott engem,
szerettem volna ezt a kezet az ajkamhoz vonni, hogy kinyilvánítsam a
tiszteletemet ez iránt a kedves, hervadt alak iránt, amely sok-sok év
meleg alkonyfényében élt.
Mielőtt azonban a különös kürt a rendeltetési helyére került volna,
olyan eset történt, amely figyelmet követelt. A hölgy kísérőjétől indult
ki, a már említett ölbeli ebtől, amely nyilvánvalóan csak most jutott
tudatára feladatainak és kötelezettségeinek. Nyilván köszönésemtől
tévedésbe ejtve, az állat támadásra indult ellenem. Heves, nagyon magas
hangú ugatással, amelyet horkolás szakított meg, félig előbujt úrnőjének
fekete selyem ruhája alól, de mindjárt el is tűnt újra, amint
parancsolója egy megbotránkozott kiáltással felvilágosította. A hölgy
békülékenyen mosolygott és rám nézett.
– Nem harapós, – mondta nekem.
Hamar mondtam néhány szót a kutya ragaszkodásáról, amely nyilvánvaló és
az engedelmességéről. Időközben az öreg hölgy fölemelte a tülköt, ennek
hegye félretolta a fehér fürtöcskéket és megtalálta a bejáratot a
fülkagylóhoz. Ekkor fölismertem Mimsey nénit, akiről Kaja beszélt és
újra állást foglaltam.
Mimsey néni elülről kezdte és barátságosan ismételte, hogy: jó reggelt.
Ezúttal ezt is hozzátette:
– Mi jót hozott ön hozzánk?
Közvetlenül ezután a tülök széles nyílása felém fordult, az öreg hölgy
felvilágosítást várt.
– Kissé nagyot hallok, – mondta az öreg hölgy barátságosan és
szemüvegével függőleges vonalat írt le a levegőbe, mely ezt a körülményt
kiegyenlítette.
Nagy erőlködéssel ismételtem magyarázó szavaimat a kertbe való
belépésemre vonatkozólag, de nem jutottam a végére, mert Mimsey néni
lebocsátotta a kürtjét és egy lépéssel hátrább lépett.
– Nem kell azért olyan nagyon hangosan beszélni. Hiszen ön valósággal
ordít!
Gyorsan szabadkoztam:
– Ezután majd halkabban fogok beszélni, – mondottam.
Mimsey néni elnézően rázta a fejét:
– Ha halkan beszél, nem értem meg, kissé nagyot hallok.
Most már úgy látszott, mindennek vége van és én tanácstalan voltam.
De mégse volt mindennek vége, mert az öreg hölgy készségesen újra
fölvette a beszélgetést és úgy viselkedett, mintha az én ügyetlenségem
semmiképen sem keltett volna benne kellemetlen érzést. Annyit úgylátszik
megértett szavaimból, hogy elismertem őt mint ennek a kertnek a
tulajdonosát és hogy szándékaim ő vele szemben nem támasztanak semmiféle
kötelezettségeket, amelyek túlmennének egy kis reggeli beszélgetés
határán.
– Kicsoda maga és mi hozta hozzánk, ide a tengerhez? Nem sok ember jár
erre, mi itt magányosan élünk.
Előkerült a kürt és én igyekeztem megfelelni neki.
– A természettudományok tanulója vagyok, – mondtam gyorsan és hirtelen
elhatározással, mert beláttam, hogy némileg közelednem kell kérdezgető
háziasszonyom képzetvilágához. – Igen, diák vagyok, szegény, nagyon
szegény diák. Tanulmányúton vagyok, amely egyúttal nyári vakációm.
Még egyszer elmondatta ezt velem és mintha kissé kételkedett volna.
Észrevettem, hogy mégis nagyon hangosan kell beszélnem, ha azt akarom,
hogy megértsen.
– Mit kutat maga? – kérdezte. Most már lassan egymás mellett mentünk a
kerti utakon.
– Tengeri állatokat, – kiabáltam bele a csőbe.
– Úgy, úgy, – mondta ő elgondolkozva. – Tengeri állatokat. Bizonyára
algákat is.
Úgylátszott, büszke erre a megkülönböztetésre és boldogan mustrált engem
kedves, csöndes szemeivel, derült helybenhagyással tele.
– Algákat is, – kiáltottam.
– Hogyan? – kérdezte ő megütődve.
– Algákat is, – ismételtem én világosabban.
– No igen, – vélekedett ő elcsodálkozva, – hiszen ezt már mondtam.
Leültünk egy padra, amelyet egészen beárnyékolt az orgona meg a jázmin.
A bokrok itt a magas fák alatt hosszú, sovány kocsányokat hajtottak és
csak szegényesen virágoztak, levéltelen száraik úgy hatottak körülünk,
mint egy rácsozat.
A kis kutyát gondosan kellett a pad alatt elhelyezni, hogy a lánca össze
ne csavarodjék. A kis állat nehezen hordozta ezt a bilincset és rossz
kedvűnek látszott. Amennyire a homlokáról csüngő csimbókjaitól, melyek
mint egy úti takaró rojtjai hullottak a szemére és orrára, képes volt
rá, itt-ott melankolikus tekintetet vetett úrnőjére és rendkívül
bizalmatlan tekintetet én rám.
– Lefeküdni, Nikó, – kiáltott az öreg hölgy elszántan. – Feküdj le!
Niko elbujt:
– Itt szándékszik maradni? – kérdezte tőlem az öreg kisasszony.
Szeretettel és biztatólag nézett rám, határozottan az a benyomásom volt,
hogy nem hatottam rá visszataszítóan.
– Talán csak találok a faluban hajlékot, – feleltem én.
– Ez nem lesz könnyű dolog, de mi minden nem sikerül egy bátor fiatal
embernek, aki kevéssel beéri és nem törődik a külsőségekkel! A
fiatalságnak semmiféle fekvőhely nem kemény.
– Önök itt nagyon szépen laknak, – mondtam én és egy kézmozdulattal
végignéztem a házat és a parkot.
– Igen, – mondta ő hálásan. – Szép nap van.
Időnkint hirtelen oldalt fordult a vállával, mintha valami váratlanul
megrohanó szót várna, amely elkerülhetné hallását, vagy amely túlhangos
lehetne. Már csak gorombaságokhoz van szokva, gondoltam magamban, mert
hogy lehetne gyöngédségeket ordítani? Mégis elhatároztam, hogy megteszem
a kísérletet, finom és hajlékony szavakat a tüdő nagy erőfeszítésével
kimondani és hangkörük keretében szelídséget és illedelmet adni nekik.
Számolni kell a viszonyokkal és mindent más alapon újra kiegyenlíteni…
Elkezdtem töprengeni.
– Itt lakunk nyáron ezen a kis birtokon, – beszélte Mimsey néni – én és
Kaja unokahúgom, aki még gyermek, igazi gyermek. Én nem birom elviselni
a nagyvárost, az emberek megfélemlítenek és nem szeretem már a nagy
forgalmat és a társaságot. Egyszer láttam egy nemes galambot, – a bátyám
galambokat tenyésztett, – amely belejutott egy gyár termébe, amelyben a
gépek zakatoltak és a munkások fúrtak és csiszoltak. A galamb ide-oda
röpködött a hajtószíjjak között és magánkívül volt. Így éreztem magamat
én is a nagyvárosban. A bátyáim az ősi birtokon laknak, szintén
errefelé, így hát én erre a kis birtokunkra vonultam vissza. Az én
galambdúcomnak nevezem.
Elnézően mosolygott.
Fejemnek helyeslő meghajtásával jeleztem, hogy mindent értek s ezt a
mozdulatot mindannyiszor ismételtem, valahányszor az öreg hölgy rám
nézett. Miután nem kellett felelnem, végig gondolhattam, mi módon
sikerülhetne nekem legjobban megnyerni és megerősíteni az öreg
kisasszony részvétét és jóakaratát, mert arra el voltam határozva, hogy
az ismeretségünket továbbfűzöm és valamiféle módon megszerzem neki egy
társadalmi érintkezés tartósságát. Akaratlanul is a legjobb utat
választottam erre a hallgatás által, amelybe töprengésemben merültem,
mert ezáltal alkalmat adtam szomszédnőmnek arra, hogy zavartalanul
közölhesse magát. Ahogy őt később megismertem, nem gondolhattam volna ki
alkalmasabb módot barátságának megnyerésére. Meglehetős közömbösnek
látszott neki is, hogy én odahallgatok-e, mert gyakran, hallgatásom
közepette ijedt «hogyan»-nal fordult hozzám, miközben helyeslő
megjegyzéseimet nem hallotta. Egyszer mégis szükségesnek tartottam, hogy
világosan és barátságosan helyeseljek, ő azonban csak azt kiáltozta:
– Lefeküdni, Nikó!
Sok mindenfélét megtudtam abban a boldog reggeli órában és nem
vesztettem el egy pillanatra sem a türelmemet, mert tudtam, mire várok.
Mellettem mindig újra kezdődött a szelíd panasz, a lemondó és meg nem
értett lélek röpködéseivel és lassankint beletévedt egy kicsinyes
mindennapi gond kellemetlenségeibe. Mint nem egy megöregedett kedélyben,
akiknek származása össze van kapcsolva társadalmi osztályuk
tekintélyével, Mimsey néni gondolatvilága is még mindig egy elismert
lovagiasság és egy gyakran kérdésessé tett ítélet tengelye körül
forgott. Elvesztette a kapcsolatot az új nemzedéknek az életre való
jogaival és érdekközösségével, de elveszettnek is tartotta ezt a
nemzedéket, mivel nem osztozott a régi nézetekben. Csak az unokahúga
volt a szemében a biztos életforma szellemében fölserdülő személyiség
megtestesülése, védencének jellemét és erkölcsét a maga hatása
eredményének tartotta és büszke volt nézeteinek erre a diadalára.
Megható volt a bensőséges és önzetlen szeretet, amely azokból az
ellenvetésekből szólt, amelyeket ő maga félénken megkockáztatott, inkább
azért, hogy hátteret nyerjen a leány fényes erényei számára, semmint
hogy panaszkodjon vagy kérdésessé tegye a fiatal hölgy értékét.
– Csak egy dolog okoz nekem gondot, – mondta elgondolkozva és szigorúan
nézett rám, – hogy ez a gyerek nem tudja elhatározni, hogy fürdéskor a
tengerben fölvegye a szokásos fürdőruhát. Tudom, hogy nem teszi, ámbár
biztosan nem tudom megállapítani, mert kissé rövidlátó vagyok. A
fürdőruhája azonban, amelyet magával kell vinnie, rendszerint száraz a
fürdés után. Ő azt magyarázza nekem, hogy a nap szárította meg, de nem,
nem… mégse kellene öreg nénjét bolonddá tenni. Kaja, – tudniillik Kaja
húgomról beszélek, mindjárt jönni fog, akkor magát bemutatom neki.
Fürödni megy és erre kell elmennie. Előbb… előbb bemutatom magát neki.
Rám irányította a kürtjét.
– Nagyon fogok örülni, – kiáltottam bele.
– Sajnos, Kaját nem lehet rávenni, hogy a fürdéskor illendő ruhát vegyen
magára. Szenvedek emiatt és attól tartok, hogy avatatlan szem is tanuja
lehet ennek a gyerekes vonakodásnak. Ezért szoktam, amíg ő fürdik, itt a
parkban és ha nem süt nagyon a nap, a parton is őrködni és a járókelőket
eltéríteni az útból. Szerencsére nem jár errefelé senki. Hiszen az
borzasztó is volna.
Aggódó pillantást vetett a tenger felé, előrángatta Nikót, amely
elaludt, a pad alól és a ház felé indult.
– Szívesen enne valamit? – kérdezte szívesen, de szemmelláthatólag abban
az elfogult aggodalomban, amely mindig előáll, mikor valamely jó szándék
még nem találta meg végrehajtásának megfelelő formáját. Rángatta Nikó
láncát, amely láthatólag kissé összebonyolódott, mert a kutya csak
útközben ébredt föl. A lánc oldalt jött ki alóla, úgy hogy kénytelen
volt rézsútos tartással jönni a mi irányunkba.
– Segítsen! – kiáltott Mimsey néni, de Nikó morogni kezdett és majd
megfulladt dühében, mikor közeledtem hozzá. Máskülönben szeretem az
állatokat, de eziránt a kutya iránt nem tudtam vonzalmat táplálni. Nem
volt rám nézve kellemes állat. Egy kis grotta mellett mentünk el,
melyben később sokszor ültem Kajával. Rálátni onnan a tengerre anélkül,
hogy a partot látná az ember, a bükkfák törzsein át és a koronáik alatt.
Aranyos zöld keret ez, amelyben sohasem jelent meg más, mint ég vagy
tenger, hullámok vagy csillagok, fény vagy éjszaka. Ma is látom még a
formáját: nyugtalan szélű kapu, amelyen át a szem fénypályái csak
változhatatlan dolgokkal találkozhatnak. Csak egyszer állt meg benne
Kaja, a hold sütött és ő könnyedén didergett hajának köpenye alatt…
– Ha esetleg meglátja Kaja húgomat, akkor kérem, figyelmeztessen, –
mondta Mimsey néni. – Itt várhatunk, később majd ehetünk valamit.
Csakhamar láttam valami csillogást közvetlenül a ház mellett és a szívem
túlhatalmasan vert. Sugárzón, sebesen, a lét és mozgás fehér
gyönyörűsége, mint egy tavaszi dal siklott a bokrok függönye mögött és
szőke haja mint nehéz aranysapka nyugodott halántékain, mélyen a nyakába
hullva. Milyen nagy volt!
– Ez talán ő, – dadogtam és tisztán éreztem, hogy a szavam megvetőn
hangzik.
– Igen, igen, igen, – kiáltott Mimsey néni, aki csak a mozdulatomat
értette meg és azután hangosan kiáltott:
– Kaja, Kaja!
A leány bámulva és vidáman nézett rám, amint felénk jött. Meglepetés
nélkül mustrált meg, közelebb lépve, figyelmesen és elutasítón s aztán
komolyan és óvó tekintettel nézett Mimsey néni szemében.
– Az istenért, kit kaptál te fel? – kérdezte a tekintete a nénitől.
Megigazítottam a kalapomat és egyik lábamat tetszetős és előkelő
tartásba helyeztem.
Mimsey néni elrejtette magát a reggeli csók mögé, de ennek is vége lett
és neki szabadkozni kellett.
– Váratlan vendég, – mondta. – Váratlan, de úton levő fiatal diák.
Természetkutató és itt idegen.
Kaja szabályszerű pukkedlit csinált.
– Eredj fürödni, kicsim, – folytatta a néni, – mi még beszélgetünk itt
kicsit.
– Most meg fog téged téríteni keresztény hitre, – mondta Kaja nekem. –
Aztán gyere úszni. Rettenetesen nézel ki napvilágnál, az embernek
szégyelni kell magát miattad. Tehát a viszontlátásra.
Nem tudtam megérteni, hogyan mondhatja ki valaki ezeket a szavakat úgy,
hogy közben olyan arcot csinál, mintha elfogódva és zavarba esve ezt
mondaná:
– Jó reggelt, uram, köszönöm, hogy megtisztel látogatásával és remélem,
jól fogja magát nálunk érezni.
Mimsey néni úgy látszik meg volt elégedve, bólintott, mondhatni befelé,
és a keze mozdulatán látni lehetett, hogy elhárítottnak tekint egy
akadályt.
– Bájos fiatal hölgy, – mondtam tartózkodva.
– Igen, igen, – mondta Mimsey néni halkan, mintha egy vers záró sorát
mondaná; közben valami másra gondolt.
Engedélyt kértem, hogy elmehessek valami hajlékot nézni magamnak a
faluba és ezzel kisegítettem az öreg hölgyet a zavarából. Mialatt ő
lehajolt Nikóhoz, én levágtam a nyeles szemüvegét a késemmel a
selyemzsinórjáról, amelyre rá volt kötve és zsebre tettem, mert fürödni
akartam menni Kajával. Ezenkívül ezzel minden eshetőségre ürügyem volt
arra, hogy később visszatérhessek és mint szerencsés és becsületes
megtaláló megfelelő fogadtatásban részesüljek.
Kaja egy keskeny homokpadon ült, a strand kemény füvén és vetkőzött.
Olyan helyet választott, amely a szárazföldről nem volt látható, mert a
bükkfák itt szorosan a vízig nőttek, egy hullámok mosta lankán.
– Csodállak, – mondta nekem. – Hogy velem boldogultál, az nem hőstett,
mert én könnyűvé tettem neked a dolgot. De Mimsey nénivel… ez már
valami. Nyilvánvaló, hogy jóindulattal van irántad.
– Azt hittem, félni fog tőlem. Te még aludtál azután?
– De hát hogy csináltad? Hiszen a beszédedet nem érti.
Erőszakkal legyőztem balga bizonytalanságomat, amely nevetséges
kérdésemben nyilvánult és megértettem, hogy Kaja körül a tengeri szél
leng. De az ő elfogulatlanságának mindenható hatalma borzasztó próbára
tett. Úgy éreztem, mintha egy istennő napsugarakat dobálna rám, amint
csillogó teste mindjobban kiemelkedett lehulló lepleiből. Mikor az ingét
eldobta, hátat fordított nekem és elnézőn mondta:
– Hiszen kimélni kell téged, te szegény.
Odaadtam volna az életem felét egy maroknyi durvaságért, amint most itt
az arcomat kezembe rejtve, a homokban hevertem és remegtem.
– Óvatosaknak kell lennünk, – mondta ő és próbált kikémlelődni a
bükkfákon át.
– Nálam van a szemüveg, – feleltem én zokogva.
Kaja rám bámult és nevetésben tört ki.
– Az egyik kezedet imádságra emeled és a másikkal rabolsz, – állapította
meg elgondolkozva. – Az ember nem tud eligazodni rajtad. De mindenek
előtt enned kell valamit. Látod itt azt a kis csomagot? Neked hoztam.
– Erre is gondoltál, Kaja?
Ő kérdőn nézett rám.
Csak most vettem észre, mennyire éhes vagyok és Kaja szeme előtt nem is
szégyeltem magamat miatta. Sohasem fogom meghatározhatni, hogy honnan
jön ennek a léleknek a veszedelme és jótékony volta, de mind a kettő
kiáradt rám és átalakított engem. Ez a kötelességek, hála és bűntudat
nélkül való világ megfoghatatlan volt, szent, őseredeti módon szabad. Az
ember benne lehetett boldogan vagy szomorúan, de elérhető nem volt.
Kaja meztelenül ült a homokban, a szemét a tenger felé fordítva, a
napfényben és cigarettázott. A haja egész a földig omlott le mögötte,
mintha a nap sütne át a homlokán és boldog elfáradással veszne el a
fénytelen arany folyamban, ezeknek a fehér vállaknak az árnyékában.
Aztán lassan, anélkül, hogy a cigarettát kivenné a szájából, két kezével
fölemelte a haját és elrejtette egy sűrű szövetből készült piros sapka
alá, hogy fürdés közben megvédje a tengervíztől. Finom kék füstoszlop
emelkedett elevenen fölötte és könnyedén eloszolva hangtalanul húzódott
föl a bükkfák zöldjébe.
Kaja lassan hanyattfeküdt a homokban és egészen odanyújtotta magát a
napsugaraknak, mint valami virágzó növény. Kiterjesztette karját és
amint könnyedén fölemelt térdeit kissé széttárta, egyidejűleg lassan
felém fordította az arcát, a tekintete pedig keresett és körülölelt
engem, egyszerre megbocsátón, leskelődve és szomjasan. De példátlan
nyiltsággal, mintha létének életfénye beleszívna engem az örök önmagamba
veszés halvány mélységébe.
Átnyújtotta nekem cigarettás dobozát, mintha eldobná. Mintha semmiféle
gesztus nem volna a számára megvetőbb, mint mikor odanyújt valamit.
Hálásnak nem hálás, gondoltam, de úgy, mintha más valaki gondolkodna
helyettem. Derék ember derék felesége sohasem lesz belőle, mert hiszen
hogy képzelhetné manapság egy derék férfilélek a házasság sátorát
máskép, mint egy általa kegyelemben részesített nő hálájának
mélységében? Nevetnem kellett és Kaja odanézett felém.
– Mi történt?
– Nevetnem kellett, mert elképzeltelek, mint egy derék ember hitves
társát.
– Igen, – mondta ő, – már az éjszaka óta tudom, milyen kicsapongó vagy a
gondolataidban.
– Mesélj nekem magadról, Kaja.
– Hát még mindig nem tudtál meg eleget? Szeretnél végre megismerni, nem
igaz? Milyen könnyelműek vagytok, hogy megengeditek a lányoknak, hogy
úgy leírják magukat, ahogy szeretnék, hogy mások lássák őket. Ez azért
van, mert ti magatok nem tudjátok vagy nem meritek őket olyanoknak
látni, amilyenek. A könyvekben is, amilyeneket olvasok… mindig ugyanaz.
Először kíméletért könyörögnek egymásnak és ezt megértésnek nevezik,
aztán végre megértik egymást és akkor csalást vetnek egymás szemére.
Nevetséges népség. Most pedig menj a vízbe.
Kaja fölállt és a homok kivirágzott. Lassan, lépésről-lépésre mérte
végig a nedves szőnyeget, belement a tengerbe és égbe és mintha maga
lett volna a fényes világ, a szép élet, amelynek boldogítására
vállalkozott. Mikor egy nagyobb hullám közeledett, melynek vakító
hab-taraja elérte volna a mellét, elébe vetette magát és beleolvadt a
hűvös vízbe, mintegy örökre.
Ettem és cigarettáztam és remegtem a dühtől, hogy ezt tudom tenni ebben
az órában, dehát így volt és én úgy éreztem, hogy egy fájdalmas
kettősség gyógyul meg bennem. Egyúttal azonban körülem le is omlott
valami, mintha minden csoda valósággá vált volna. Bűnt követtem-e el
valamikor, vagy most követek el bünt? – kérdeztem a szívemet, de
feleletül csak a nagy hullámok érzéketlen vidámságát hallottam csengeni,
amelyek képződtek és szétomlottak, elfoszlottak és megújultak ugyanazon
nap alatt, melynek égi folyamában a mellem emelkedett és lesülyedt.
Ugyanabban a napfényben fekszik messze távolban, a nagy város mellett, a
te sírod, Aszja.
A boldogság és fáradtság vidám mámorával kutyagoltam a déli nap alatt a
parton végig a kis falu felé. Nem voltam sem tanácstalan, de még aggódó
sem, hogy mikép lehet elintézni, hogy elhelyezkedésem és ürügyem legyen
a faluban maradásra. Ha olyan fontos, olyan életteljes, olyan boldog
dolog sikerült nekem, akkor a mindennapi mellékes dolgok majd csak
meglesznek valahogy, gondoltam magamban és szabad és gondtalan voltam
azoknak a lelkeknek módja szerint, akiknek van céljuk, középpontjuk,
amely körül a cselekvésük körben forog.
De, elég különös, a bizalmam mindig újra hallani akarta tőlem, hogy
milyen nagy. Azelőtt sohasem tudtam, hogy bizalmat lehet meríteni a
boldog babonából és mintegy egy majdnem szent fölületesség öncsalásából.
Ha azt mondtam magamnak, hogy szeretem Kaját minden bensőséggel, lelkem
legmélyéből, mégis úgy tünt fel nekem megszerzett bizonyosságomban és
magasztos jogom gazdagságában, mintha ezt a szerelemet csak azért
rángatnám elő, hogy általa fölmentsem magamat az ítélet alól.
Sajátságosan és anyai módon mosolygott rám a világszellem kegyesen és
habozva, mintha tetszésére volna egy tévedés.
Ez a déli óra a homokban, a tenger mellett, gondoltam, ez az erőszakos
elhagyatottság feledteti el a zöldellő földet. Megálltam és hallgattam a
hullámokat, mágikus hangjaik hatalmukba kerítettek és éreztem a
jótéteményeket, amelyek kiegyenlítődésükkel elhatalmasodnak bennünk.
Szorosan a part mellett feküdt egy időverte hajóroncs, amelynek fekete
bordái fölmeredeztek a fakó napfényben.
Botommal egy szót írtam a puha, nedves homokba, melyet az ár öblögetett
és figyeltem, hogy mossák el a hullámok ezt a szót. Mélyebben írtam be a
betűket és várakozva és kívánkozva néztem a szeliden odasiető, átlátszó
vízhalmocskákat, melyek szorosan az írásjelek fölé emelkedtek, mintha
fenyegetni akarnák áldozatukat, mintegy kacagva lezuhantak és szélesen
és nyugodtan elomolva szétterültek és szétoszoltak. Elmosták, amit én
írtam és önmagukhoz futottak vissza. Mindig egyformán jöttek és mentek,
akár zsákmányt nyújtottam nekik a pusztulásra, akár némán néztem síma
homokágyukat.
Megértettem veszedelmes kötelességüket és elhatároztam, hogy óvni fogom
a szívemet, de a hatalma mélyreható volt és az engedelmesség a törvénye
iránt édes gyönyör. És egyszere mosolyognom kellett mindenen, amit a
lakott földön kezdeni szándékoztam, szándékaim kamaszos komolyságán, a
jövendő évek törekvéssel, sikerrel és hatással teli életsúlyán, célokon,
jövőn és végen. Ti hullámok, ti napfényben, nyugodt holdvilágban, eső
zuhogásában és szélben mindig emelkedni fogtok és leszállni és lezuhanni
a homokba, visszaomlani és újra megállni, hogy újra szétfolyjatok.
Odaléptem és Kaja nevét írtam a homokba. Az első hullám elsöpörte,
mintha mélyebben volna bevágva és elhalványodva, a másik hullám
nyomtalanul eltüntette, a harmadik már régi mivoltában találta az
ezeréves homokot. Ekkor, reszkető kézzel, szenvedő gyilkos, Aszja nevét
írtam a homokba. Az első hullám eltörölte, mintha mélyebbre volna
lesülyedve és elhalványodva, a második hullám nyomtalanul eltüntette, a
harmadik már régi mivoltában találta az ezeréves homokot.
Alig alakult ki azonban ajkaimon egy bizonytalan mosoly, mikor
sajátságos világosan jutottak eszembe Aszja szavai a természet
változásáról és először értettem meg a szó értelmét. «A természet
változásának nincs arra ereje, hogy saját körein felülemeljen, csak a
szellemnek.»
Az első halászház, amelyhez jutottam, szalmával fedett kis viskó volt,
mely burgonyaföldek között a töltés mögé kuporodva, ablakaival mint
valami szemekkel, épen még kinézett a tenger messzeségébe. Egy kis
előkert, zsúfolva teljes szegfűvel, floxszal és mályvával, egy fa-szín
és odább a szárazföldön egy vonóskút voltak a látható berendezkedése a
kis parasztteleknek. Hosszú átlátszó sorokban, barnán mint a föld,
függtek a hálók, szorosan a parton, öreg bekátrányozott cölöpökre
aggatva és két csónak hevert a homokban. A hinár és az elpárolgott
tengervíz illata lehelt melegen felém és boldog gyermekkori napjaim mint
az angyalok jöttek hozzám és felbátorítottak.
Úgylátszott senki sincs ott. A ház bejáratához egy kecske volt kötve,
amely csöndesen nézett maga elé és mintha a tenger zúgását hallgatta
volna. Mikor engem meglátott, rám nézett és elkezdte a farkát csóválni.
Nem tudtam, hogy ez a kecskéknek is szokásuk, tehát megállottam és egy
darabig foglalkoztam vele. Csakhamar azonban úgy tünt fel nekem, hogy ez
a furcsa farkcsóválás nincs semmiféle kapcsolatban lelki életével, mert
rendszertelenül és önkényesen ismétlődött és elmaradt és olyankor is
megvolt, mikor az én magatartásom nem volt semmi hatással az állatra,
vagy pedig olyan volt, hogy nem kívánt semminemű helyeslést.
Ezzel szemben nyilvánvaló jelei mutatkoztak az óvatosságnak, mert amint
én megkiséreltem megsímogatni a kecske nyakát, különös dacos nyugalommal
lehajtotta a fejét és felém ment a szarvaival. A kötél, amelyre kötve
volt, megakadályozta szándéka végrehajtásában, de én mégis elhatároztam,
hogy óvatosabb leszek és megtartom a távolságot tőle, amelyre ő
úgylátszik súlyt fektetett.