szemekkel mustrált meg engem, mialatt az arca olyan kifejezést mutatott,
mintha titokban kinevetne engem. Az arcát szakáll keretezte be, amely
mint sárgás-fehér, egyenletes félkör vonult az álla körül egyik fülétől
a másikig. Halzsírral kent csizmája volt, akkora, mint két öntözőkanna
és a szája szögletében a kurta pipa a szájához való arányával azt a
benyomást tette rám, mintha ebből a pipából táplálkoznék. Miután
úgylátszott, hogy a pipa nem ég, tüzet ajánlottam fel neki, de vissza
kellett lépnem, mikor nagy kényelmesen egy füstfelhőt fújt az arcomba.
Alnémet tájszólással kérdezte, mit kivánok és mivel a beszédét nemcsak
megértettem, hanem hasonlóképen tudtam rá felelni is, hinni kezdtem,
hogy meg tudok egyezni vele és hajlékot találok a házában. Ő azonban
sajátságosképen nem értett meg. Azt kérdezte, francia vagyok-e.
– Francia? Nem, – mondtam neki felnémet tájszólással.
– No lám, hiszen megy a dolog, – mondta ő biztatón a maga furcsa
nyelvén. – Miért nem beszélsz mindjárt érthetőn?
– Plattdeutsch nyelven beszéltem.
Parányi kis szemei akkorák lettek, mint egy tallér.
– Hát az öreg bárókisasszony küldött ide a vízi kastélyból? – kérdezte.
– Igen, a bárónő, a barátnőm…
– No lám, – mondta ő és pislogott, de mintha a szavai nem tettek volna
rá semmi különös benyomást. – Én inkább a fiatalhoz igazodnék, ha a
bőrödben volnék.
– Ehhez nem elég ép a bőröm, – mondtam én és a kabátomra mutattam.
Az öreg köpött egyet. Egész biztosan eltalált a köpésével valami célt
odakinn a töltésen.
– A nők, akikkel érdemes, még sohase választották ki a férfit a kabát
szerint. Ezt csak a nyeglék hiszik, akiknek nincs egyebük, csak a
frakkjuk. De hát amit az ember tejfölös szájuaknak mond, azt a levegőbe
mondja. Van egy kamarám, mit fizetsz érte?
Megegyeztünk, mert nem volt okom az árat magasnak találni, hiszen úgy
sem tudtam megfizetni.
– Ha úri népek találnak fürdővendégekül jelentkezni, – mondta az öreg –
akkor kereshetsz a bárónédnál hajlékot.
Ebbe beleegyeztem. A földszintes kamarában nem sokkal több volt, mint
egy ágy, de a padlója fehér homokkal volt behintve és az ablaka a
tengerre nézett. Úgy tettem a batyúmat az asztalra, mintha nehéz volna a
földi javaktól, az öreg azonban csöndesen megemelte, megnézte a súlyát
és aztán letette. Ezt mondta:
– No igen… neked is csak egy anyád volt.
Ezt nem értettem egészen, de úgy találtam, inkább jóakaratulag van
mondva, mert valami közösséget teremtett közte és köztem, mintha
olyasvalamit keresett volna, amit egyszer biztosan fel tudunk mutatni
mind a ketten.
– Van egy húgom, aki a házat ellátja, – felelt a kérdésemre, hogy
egyedül él-e. – De te csak a kastélybeli vénasszonyhoz igazodj – tette
hozzá, – mert különben baj lesz.
Levette a párnákat az ágyról, hogy elvigye és csak egy durva
vászontakarót hagyott a repceszalmán, amellyel az ágy ládája tele volt,
mint egy jászol.
Aztán együtt átmentünk a ház két másik szobáján és a kerten. Az öreg
megmutatott mindent. A kút messzebb kint volt a mezőn, a krumplibokrok
már szép nagyok voltak, mint kis csokrok, nemsokára már elkezdenek
virágozni. Igen, a homokos talaj való a burgonyának. Mégis a hálói és a
csónakjai voltak az öregnek a legfontosabbak. Felajánlottam neki
segítségemet a halászásnál, ő azonban csak köpött egyet.
Átaludtam a delet a közelben a parton egy bozontos bokor árnyékában.
Miután délután az öreggel együtt dolgoztam a burgonyaföldön, melynek
növényeit meg kellett kapálni, magától értetődő volt, hogy megosszam
vele a kenyerét és füstölt halait. Öt óra felé visszajött az unokahúga a
faluból, egy tizenhatéves leány, olyan világos szőke hajú, mint a kóc.
Kék szemei komolyan és tartózkodással néztek rám, de semmi másként, csak
természetes kiváncsisággal. Csak néhány szót váltottam vele, mintha
pénzt váltanánk, mert ő hihetetlen félénk volt és nem volt hozzászokva,
hogy másféle embereket lásson, mint a falu lakói. Én pedig neki akartam
készülődni, hogy a vízi kastélyban megtegyem tervezett látogatásomat.
Szerencsére szép idő volt, mert féltem attól, hogy egy jól berendezett
szoba keretébe álljak. A kert jobban megfelelt nekem. A kamrám ablakát
könnyen betámasztva nyitva hagytam és minden magyarázat nélkül
elbúcsúztam.
– Vidd el ezt a halat, – mondta az öreg és odadobott nekem egy nagy
halat.
Mimsey néni nyeles szemüvege és ez a lapos hal voltak a biztosítékaim
arra, hogy kedvező fogadtatásra találok. A nap most már a láthatár
mögött állott és a tenger megváltoztatta mivoltát. Úgy tünt föl nekem,
mintha sokkal messzebb lehetne látni az ezüstkék síkja fölött és a
sirályok vakító fehérek voltak és tisztán kivehetőn és nyugodtan
lebegtek a színes égen. Minden valóságosabb és érthetőbb volt, a
napkelte fénymisztériumai és az elemek kápráztató mozgásai, a ragyogás
és áradás zúgó hullámai lecsendesedtek és mintha el volnának egymástól
választva.
A tájképben a burgonya- és a hajdinaföldek mögött egy malmot láttam a
horizonton a szárnyai úgy mozogtak, mint a vasárnapi sétálók. Ezzel a
lecsöndesedéssel könnyű csalódás volt összekötve, ahogy ezt az első nap
magával szokta hozni egy új életformában. Aztán meg maradnom kellett és
berendezkednem és ez nekem szokatlan volt.
Kaja képe kék esti fátyolokban és a víz zuhogásában tűnt fel szemem
előtt, a természet elemeibe beleszőve, elérhetetlenül, körülöttem és
mélyen bennem. Mily nyugtalanná teszel engem, Kaja az elválás által és
micsoda elválás önmagamtól a te közelléted megnyugvása.
Mikor a kerthez értem, Mimsey nénit terített kávézó asztalnál láttam
ülni. Átnéztem a bokrokon, melyek a kerti kaput benőtték és észrevettem
Nikót, amint az öreg hölgy ölében aludt. Valamivel odább Kaja állott és
festett. Békés falusi nyugalommal tele kép volt, amit festett.
– A mi diákunk, – kiáltott Mimsey néni láthatólag örvendezve és
odanyújtotta nekem a kedves öreg kezét, mintha nem volna semmi a
világon, ami valaha közénk állhatna. Kaja megfordult, feszesen meghajolt
és letörölte az ecsetjét a gyepen, mintha valami kerítést mázolna. Nikó
meglátta a halat és elmenekült. Hang nélkül tünt el az asztal alatt,
mintha úgy esett volna le és többet nem került elő.
Mimsey néni is el volt képedve, mikor a halat megpillantotta és
összeköttetésbe vélte hozhatni a kutatásaimmal. Csak akkor hitte, hogy
már nem eleven, mikor megtudta a rendeltetését. Gyöngéden köszönetet
mondott nekem. Igen, az öreg Lüdersen jóbarátja neki. Han leányát a
karján hordozta. Ez az emlék meghatotta, de elleplezte a megindulását.
Mikor már elhitte, hogy a hal nem él és a szemüvegét is boldog
köszönettel vette vissza, megkérdezte tőlem, milyen viszonyban vagyok
Istennel. Erre nem tudtam azonnal válaszolni, különösen ha olyan
hangosan kellett beszélni. Csak azt mondom hát:
– Köszönöm jól.
Meggondoltam a dolgot. Kaja megnehezítette, hogy komoly maradjak, mert
anélkül, hogy megfordult volna, egykedvüen ezt mondta:
– Ordíts valami bibliai mondást, mert különben el vagyunk veszve.
Összeszedtem magamat és ezt kiáltottam:
– Áldozásomra ez volt az ige: Az Úr az én pásztorom, nem lesz hiányom
semmiben. Eddig ez az ige be is vált.
– Ezután is úgy lesz, – mondta Mimsey néni szeretetteljesen és egy nagy
darab kalácsot nyújtott oda nekem.
Ha kezdetben az volt a nézetem, hogy az öreg hölgy viszonya a vallási
dolgokban afféle vonatkozás nélküli külsőség, amilyen gyakran található
hervadt kedélyekben, amelyeknek inkább át nem gondolt vigaszra van
szükségük, mint vigasztaló gondolatra, hát akkor csalódtam, mert az öreg
kisasszony úgy élt, a biblia képeiben és alakjaiban, mint a házában és
kertjében, csöndesen, derülten és gyermeki ragaszkodással. A hibája
főképen csak az volt, hogy senkit sem tudott boldognak tartani, aki nem
osztozott az ő világában. Mivel azonban beérte azzal, hogy valaki
kimondta az őszinte részvételét s ezzel már biztosítva volt számára a
vele való közösség, könnyű volt a jóindulatát megszerezni anélkül, hogy
az embernek valótlanságot kelljen mondani. Gyakran bosszankodtam Kaján,
aki túlozta a helyeslését csak azért, hogy kicsúfolja és irónikus
készségével sokkal tovább ment, mint amennyire kellett volna. A gúnyja
azonban olyan finom élű volt, a megkülönböztetés és igény olyan erejét
mutatta, hogy én belezavarodtam titkos rosszalásomba, mert őt hidegnek
éreztem, magamat azonban langyosnak.
Ezen a délután abbahagyta a munkáját, a festményét megfordította az
állványon és leült mellém. Olyan tökéletesen gyanútlan és ártatlan volt
az arckifejezése, annyira minden árnyéka nélkül a tettetésnek és
erőltetésnek, hogy én megijedtem és gyakran olyan fájdalmas bánat
érzésével néztem ezeknek az arcvonásoknak a tisztaságába, hogy úgy
éreztem, a szívem úgy fáj, mintha örök rejtélyek hideg gyűrűjében volna.
Könnyedén kinyitott szája, homlokának szende lehajlása és szemének
kedves kutatása olyan közvetlenül rábeszélt az odaadás fájdalmas és édes
engedelmességére, hogy az égnek és földnek semmiféle hatalma nem tudott
volna ennek a kötelességnek a szent büszkeségéből kigyógyítani. Aggódva
kerestem érzékei korlátlan szabadságának ismertetőjeleit, démonikus
földi gyönyörködésének intőjeleit, mértéknélküli kéjének halálrúnáit – a
fülledtség vagy izzás egyetlen lehellete se volt tiszta homloka körül, a
vér szentségtelen sóvárgásának semmi tűzjele nem jegyezte meg bőrének
tiszta fehérségét, vidám tekintetének gyermeki kékségét, finom
magaviseletének békességét.
A természetnek ez a gyermetegsége, ez a derültség, amely hasonlítható
volt egy mezei virág színes illatához a reggeli harmatban, rettentő
hatással volt lelkem fájdalmas égő sebeire és én megrendülve éreztem
minden érzék ez eltorzításának pokoli szellemét, amelyben szenvedélyem
és szerelmem szent tüzei tisztátalanoknak tűntek fel, démoni papnőjük
pedig mennyei tisztaságúnak. Fellángolt és megkínzott képzeletemben
Isten hol kegyetlen és csaló játékszernek tűnt fel, hol bálványnak,
amely sokkal magasabb törvényeknek van alávetve, mint amilyeneket
teremtő lénye magában foglal.
Mimsey néni bibliás buzgalma nem engedte, hogy Kajával vagy a saját
gondolataimmal foglalkozzam, azzal a két dologgal, amelyek miatt
érdemesnek tetszett nekem az életet élni. Úgy éreztem magamat az öreg
hölgy tanításai és magyarázatai alatt, mint valami kedélyes kínpadon,
amely bámulatba ejtett és egyúttal türelmetlenné is tett. Ha egy
pillanatra eltérült a figyelmem vallási kérdésekre vonatkozó
fejtegetéseitől és magyarázataitól és a tárgyuk kapcsolata miatt Aszjára
gondoltam, akkor úgy tűnt fel nekem, mintha együgyű kártyajátékból,
melynek lapjain tarka bibliai képek ékeskednek, egy sötét tavon át
fölnéznék a hegyekbe, melyeknek csúcsai a napfényben vannak.
– Szeretnünk kell egymást, – mondta Mimsey néni bensőségesen – a világ
szegény szeretet dolgában, csak akkor válik jobbá, ha szeretetre való
szándékunkat napvilágra hozzuk.
– Hát csak megteszi mindenki, amit tehet, – mondta Kaja, aki
összekulcsolt kézzel ült velem szemben.
Mimsey néni egy bibliát vett elő a táskájából, egy csomag mindenféle
irattal együtt. Úgy tett, mint aki valami tárgyat keres, ami nincs keze
ügyében, végre tűt kért az unokahúgától. Kaja kivett egyet a hajából és
odanyújtotta neki. Aztán Mimsey néni a bibliát a két kezével úgy nyomta
az asztalra, hogy egyenesen fölfelé állott, engem pedig felszólított,
hogy a tűvel szúrjak a könyv lazán összetartott lapjai közé.
Ez újság volt előttem és habozni kezdtem.
– Csak bátran, – biztatott Kaja barátságosan.
Beleszúrtam, a könyv kinyílt ott, ahova beleszúrtam és Mimsey néni
elővette a szemüvegét.
– Most majd meglátjuk, – mondta.
A jó öreg Habakukot találtam el, akiről addig csak annyit tudtam, hogy
Zephaniás után következik. Mimsey néni egy nagyítóval tízszeresre
nagyította, ami a próféta írásából le volt nyomtatva és elkezdett
olvasni.
– Gyere el ma éjjel tizenegy órakor, – mondta Kaja és rám nézett.
Az öreg kisasszony lassan olvasta, mintha betűzné az írást:
– A lovaik gyorsabbak, mint a párducok és sebesebbek, mint az esti
farkasok. A lovasaik nagy csapatokban vonulnak messziről, mintha
repülnének, mint a saskeselyű a holttesthez.
Feleletül bólintottam Kajának. Úgy éreztem, mintha elomlanék a
tekintetemben, az ajkam megmerevedett, mint valami keserű fájdalom
alatt.
Mimsey néni most elkezdte nekem magyarázni a felovasott bibliai
fejezetet értelmét, a régi próféta jövendőmondását az Üdvözítő eljövendő
országára vonatkoztatta és a bennük emlegetett gonosztevőket
összehasonlította az egyház ellenségeivel, istentelenségeivel azoknak a
rossz napoknak, melyekben élt. Aztán meglepetésemre arról kezdett
beszélni, hogy ezért áll közvetlenül küszöbön az Úr visszatérése.
Kaja az órára nézett.
– Mint egy tolvaj, éjjel fog jönni, – közölte velem Mimsey néni
titokzatosan és fenyegetőleg nézett maga elé.
– Habakuk bácsi iskolát csinál, – mondta Kaja. – A néni kezd világosan
látni. Végy magadnak ma éjjel példát a tolvajról és légy pontos.
Ezután illedelmesen felállt, kezet csókolt a néninek és miután előttem
annak rendje szerint meghajolt, bement a házba. Most hát lehetségessé
vált volna a hangulat, ha Nikónak nem jutott volna az eszébe, hogy Kaja
után menjen. Álmatag esztelenséggel vágtatott a padhoz erősített lánccal
anélkül, hogy egy lépést is előbbre jutott volna, úgy hogy a kavics csak
úgy röpködött körülötte. Mimsey néni nem vette ezt észre, mert megint
elmerült Habakukban. Mikor végre felhívtam figyelmét a kutyára, Nikó már
el volt fulladva és ő nagy ijedelembe esett, mert kedvence viharos
erőlködését valami elhalaszthatatlan dologra magyarázta. Ott hagyott hát
mindent, ahogy volt, leoldotta a láncot a padról és elvonszoltatta magát
Nikóval. A háznál volt némi fennakadás, mert az állat túlgyorsan sietett
a sarok körül, úgy hogy az öreg hölgy nem tudta baj nélkül követni, de
aztán ő is eltünt szemem elől és csönd lett a nyárias kertben.
Nyugtalan lélekkel mentem le a tengerhez, felvidulva, de egyúttal
kielégületlenül is. A tenger hangjainak egykedvüsége vonzott és amíg nem
gondoltam rá, meg is nyugtatott. Elégületlenségem lassankint
szomorúsággá változott és én láttam a lehanyatló nap fénypályáját a
vizen. Fölismerni véltem a széles árnyékszőnyeget, melyet a park fái a
tengerre vetnek, a sirályok nyugodt szárnycsapásokkal röpültek, pirosra
festve a napsugaraktól. Olyan csönd volt, mintha a világ el volna
hagyatva. A tengeri hinár illata fülledt és idegenszerű volt.
Nem voltam már hozzászokva a mögöttem levő benyomások tarka vásárához és
Kaját mintegy bohócruhában láttam járni. Ezeknek a gyanútlan mindennapi
dolgoknak a csábításai keservesen szorongattak, ámbár újra meg újra
megpróbáltam olyanokul fogadni őket, amilyenek, mint a gyorsan múló nap
időtöltését és érzéki varázsát. De úgy éreztem, mintha valami
kimondhatatlan fontosat kellene megmenteni, ami ezek alatt a befolyások
alatt lealacsonyodik és elromlik. Por hullott rá és minden kisebb és
szegényebb lett, elvesztette ünnepélyességét s köröskörül kaján hirdetői
álltak a lealacsonyodásnak.
Valamikor úgy éreztem jönni az éjjelt, mint egy embert és ott tudtam
időzni gondolataimban, ahol akartam. A csillagok és órák voltak a
testvéreim és volt időm, mintha örökkévalóságokat osztogatnék. Egyedül
éltem és Isten elébe mentem, láttam a Földet a csillagzatok közé
beosztva és boldogítón mindegy volt, melyik csillag hordoz engem. Most a
földön voltam… De mennél tovább hevertem a homokban, homlokommal az ég
felé és mennél előbbre jutott az éj mély biztossággal a tenger zengése
felé, annál nagyobbak lettek a csillagok és annál kisebb a föld.
Éjfélhez közel lehetett, mikor Kaja szembejött velem a kertben. A hold,
keskeny ezüst sarló, csak szórványosan világított le ránk a fák koronáin
át. A leány nagy és asszonyos volt ebben a titokzatos világításban, csak
homályosan ismertem fel a ruházatát. Akaratlanul is halkan beszéltünk,
bár erre nem volt külső ok, a ház halotti csöndes volt és sötét és a
park olyan volt, mint valami sziget az elhagyatott földön. A fűnek
nedves illata volt, a tücskök cirpeltek titkos rejtekhelyeiken.
– Keressük meg az égen a Göncöl szekerét, – mondta Kaja. – Gyere a
tengerhez. Nem tudom, miért vonz ez az összes csillagok közül. Biztosan
van mindnyájunknak valami vonatkozásunk valamely különös csillaghoz.
Valami titokzatos bizonytalanság e körül a csillagkép körül, ha pontosan
akarod felismerni. Ha azonban félig behúnyod a szemedet, akkor ragyog ki
a legtisztábban, mint egy kis fényfelhő. Tudod a hetedik csillagot, de
nem látod, aztán meglátod és nem hiszed el. Sokat foglalkoztam a
csillagokkal.
Nagy komolysággal és fontoskodó mozdulatokkal beszélt. A lába
hangtalanul mozgott a talajon, titkos melegség áradt belőle, nyári illat
és szenvedés. Támolyogtam és nem tudtam szólni egy szót sem.
– Sokkal többet kellene a csillagokra gondolni. Megteszed-e? Nem veszed
észre, hogy ezt mindig csak rövid ideig lehet tenni. Milyen kár.
Szeretném a csillagokat «élni», – érted ezt? Mint ahogy a szerelmet éli
az ember, hogy a vágya egyszer csak elcsitul és a lélek kellemesen
lélekzik és boldogan pihen. Azt hiszem, a csillagok azért mozognak, hogy
közelebb jussanak egymáshoz… nem nevetsz ki?
Levette a köpenyét a válláról és odaadta nekem. Nem volt alatta más,
mint halvány leány-pompája.
– Nehéz a köpeny, hogy sóhajtasz? Mikor kislány voltam, még csaknem
gyermek, neveket adtam a csillagoknak. Mindegyik azokról az érzésekről
volt elnevezve, amelyek bennem támadtak, mikor épen a fejem fölött állt,
ha némely órán a csónakban vagy a parton feküdtem. Az egyiknek neve
volt: «gyász», a másiké «értelmetlenség», a harmadiké «jókedv», és az
egyiket «éjjeli bűn»-nek hívtam. Gyűlöltem és szerettem ezt, mindig újra
a magányosságnak a vérben levő honvágyára emlékeztetett, minden színben
villódzott. Panaszkodtam rá és ezt mondtam neki: Te mondtál meg nekem
mindent. Egy másikat a «megváltó»-nak neveztem, hozzá imádkoztam, addig,
amikor már nem volt szükségem egyik csillagra sem. Ez egy csónakázáskor
volt, a szünidőben, egy halásszal. Tizenhat éves voltam. – Itt jó lenni,
a homok még meleg. Milyen halvány vagy ebben a világításban, kedves.
Most vesd le ruháidat, fürödjünk. Szeretnélek nyugodtan nézni, ez olyan
jól esik, vigasztal, lehűt és megszentesít engem. Minden éjjel így
látlak, mindennap elalváskor és álmomban.
– Még nem álmodtál át éjszakát, mióta engem ismersz, Kaja.
– Téged? Hát rólad beszéltem? Nem, én a férfiról beszélek. Hogy mondjam
meg ezt neked, mikor nem tudok úgy beszélni, mint te. Sokszor csodálom
szavaitokat és beszédeteket, de szeretem hallgatni, ha beszéltek, olyan
közelien és melegen érint, sokszor szeretném magamat beleágyazni a
férfiak beszédébe, mint a jóhangzás valami nyugvóhelyére. Mindig
megértem a férfiakat.
– Engem is megértettél az éjjel, mikor az ablakod alatt beszéltem?
– Igen. Fel akartál jönni hozzám. Nem úgy van?
– Igen, Kaja, igen. Nem mondtam mást, csak ezt.
– Milyen forró vagy! Oh, jó vagy és szép.
– Nem tudok semmi mást és nem akarok semmi mást mondani, mint hogy
hozzád akarok menni.
– Most így beszélsz, de ha a szíved forrósága kiárad, akkor sokat fogsz
nekem mondani. Akkor a hallgatásod is olyan kedves, mint a harmat. De én
nagyon szeretem, ha ti beszéltek, hiszen olyan keveset tudtok, ah, olyan
keveset, ti, a teremtés urai. Ha aztán a szavaitok felhangzanak,
komolyan és fontosan, kegyesen vagy akár haragosan, hűvösebben vagy
mohóbban, ahogy nektek jól esik, akkor kisérik a vérem nagy melódiái,
rengenek a tenger fölött, barátságosan fodrozzák a hullámzó áradatot,
amely felgyullad, amely nem csillapul le, mint a ti viharzástok. Akkor
elvisellek, akár csókolsz, akár versz…
Fölemelte hátravetett fejét és zavart tekintettel nézett rám:
– De mit is beszélek… Ne haragudj.
Lassan lebocsátotta magát és most már úgy feküdt, mintha keresztre volna
feszítve a lejtős homokdombon, karjait szélesen kitárta, tiszta
hűvösségben, szomjúság nélkül. Amint előtte térdeltem, a szájával és
szemével pillantás nélkül rám nézett, amíg a térde kissé fölemelkedett
és oldalt hajolt és tájék, tenger, csillagok elomlottak borzongató
parancsában.
* * *
A hold eltünt, már csak a csillagok világítottak a part felett és az
éjjel méltóságteljesen nagy volt. Kék csillagfallal emelkedett a
hullámzó tenger felett, amely feketén és hatalmasan terjedt el
fölöttünk. Az égi képek a horizonton finom fátyollal voltak burkolva,
amely melegebb mélységekből szállt fel a pompás tisztaságig. Kaja talán
aludt, vagy hallgatta, mint én, a víz hangjait? Könnyedén borzongtam az
éjjel e hűvösségében és láttam magam fölött ragyogni az Orion nemes,
törvényszerű méretét a térben. A laza homok engedett a test minden kis
mozdulatának és úgy hordozott minket, mintha szívesen és könnyen tenné.
Lassankint távozott tudatomból az idő minden érzése, úgy hogy már csak a
szívemet és véremet hallottam.
Időnkint fölemeltem a homlokomat és átnéztem Kaja kötelékeiből megoldott
teste fölött. Úgy feküdt ott, mintha mély világ-álomban, minden létével
és érzékével könyörögne az egész mindenség, nap, eső és szél
szerelméért. Összeolvadt a derengő világos színű parttal és a tengeri
éggel szemben mintegy tájképet alkotott. Ezek a csillagfénytől szeliden
beragyogott magaslatok és völgyek ősrégiek, megkövesültek voltak, de
egyúttal formái az én áhítattól és sejtelemtől sebesült lényem csüggeteg
hangulatának, melynek szegény és múló tudatossága erőtlenül remegett a
megindultságtól, a titoktól.
Ekkor belülről nagy megrendülés lett rajtam úrrá, melyet nem tudok
megnevezni, amely bármily homályos esemény, mégis hatalmas igazság az
életemben. Arra kényszerített, hogy az arcomat a kezembe rejtsem és én
mint valami szörnyeteg ellen, küzdöttem a borzasztó, vad zokogás ellen,
amely megragadott. Ez a zokogás úgy megrázott, mintha lelkem hosszú
álmából akarna fölébreszteni, amely véget kell hogy érjen, mert különben
átmegy a megmerevedésbe és halálba. Mikor pedig feloldódott, példátlan
tehetetlenséggel, eláradva mintegy örökre, feküdtem szorosan, szorosan
Kaja karjaiban és most először sírtam azért, hogy Aszja meghalt.
Hallottam Kaja mély, édes hangját. Száját szorosan a szemem fölé tartva
beszélt, a haja mint sötét éjjeli aranyból való fal omlott le közel az
arcomhoz. A teste félig elfödött, hűvösen és mégis melegítve, mint a
lehellete is, amely drága közelségből áradva, rám lehelte szavait, úgy
hogy amilyen a szellemem és az érzékeim mély elgyengülésemben egyformán
itták őket.
– Mondd, oh, mondd, mit tehetek érted, kedves?
Behúnytam a szememet, virágzott az egész föld.
Kaja kezébe ágyazta az arcomat, a kezébe, mely olyan kedvesen
kormányozta a gyönyört és amelyet a fájdalom tehetetlenné tett. Olyan
óvatosan érintett engem, mint egy gyermek:
– Hiszen te gyerek vagy, – mondta, – gyerek. Beszélj hát, kérlek,
beszélj!
Egy idő mulva panaszkodva folytatta:
– Nem tudsz beszélni? Megszomorítlak? Hiszen szivesen vagyok a kedvedre
és nem szabad azt gondolnod, rólam, hogy szegény és csúnya vagyok.
Hiszen a tiéd vagyok, nem tudod elhinni? Ne távozz hát tőlem a bensőd
mélyében, hova sodródol? Beszélj hát, beszélj hát!
Könnyű, kereső testét szorosabban hozzám szorította és borzalmas
csöndesen, mint a zivatar az égen, kigyulladt bennem a lélek fájdalma és
szabadsága a harag és gyülölet fölött erőszakos áldozati hálává.
Kaja halkan elnevette magát, reszketve a győzelemben, de büszkeség
nélkül, hirtelen kérlelhetetlen jogának fenyegető komolyságába
helyezkedve. Márciusi és nyári forróságban és fehér fagyokban bejártam a
széles tájakat, melyeket a szemem látott, évek multak, másodpercekbe
összeszorulva, pillanatok kinyúltak, testté vált vágy ezüstzászlóival
csillagról-csillagra kifeszítve, a tenger zuhogott minden erő
tehetetlenségének metsző jéghegyén át és visszatéréskor az újra
föltámadó éjjel hangzott a tudat elsikló határain át: ezer év olyan,
mint egy nap.