akkor már én sem kívánkozom utánad és megyek az utamra.
– Milyen udvariatlan vagy.
– Udvariatlan?
– Természetesen. Mióta megy egy hölgy előbb a férfihoz? Nem jöhetnél te
föl hozzám?
Most egy darabig csönd volt.
– Hát lehet az? – kérdeztem én végül. Ilyen nyomorúságosan kieshetik az
ember a szerepéből. Micsoda ostoba kérdés volt ez! A hang sietség nélkül
felelt:
– Ha én kell hogy megmondjam, hogy lehet-e, akkor biztosan nem lehet. De
előbb te be akartad mutatni magadat. Megigérek neked mindent, amit
akarsz, mert tudom, hogy már az első feltételnél csütörtököt fogsz
mondani, amelyhez igéretemet fűzöm. Ha bemutatkoztál, nem foglak
meghívni, hanem elküldlek.
Mi volt ez? Nagynehezen elfojtott ásítás hangzott le hozzám. Most aztán
eloltják a világosságot és becsukják az ablakot, gondoltam bátortalanul.
De sokkal rosszabb történt: újra hallottam, hogy fordítanak egy lapot a
könyvben.
Most hát új kezdést kellett találni. Ah, adná Isten, hogy valaha olyan
könnyen és vidáman találjam meg a véget, ahogy minden kezdetet
megtaláltam.
– Tedd félre a könyvedet, – mondtam hangosan.
Hirtelen átsuhogott valami az ablakon, a levegőn át, vadul zörgött az
ágak között és csattanva esett a földre lábamnál. A könyv volt.
– És most? – kérdezte a hang álmosan a világosból.
– Most maradj csöndben. Még mindig azt hiszed, hogy hatással vagy az
erőmre azzal, ha kétségbevonod? Mennyire meg tudod érezni, hogy egy
férfinek egy nő előtt félénk lesz a szive, ha megfosztja komolyságától
játékával, játékra való kedvét pedig álságos komolyságával! Ha tudni
akarod, ki vagyok, akkor nem magamról, hanem rólad kell beszélnem.
Hallgatni fogsz engem, mintha senki sem hallgatna és mintha mindenki
hallgatna. Hát nem beszélek az éjszakából egy bizonytalan fénybe és nem
hittem-e újra és újra, hogy ez a reggel, mely földereng? Rólam nincs
mondanivaló, mint csak az, hogy mindig azt hittem, itt a reggel. A végén
is azt fogom hinni és akkor az is lesz.
– Most azonban még éjszaka van számomra és te állasz benne, oly szépen,
mint a reggel sejtése és gyakran sokkal hatalmasabban. Ha feléd megyek,
akkor mintha a reggelnek mennék elébe. Te is újra meg újra reménnyel
töltöd meg a lelket és igazság szerint hajnalfény vagy. A világ olyan,
mint az éj az éjben és két reggel van. Az egyik a vérből tör elő, a
másik a szellemből, értse ezt aki akarja, Isten benne van mind a
kettőben, mert mind a kettőben van vágy és honvágy a hazatérésben, a
tartósságban, az örökkévalóságban és szabadságban való bizalom.
– Hogy válasszon a szív? Nem ez a mi egyetlen bánatunk? Mióta most a
hangodat hallottam, minden olyan reggel eltűnt érzékeimből és
gondolataimból, amely nem az a reggel, amelynek fénye a te bájosságodból
tör elő. Nem tudom, jó vagy-e, szép vagy-e, csúf vagy gonosz, de tudom,
milyen tiszta és ünnepélyes a szerelem, amely a keblemben fölébredhetne.
Úgy mutatja meg életed lényegét, mint egy sugárzó utat, amelynek vége és
célja az örök Isten, az öröm minden fényhullámának és minden
könnyáradatnak a nagy tengere. Lásd, így állok itt a magam fényében,
melyet a tied idecsalt a földi éjszakában. Semmiféle gond nem kínozza a
szivet, amely kész elfordulni, mert megvan az a másik reggel, tudsz-e
még róla?
– Nem tudtok róla semmit, csak mintegy álomban hallotok róla beszélni és
látjátok messze világítani, megindultok vágyakozva, hallgatództok is és
hivők is vagytok a leányok és asszonyok módján, kissé zavarba jőve,
mintegy elfogódva a fénytől és meghatóbban, semhogy egy felismerő szem
könnyek nélkül tudná nézni. A mi reggeli reményünk azonban nem él mint
forrás a kedélyetekben és ha mi vissza nem térünk bennetek, akkor már a
jöveteletek búcsúzás volt. Bűnt követek-e el hát, vagy engedelmes
vagyok? Lásd, szeretnék többet is tudni, mint azt, hogy világosságban
vagy.
Így beszéltem a sötétségben, hol elakadva és különösképen szomorúan, hol
a boldogság és diadal újjongó bizonyosságától fölemelve és titokban,
mintha mellettem valaki más gondolná, amit gondoltam magamban: minden
pillanatban csöndesen odább állhatsz, te bolond és hős és senkise fogja
tudni, ki az, aki beszélt.
Mikor elhallgattam, minden csöndes maradt. Különös távoli zajt hallottam
és hallgatództam. A tenger volt. Szilaj öröm fogott el hirtelen. Odakinn
hullámzik és zúg a hatalmas vízfelület, a csillagok messzesége alatt. Le
akarok menni a tengerhez, gondoltam és a ház felé lépkedtem. A parton
akarok aludni és elringattatni magamat a tenger hangjaitól. Milyen
jótékonyak lesznek ezek a hangok, tudás és ítélet nélkül, értékelés
nélkül, mint ahogy a halottak már ezer év előtt hallották és ahogy az
eljövendők hallani fogják, mikor mi már a föld alatt leszünk.
Igen, volt egy erős öreg borostyántörzs, amely a ház mellett nőtt fel és
amelynek kigyó-ágai, erősen belenőve a falba, elbirnának egy embert,
anélkül, hogy a súlya letörné őket. Ebben alusznak azok a verebek,
amelyeket Mimsey néni került. Valószínűleg felriadna közülök
egyik-másik. Mikor kapaszkodás közben megállottam, hallottam, amint zúg
és kopog a vérem és a tenger. «Ha majd a föld alatt leszünk…» Milyen
hamar lesz ez; bátorság, lelkem! Még a föld fölött vagy és máris
tetemesem feljebb, mint még az imént. Ha ennek a derék öreg borostyánnak
az a görcsös keze elég erős, akkor a kezem eléri az ablakdeszkát. Hogy
idegen barátnőm ebben az éjszakában nem mondott ellent! Talán
megállottam előtte a helyemet különös beszédemmel? Mit is mondtam hát…
Most elértem az ablakot, fölvetettem magamat, a deszkán ülve és benéztem
a megvilágított hálóhelyiségbe. Keveset láttam benne, mivel
pillantásomat legelőször csupán a fekvő leány gyertyától megvilágított
arca vonta magához, amely mintegy a haj szőke fényvölgyében, kissé
oldalt fordulva mély álomban pihent előttem. Talán csak tetette magát,
ki tudná azt az éjből, idegenségből, merészségből, szükségből és hitből
összetett édes varázslat gyönyörű, szörnyű világában. Nesztelenül
lendítettem föl magamat az ablakdeszkára, csöndesen vártam kissé, vajjon
eláll-e tagjaim remegése és megnyílnak-e a fényes szempillák a
világosságban. De ez is, az is úgy maradt, ahogy volt, én tehát halkan
lebocsátkoztam a helyiségbe, az ágyhoz léptem és leültem a szélére.
Sajátságos nyugodt lettem, amint ott ültem. Mintegy mély
lélekzetvétellel jutott az eszembe ez a gondolat: most itt vagyunk
egymás mellett, két ember az éjszakában, nos és aztán? Lassankint
azonban mind mélyebben izgató aggodalom fogott el, hogy a leány
fölébredhet, szégyenkeztem is, hogy nézem és a vonásaiban kutatok
anélkül, hogy ő tudna róla és meg tudná akadályozni. A szavaim után
jogom lehetett ebbe a helyiségbe behatolni, de behatolni ebbe a lélekbe,
melynek őrizetlen képét tükrözte a fiatal arc, ez ellen fájdalmasan
ellentmondott bennem valami. Azt a képet kell hogy add nekem magadról,
amelyet akarsz, gondoltam. Így tehát nyugodtan megsimogattam a kezemmel
a szép, tiszta homlokot és a lágy hajat, amely olyan gyöngéd volt, mint
a halánték bőre és nem is különbözött tőle sem tapintásra, sem fényre.
Megremegtem ezeknek az arcvonásoknak az ártatlanságától, amelyet nem
birtam kapcsolatba hozni azoknak a szavaknak a dévajságával és
vidámságával, amelyeket tőle hallottam és amelyek merésszé és önmagamról
megfeledkezővé tettek. Ennek az arcnak gyermeki boldogsága elrabolt
tőlem minden önkényt és nagy hatalommal visszavezetett önmagamhoz,
mintha fiatalságom minden emléke vakító intéssé vált volna.
Ekkor az alvó leány kinyitotta a szemét, ijedten fölült és két kezével
megfogta a kezemet:
– Oh bocsáss meg, – mondta szívből fakadón, – olyan szépen beszéltél és
én elaludtam. Milyen csúnyaság tőlem. De hidd el, a legnagyobb részét
hallottam, igazán nagyon szép volt, különösen a kezdete. Haragszol?
– Ki vagy te?
– Biztosan nem kísértet, te pedig úgy nézel rám, mintha az volnék.
Kérlek, add ide az ingemet.
Körülnéztem.
– Ott van a mosdóasztalon.
Találtam ott valami fehéret, könnyebb volt, mint egy zsebkendő és
mintegy álomban odanyújtottam neki. Úgy libegett a gyertyafényben, mint
egy ködfelhőcske, leereszkedett a fölemelt karok között és a szőke haj
megint csillogott. A laza aranykeretből, igézően gyöngéd
életsápadtságból nagyra kimeresztve és biztonságosan néztek rám a
szemei, egyszerre világosan és sötéten, mosolygó kutatással, félénkség
nélkül, de komolyan.
– Tehát az én nevem Kaja, születésem és címem szerint bárónő és
«méltóságos asszony». Ez azonban nem tartozik a dologra, én nem
tulajdonítok neki fontosságot. Hát te ki vagy?
– Minek tulajdonítasz fontosságot?
– Ezt könnyű megmondani: a napfénynek, a jó könyvnek és okos férfiaknak.
– Én inkább is azt mondanám: a jó könyveknek és az okos embernek.
– Miért? Te rajtad nem ismeri ki magát az ember. Azért mászol be a
kamraablakokon a lányokhoz, hogy erkölcsről prédikálj nekik?
– Föltételezed, hogy erkölcstelen dolog, ha az ember egy lányhoz
bemászik?
– Felelni, azt tudsz. Én nem tételezem föl, de ti, ti mind! Ha azonban
nálad föltételeztem, akkor remélem, nem csalódom.
Utána gondoltam, megértettem ezeknek a szavaknak a vakmerő értelmét és
forrón megijedtem.
– Tudom, hogy csalódni fogsz bennem, – mondtam elutasítón.
– Honnan tudod? Milyen vagy tulajdonképen? Az arcod és a hangod másféle,
mint a ruhád. De mondd, honnan tudod, hogy csalódni fogok benned?
– Te nem tudsz szeretni, Kaja.
Hangosan és vidáman nevetett.
– Hogy én – nem tudok szeretni? Tudod, próbáltam mindenféle fogalmakat
alkotni magamnak arról, hogy milyen hatást tennék egy emberre, aki előtt
kegyes véletlen folytán kezdettől fogva olyannak mutatom magamat,
amilyen igazán vagyok. De bármi merészen mérte ki a hatást a fantáziám,
a te feleletedre nem voltam elkészülve. Hogy én nem tudok szeretni?
Miért nem?
– A szerelem olyan, mint egy fényes körből való isten, Kaja, aki erre a
földre lép. Mikor a lába először lép a földre, akkor beburkolja magát a
szomorúság, aggodalom és habozás felhőjével. Így jár a szerelem is,
mikor a szívünket megszállja.
Csodálatos szemekkel nézett rám, mint egy szép, élettel tele állat,
amely egyszerre megijed és megméri erejét menekülésre vagy támadásra.
– Hallgass ide hát, – mondta kedvesen és megfogta a kezemet, – de hiszen
te meg vagy bolondulva, vagy épen jámbor vagy, az istenfáját. Akkor
inkább Mimsey néninél másztál volna be. Most egészen zavarba hozol, a
jámbor emberek mindig zavarba hoznak; az érzületükben mindig igazuk van
és a nézeteikben soha sincs igazuk, helyes érzület és ostobaság pedig
rettentő keverék. Buta nem vagy, de derék érzületű? Milyen jó, hogy
rajtam van az ingem. Nahát, tedd föl, hogy az ing az a felhő, mellyel az
isten körülveszi magát. Ez meg fog nyugtatni.
Ezt akartam felelni: «te kigúnyolsz engem», de dacos, vad szellem lett
rajtam úrrá és hatalmába kerített. Az én életem dolga-e panaszt tenni –
gondoltam – mikor arról van szó, hogy ura legyek az órának, amelyen
áthaladok? Akaratom szerint fogok határozni, de nem fogom magamat
lealacsonyítani, hogy a menekülésemet elhatározásnak nevezzem. Sokkal
messzebb fekszik minden, nagy távolságban, gondoltam remegve, nem fogok
visszafordulni. Inkább elnevezem életsóvárgásomat kötelességnek, semhogy
a gyávaságomat erényemnek nevezzem el. De jól éreztem, hogy édes és
gyalázattal teli forgatagba kerültem és elkáprázott szemmel nézek egy
hatalmas földi fénybe. A vak erő minden bűnt szentté tesz, most már csak
ez az erő maradt vagy a gyors visszafordulás, ezer kicsiny angyal és
ördög merült föl és a lét legrosszabb varázsával fenyegettek, a
halhatatlan nevetségességgel. Ekkor elriasztottam a szárnyas gúnyolódók
és kísértők raját és ezt mondtam:
– Alakoskodol, Kaja.
– Hogyan? – mondta ő és becsületes kíváncsisággal emelkedett fel. Én
alakoskodom? Talán csúnya vagyok? Ha egy szép nő alakoskodik, akkor
mindig gyönge vagy ostoba férfi van előtte.
– Ha azonban egy okos ember azt mondja egy szép nőnek: alakoskodol,
akkor ez alatt azt érti, hogy még mindig nem elég szabad és nyílt a
szépségéhez képest.
– Ah – úgy.
– Ha a testedet egy istenhez hasonlítod, Kaja, amint az imént tetted,
akkor azok közé az istenek közé tartozik, amelyek a felhő nélkül
szebbek.
Ő azonnal megértett.
– Látod, milyen gonosz vagy? – mondta elszomorodva. Halkan elnevette
magát, mintha önmagán nevetne, mintha magatartásom arra kényszerítené,
hogy furcsa és haszontalan dolgokat mondjon, dolgokat és szavakat,
melyeket különben nem használt volna, sőt még soha tudatukban sem lett
volna. Ártatlan, kelletlen kétség egy lehellete húzta félre a száját,
gyermeteg leereszkedéssel, elcsodálkozva és félénken.
Engem egyszerre harag és szégyen szállott meg, de velük együtt meleg égi
fény is, a lelkem mélyéből, onnan, ahol még szunnyadt és bizott a
fényben. A felelősség érzése, amely egyúttal sóvárság is volt, kerített
a hatalmába és olyan részvét, mintha könyörület és dac lett volna.
– Miért kínozol? – kérdeztem és sóhajtottam.
Te nagy tavaszi kérdés!
Mely ajkakon nem függtél és melyik virággal és bánattal teli tájat nem
repülted át? És mindig újra ugyanaz lesz a felelet, a fájdalmas,
csodálkozó csillogás a felébredő lélek nagy márciusi szemében, az édes
habozás az aggodalom és kötelesség között és az átlelkesült gyöngeség
remegése, amelyből a legnagyobb, az egyetlen erő emelkedik föl, hogy
megtegye első mindenható lépését a jövőbe, minket sebesülten és vérzőn
hagyva maga mögött.
A kis fény az ágynál kialudt egy kereső kéztől, hogy egy mindenekfelett
hatalmas fényt engedjen bennünk felsugárzani, amely elkápráztatott
minket.
Elmúlt és elmerült az idő folyamában ez az éjszaka és én nem tudok
semmit róla és mindenről. Engedem, hogy szálljon fel a lelkemben és
beszélek róla, zajtalan hangom szétfoszlik az éji helyiségben és senki
sem hall engemet. És nincs-e ez az elmult óra itt most és mindig? Óva az
éjszakától, amely szeliden ragyog be hozzám, a világ ezer helyén
jelenvalóan, mint egy a körben forgó föld köré font virágkoszorú? Azok
azonban, akik ma virágaikat és tüskéiket hordják, mosolyognak rajtam,
nem tudják miről beszélek, egymást nézik és izzanak mélyen elmerülve,
idegenül, szent együgyűségben. És az erő lépése, az eleven élet, átmegy
a szívemen, az ő talaján és az övéken és így tovább, tovább.
* * *
Milyen jól tudom még, hogy a verebek ébresztettek fel, igazán, ez a
földi élet volt, ugyanaz a világos, egyforma, névtelen élet, mint
azelőtt. Első gondolatom, mely mint egy ijedelem rontott rám, az a
bizonyosság volt, hogy ember vagyok a földön, de nem találtam bele
magamat életem részleteibe. Átöleltem a mellettem nyugvó arannyal
beszőtt nyakat, mintha visszataszítana a külső idegen világnak ez az
ablaknyílása, de egy gyöngéd váll innen is eltaszított.
– Ah, nem, – mondta ő gyöngéden, – hagyj aludni, hiszen már világos van,
nem látod? Nézz hát oda!
Ő maga alig nyitotta ki a szemét és elfordult, mintha azt remélné, egy
hegyről fog legördülni. Én fölugrottam és láttam a reggelt, láttam a
csillogó terhet és láttam megint a reggelt és mély lélekzetvétellel
támolyogtam a borostyánnal benőtt ablak felé. Minden tele volt harmattal
és a verebek lármáztak, mintha engem hívnának. A hűvös tengeri szél
behozta hozzám a kert illatait, ráfeküdt a homlokomra, arcomra,
mellemre. Összekulcsoltam a kezemet és azt kivántam, hogy vajha tudnék
imádkozni. Istennel kell beszélnem, kiáltottam, merre hömpölyögjön a
boldogság és szerelem ez áradata? Nincs-e odakinn minden annyira tele
túlnagy várakozással, nem annyira tiszta-e a fénytől, annyira hűvös a
békétől, annyira eltelve virágzással, hogy a lelkem nem talál benne
tért?
Aztán mindjárt óvatosan kimásztam az ablakon és le a borostyánfalon. Egy
seregély fecsegett a jávorfa csúcsán, az üres úton feküdt a könyv, a
gyep szélén, siralmasan kiforgatva méltóságos formájából, megsértődve
formátlanságán, mint egy szemrehányás, melyen nevetnem kellett. Egy
fenyves ösvény vezetett le a partra, még jó hosszú út volt a régi parkon
át. Rózsacsoportok és színes virágágyak váltakoztak, minden vidám
elvadultságban. Az utakon pitypang virított és lassan merültek el az
ösvények a bokrokban, amelyek már homokos talajon állottak. Csak egy
keskeny út vezetett világosan, megkülönböztethetően a partra és most
megnyílt szemem előtt a tenger és mögötte a sugárzó reggeli ég.
A lapos töltésről láttam a nyugodt, nagy hullámokat közeledni és a
hajnali fényben a parthoz vetődni. Hinár-szag volt és úgy éreztem,
mintha az ajkamon érezném a sós ízt. Balról láttam egy falunak a töltés
dombjai mögé kuporodó szalmafödeleit, melyeknek ormán barnás fény
feküdt. Vitorla nem volt a horizonton látható, sziget sem, csak messze a
helyemtől halászok indítottak el egy nagy csónakot, hogy halászatra
menjenek. Olyan kicsinyeknek látszottak, mint a játékszer és lomhán
mozogtak.
Levetettem a ruháimat és lassan bementem a vízbe. A hideg, nedves homok
a lábamnál elsiklott alattam a közelgő és távolodó hullámokkal, úgy
éreztem, mintha lebegnék, a föld már nem hordozta itt az embert, ahol az
idegen elem birodalma kezdődött. Egy sirály sikoltására megfordítottam a
fejemet és láttam a tájékot feküdni, alva és barnás vörösen, füst még
nem szállott fel a kunyhókból.
A tenger mozgása és lelkem remegő újjongásai olyan hatalmasan megráztak,
hogy énekelnem kellett, tehetetlen, vad, újjongó éneket, tele bánattal
és áhítattal, sötétséggel és fénnyel, imádsággal és vérrel. Mily gyakran
daloltam egykor ezeket az értelem nélkül való, szegény és hatalmas
énekeket, amelyekre a természet és a magány tanított és amelyek úgy
törtek elő alvó lelkemből, mint a források a földből. Most már rég
elkezdtem gondolkozni és mi mindent tudok már és az örömem és gyászom
nemcsak az enyém többé. Egykori énekem azonban megmarad, mint valami
alap-akkord mindenben, és ha messziről hallom, akkor megint tudom, hogy
a lekünk sohase lesz teljesen éber, a testünk az utazó ruhája és halotti
köntöse, szent ruházat.
Messze kiúsztam, elkáprázva a fölkelő naptól, amely a tengerből
kiemelkedett és az eget és vizet egyesítette arany tűzfolyamával. A nap
ott lebegett az átfényesített elemekben és csak fölkeltével különítette
el újra egymástól a földet, vizet és eget.
Mikor a partra visszaértem, találtam egy régi csónakot, amely
felfordítva hevert a homokban, de úgy, hogy a reggeli nap odavilágított
a fekete födele alá. Bemásztam a hatalmas boltozat alá, mint valami nagy
hal torkába és kissé belekotortam magamat a homokba, hogy aludjak. A
hullámok muzsikája, a reggeli napvilág és a föld talaja lassankint
pártfogásába vett, magam is ezeknek az elemeknek részévé lettem és az
álomba elmerülve mindent föladtam, ami engem tőlük megkülönböztetett. Az
álomban azonban a szellemem önhatalmú életre ébredt és nagyszerű képeket
és olyan szabad, széles tájakat láttam, hogy zokogtam tőlük. Egy széles,
nyugodt folyam választott el tőlük, a világ két félből állott, az
egyiken állottam én, mint valami üres térben, amely sajátságosan
hullámzott és tükrözött, a másikon állott tarkán és megkülönböztethetően
a világ jelenségeinek gazdagsága teljes pompájában. Láttam virágos
réteket, völgyeket és hegyeket, lakóhelyeket és facsoportokat,
forrásokat és folyókat. És középütt köztük, mintegy a természetnek ebből
a bájos és hatalmas lényegéből születve és kivirágozva állott a nő. A
haja szikrázott, a teste fehérebben csillogott, mint a havas hegyek
messze csúcsai és elbájolóbban virágzott és illatozott, mint a föld
minden növénye. Az ajka körül nyugodtak a fák hangjai, a füvek suttogása
és a madárdal. Köröskörül árnyas füvek, virágkelyhek és gyümölcsök
voltak, hogy megszépítsék és az érzékekhez közelebb hozzák, amit ezek a
vállak és csípők, a tiszta tagok és az egész testnek megnevezhetetlen
lényege hordoztak, amelyet semmiféle név meg nem nevez és semmiféle szem
nem lát, semmi közelség el nem ér és semmi odaadás le nem győz. Úgy
éreztem, mintha ez a fényszerű hivogatás és ez az igéző intelem már egy
jövendő időhöz tartoznék, a mult és az örökkévalóság azonban, mint egy
egység, felém eső oldalán voltak a világnak, amely fenséges és szomorú
volt.
A tükröző fényhullámok, amelyek derült és tiszta ürességemben
körülvettek, oly közel ahhoz a világhoz, amelyet odább megpillantottam
és mégis elválasztva tőle, beszéltek hozzám és azonosak voltak velem.
Menj át – maradj itt. És így tovább és tovább hangzott fel és
elringatott és hivogatott és óvott engem és kimondhatatlanul jóindulatú
volt irántam.
Mikor sok órai mély álom után fölébredtem, a nap állása után ítélve
lehetett vagy déli tizenegy óra. Jókedvűen és csakhamar teljes éberen és
csodálatosan fölelevenedve másztam ki sötét csónakkagylómból és
támolyogtam a boldogságtól és fénytől a napban, amely a tenger és a part
fölött sugárzott. Kiráztam a homokot a ruhámból, melyeket tisztességes
rendbe hoztam, ahogy megkivánta a természet szép ünnepnapja és különösen
az a látogatás, melyet a bárói házban tenni szándékoztam. Teljesen
tisztában voltam vele, hogy ennek a látogatásnak meg kell történnie, de
bizony a módjáról nem tudtam semmiféle fogalmat alkotni magamnak.
Elég furcsa lesz, gondoltam magamban, ha most majd az illem minden
szabálya szerint bemutatnak ennek a fiatal hölgynek, akit jobban
ismerek, mint mindazok, akik kezdettől fogva megosztották vele az
életét. Forró szeretet fogott el a csodálatos lét iránt. Hogy ne
találnék bátorságot a közönséges dologra, – így elmélkedtem – mikor a
szokatlanon már túl vagyok?
Még egy barátságos tekintetet vetettem a csónakomra, amelyben jövendő
tanyámat láttam és amelyről elhatároztam, hogy szokásaim szerint fogom
berendezni. Aztán jó szerencse fejében visszamentem a parkba. A bokrok
között már nyárias meleg volt és mindenütt ontotta sugarait a nap.
Pillangók hintáztak a forró illatban és a bokrok gallyai virágoztak.
Madarak is daloltak még a fák koronáinak hűsében, mert nyár kezdete
volt, az év legszebb ideje.
Ahol az elvadult részek és a part mélyedései átmentek az ápoltabb kertbe
és az utak még kaviccsal is meg voltak hintve, régi, zöld padok állottak
és némelyik kereken a bükkfatörzsek köré volt vezetve. Az egyik úton egy
öreg hölgyet láttam lassan felém jönni, aki egy borzas tyúkot vezetett
láncon maga mögött. Mikor közelebb jött, fölismertem, hogy ez nem is
tyúk, hanem ölbeli eb.
Ennek az öreg, méltóságteljes hölgynek a megpillantása mélyen
megnyugtatott és vidámmá tett. Világos szinű selyemkendőbe volt burkolva
és széles puha szalmakalapja volt, melynek karimája jobbról-balról egész
a válláig volt lehajtva. A halántékairól hófehér hajgyűrűcskék hullottak
le a vállára és ezek közül mosolygott elő egy édesen fonnyadt finom,
gyöngéd arc, messze minden világtól, tele gyermekesen büszke
elmerültséggel élete késői napjának napfényében.
Mikor az úton közelebb jutottunk egymáshoz, megállottam, mélyen
meghajoltam és levettem a kalapomat, úgy hogy nagy ívet csinált és
megérintette a kavicsot a földön. Az öreg hölgy szintén megállt, kissé
erőltetve és lassan a szemére emelt egy fekete keretes szemüveget, amely
egy nyélre volt erősítve. Közelebb léptem hozzá, hogy megkönnyítsem a
feladatát, amelyet maga elé tűzött és nagy udvariassággal mondtam, hogy
az utam a kertje mellett vezetett és hogy bocsánatot kérek, hogy
engedelme nélkül beléptem.
Megfontoltan bókolt, néhányszor figyelmesen nézett engem felülről lefelé
a szemüvegén át és aztán halkan, finom, törékeny hangon mondta:
– Jó reggelt, jó reggelt.
Ismételtem az üdvözletemet és újra levettem a kalapomat, miközben kissé
vissza kellett lépnem, hogy köszöntésem e második alkalomkor ne
sikerüljön kevésbbé tiszteletteljesnek.