akaratom ellenére megmondtam magának az igét, amelyről a sírnál beszélni
szándékozom. Nem sikerült nekem, tudom, mert mélyen fel voltam izgatva a
maga sajátságos magatartásától egy pillanattal előbb. Maga a koporsóra
tette a kezét, a halott nevét mondta és úgy mosolygott, mintha a mosolya
felelet volna egy szóra, amely ebből a koporsóból hangzott magához.
Nagyon kérem, ne tekintsen engem valami rajongónak vagy önmagában
bizonytalan érzékenykedőnek, aki a csodálatosat teszi az észszerű
helyébe és abban tetszeleg, hogy többet akar látni, mint mások. Ez nem
így van, bizonyára nem, de a fény a maga arcán, amelyet sohasem fogok
elfelejteni, a koporsóból tört elő. Isten bocsásson meg nekem, ha
együgyü vagyok…
Ekkor elfordultam. Most a szememre teszed a kezedet, Aszja, és segíts
nekem, hogy végre enyhüljön a szemem égése. De az erőmnek vége volt.
Kis idő mulva már egymás mellett ültünk egy padon. A szomszédom túlbuzgó
szavakkal mentegetőzött, mintha ő lett volna, aki megindított engem, de
nekem szenvedő és éber figyelmemben, melyet sohasem tudok kikapcsolni és
amely fölemészt, úgy tűnt fel, hogy fájdalmam kitörése által a pap
biztosabbá és elfogulatlanabbá lett, sőt mintha csalódást mutatott
volna. Ettől, úgy éreztem, gyógyult a szivem, mint valami hatalmas
parancsolattól és megértettem, hogy aki a szenvedéseit szenvedi, sohasem
lehet egyúttal hordozója az erőnek is, amely gyógyít.
– Ne tégy engem hibássá, – mondtam a halott leánynak. – Tégy engem
örvendezővé.
A szomszédom óvatosan újra kezdte:
– Talán nem tünök fel maga előtt kotnyelesnek, vagy tolakodónak, ha arra
kérem, beszéljen nekem a halott leányról.
– Soha, – feleltem én.
Ijedten nézett rám, mintha megint más emberré lettem volna.
– Jól van hát, – mondta ő habozva. – Hát hallgasson meg, ahogy akar, de
mégis szeretném, ha megértene. Hisz maga csodákban?
– Mit nevez csodának? Úgy kérdez, mint egy kis fiú. Vagy hisz az ember,
vagy nem hisz. Ha hisz, akkor nincs, ami számára lehetetlen olyan
értelemben, ahogy az emberek lehetségesről és lehetetlenről beszélnek.
Hinni annyit jelent, mint semmire sem becsülni azt, ami a jelenségek és
tények mulandó világában önkényes és véletlen. A hit világa együgyű és
csodálatos, mint minden boldogság.
Fölálltam és kezemet nyújtottam neki búcsúzóul.
– Maradjon még, – kért ő. – Hiszen éreznie kell, hogy mi indít
kérésemre. Szorongat, furdal, dolgozik bennem, úgy érzem, mintha ez a
mai nap valami megnevezhetetlent hozna a számomra. Hallgassa meg hát,
amit hallania kell: én biztosan hiszek, de mondja meg nekem azt az
egyet, amit kutatok, kínos buzgósággal, mint a borús levegőt, hogy az
esőcseppek lehulljanak és az ég kitisztuljon. Mit tudott ez a halott
leány? Mit tud maga? Alig tudok magam is tisztába jönni azzal, amit itt
kérdeznem kell.
– Így van. Ön nem tudja, mit mond és legkevésbbé tudja, amit hall. Az a
szó, amelyet a sírnál mondott, több és nagyobb, mint amennyit egy egész
eleven ifjúság szellemi munkája föl tud mérni. Ez volt az a szó,
amellyel a halott leány egykor belépett az életembe. Azt igérte nekem,
hogy velem marad akkor is, amikor meghalt. Ez a titka annak a
megindultságnak, melynek ön tanuja volt. Az ön mondásán túl újra
felfogtam a kinyilatkoztatás értelmét és a halál köpenye lehullott a
nyugvó alakról. Én tudom, hogy ő él, mert a lénye már nem volt más, mint
az a világosság, amely belevilágít az emberi sötétségbe ma és holnap és
örökké.
A szomszédom elhallgatott, úgyszintén én is és magába merült. Mintha nem
is vette volna észre, hogy tovább mentem, talán még jól is esett neki,
hogy most egyedül hagytam önmaga felé vezető útján, azon az egyetlen
úton, amelyen menni tudunk, ha igazi közösséget akarunk találni az
emberekkel.
MÁSODIK FEJEZET. A TENGER.
Aszja halála után nem tudtam már elviselni az országúton folyó életemet,
úgy éreztem, mintha lépésről-lépésre egy terhet hordanék magammal, amely
súlyosan nehezedik rám. Emellett nem éreztem sem gyászt, sem fájdalmat,
csak elhagyatottságot és napjaim olyan egykedvűségben teltek, amely
nyomasztani kezdett. Azt gondoltam magamban, hogy nem tudok igazán
szomorú lenni. Aztán azt hittem, hogy ennek az embernek az elvesztése
örökre lerombolt valamit bennem, a nyughatatlanságom rettenetes volt és
az álmomban is üldözött, amely nem volt többé mély és sötét, mint
azelőtt, hanem tele volt ködös fénnyel és elmerülés nélkül való volt.
Időnkint olyan bensőséges tárgytalan szomorúságot szenvedtem benne, hogy
a zokogásom fölébresztett és ébredésemkor dühösen igyekeztem megragadni
egy alakot, amelyet nem láttam. Nagy nehezen tértem magamhoz és ekkor
bántam, hogy ezt a szomorúságot elvesztettem, amely az álomra való
visszaemlékezésben úgy tűnt fel előttem, mint egy nem földi gazdagság.
A madaraknak, a virágoknak, a fáknak gyakran mondtam: rég ismerlek már
titeket mind. Az embereket kerültem; ha vándorlásom közben valamelyik
hozzám csatlakozott, akkor elűztem hallgatagságommal, mert miután nem
tudtam mindent elmondani, nem mondtam el semmit. Csak egy leányra
emlékszem még ebből az időből. Vele is csak pár szót váltottam ugyan, de
nem tudom őt elfelejteni és valahányszor rágondolok, úgy érzem, mintha
azon a napon önmagamnak és neki fontos vallomásokat tettem volna, melyek
megnyugtattak. Ennek az élménynek a képei és alakjai sajátságosképen
vésődtek belém, mint egy búcsú; ha visszagondolok rájuk, akkor fölmérem
rajtuk lelkem állapotát, amely vonatkozás nélkül fölvette, ami
kínálkozott neki, de világosan, jelképszerűen, idegen tükör módjára.
A tavasz egy forró napja volt, amely már átment a nyárba és az utam egy
elhagyott mocsaras tájékra vitt, ahol egész délelőtt nem találkoztam
senkivel. Mikor egy folyó fűz és égerfákkal benőtt partját elértem,
levetettem magamat a fűbe, amely a nedves földből oly magasra nőtt ki,
hogy engem mint valami zöld folyam vett magába. Oly csönd volt, hogy a
forró déli levegőben hallani lehetett a szitakötők szárnyait és a lomhán
elvonuló víz titokzatos hangjait. A nádiverebek lármáztak a sásban, egy
közeli mocsár-mélyedésben, melyben a holt víz átcsillogott a magas füvek
közül. Az országút forró kín-szalagjára gondoltam, mint valami kiállott
fájdalmas betegségre, letöröltem nedves homlokomat és mélyet
lélekzettem.
A szelíd szél ingatta fejem fölött a fűszálakat, amelyek hintáztak a
levegőben. Egy méh vonult arra, búsan zümmögött és leereszkedett egy
virág kelyhének a szélén, amely meghajolt vele együtt. A kis állatka
behuzódott a virág színes derültségébe, a sugárzó naptemplomba, melynek
tiszta csarnokában egymást kereste és találkozott az élet. Lassan
vándorolt egy felhő az égen, fénylett, kisebb lett, eloszlott a
kékségben. Mikor az égerfák csúcsait szélfuvalom érintette, egy időre
szorgos buzgóság támadt a levelek közt, ezüstös folyam árasztotta el
őket, mely csábította és boldog fogságba ejtette a szemeket. Az illatok,
melyek az átmelegedett vízből és a partok nedves talajából áradtak,
elálmosították az embert és különös emlékeket hoztak magukkal a
gyermekkor napjaiból, melyek egyszerre voltak jelenlevők és
elfeledettek, mint egy álmoktól elfogult tekintet.
Hagytam múlni az órákat, mintha egész életemben csak rájuk vártam volna.
Mikor a nap kegyelemadta pályája túlment legmagasabb pontján, tompa
fakopogást hallottam és a víz olyan csobogását, amely nem származhatott
a sodrától. Fölemeltem a fejemet és a folyó ezüst-lécén egy csónakot
láttam lefelé ereszkedni, amelyben egy leány ült, aki durva evezővel
evezett és a part felé tartott, ahol én feküdtem. Néztem fénytől
körülfolyt alakját, ifjú tagjait, melyeket a hiányos és szegényes nyári
ruha alig födött el, nedves haját, amely hanyag kontyban csüngött barna
nyakán. Sajátságos színtelen szőke haj volt, mintha a nap és az eső
elvették volna a fényét és mégis volt rajta valami matt csillogás.
Közvetlenül nyugvóhelyem mellett láttam egy deszkahidacskát a mocsárban,
amely korhadt cölöpökön kissé belenyúlt a folyóba a sás között.
Mikor a lány a deszkákhoz közelítette a csónakot, megpillantott engem és
nagy, túlságosan világos szemével mereven és ijedten nézett rám. Kék
szemének ebben a világos színében volt valami állatszerűen üres és
elidegenítő, úgy lobogott az arc fénytelen barnasága fölött, mint valami
merész érinthetetlenségű kísérteties életjel. A víz sodra lassankint
megfordította a csónakot, a leány a kezével erősen megfogta az egyik
cölöpöt, kissé meghajolva, előre hajolt és rám bámult, amíg az arcom
kifejezése tanácstalan mosolyt nem csalt a vonásaira.
– Mért fekszel ott? Honnan jösz? – kérdezte csöndesen, mély alt hangon.
Habozott, hogy megerősítse-e a csónakot és rálépjen-e a hídra, talán
azért, mert én nem válaszoltam azonnal. Végre félig fölemelkedtem a
nehéz arany nap-köpeny terhe alatt, amely sokáig feküdt tagjaimon és
gondolataimon és ezt mondtam:
– Nyugszom és nézem a napfényt, a növényeket, az eget és most téged is.
Könnyed zavarral nézett le rám, úgylátszik érezte, hogy velem nem lehet
olyan módon beszélni, mint környékének és hazájának embereivel. Szerény
büszkeséggel elleplezte az idegentől való félelmét, és úgy tűnt fel,
mintha szeretne helytállni és titkos gondja, félelem nélkül, megható
volt, tele gyermeki higgadtsággal.
– Fáradt vagy, vagy talán éhes, már rég útban vagy…
A szeme figyelmesen vizsgált engem, de a kutatása nem volt sértő. Az
érzékei másforma ismertető jeleket kerestek, mint amilyeneket az emberek
szoktak, akik halott közösségben élnek a városokban. Óvatosan, okosan és
derülten jártak rajtam szemének világos fényei, tele barátságos
kíváncsisággal és megértésre készen.
Szegénységének méltósága mélyen megindított. Úgy tűnt fel nekem, mintha
az alakja ép oly közvetlenül származna ebből a tájékból, mint egy növény
a mező talajából. A nap forrósága mindent összeszőtt számomra az élet
egyetlen szőnyegévé, amelyben az egyik dolog ép annyit ért, mint a
másik, növények és szél, leány és cserjék. Erőt vettem magamon,
fölemelkedtem és egy lépést tettem a hidacska felé.
– Gyere át hozzám, – mondtam, – majd segítek neked.
Nem felelt, egyenesen és nyugodtan rám nézett, eleresztette a cölöpöt
anélkül, hogy megmozdult volna, úgy hogy a folyó lassan elsodorta a
csónakot a hídtól. Láttam az égre rajzolódó alakját, mozdulatlanul és
mégis csöndes vándorlásban, mint az előbb a felhő a kék égen. Így
távolodott tőlem egyre jobban, de úgy mosolygott rám, mintha felém
jönne.
– Gyere hát vissza, – mondtam és visszaléptem a hidacskáról. Amint
látta, hogy megint leheveredem régi helyemre a fűbe, és hogy a bosszúság
semmi jele sincs az arcomon, belemerítette az evezőt a vízbe és a
csónakot megint a víz sodra ellen fordította, amíg a keze újra elérte a
cölöpöt, amely kissé meghajolt, mikor önmagát és a csónakot újra
rátámasztotta. A cölöp már fekete volt és olyan réginek látszott, mint a
világ. Milyen régóta állhatott már itt a lápos talajban? A sás megingott
az alig érezhető légáramban, amely a vízről emelkedett és megint
lezuhant az elvonuló ezüstpályán.
– Mit akartál itt csinálni? – kérdeztem.
– A patak torkolatában van a halász-varsa. A halász-varsa… ismételte
ijedten. Az juthatott az eszébe, hogy ezzel a szavával elárulta előttem
eszközeinek a rejtekhelyét. De miután én sem nem keresgéltem, sem nem
feleltem neki, elfogultan nézett a szemembe, mintha aggodalmával
megbántott volna.
– Igen – feleltem a tekintetére anélkül, hogy szóltam volna, – van vidám
szomorúság is. Te nem tettél nekem semmi rosszat, miért növekszik a
bizonytalanságod? Nem akarok többé veled beszélni, mert mindent tudok.
Amit azonban nem éltem át, mégis a tulajdonom, olyan, mint a jövő, édes,
mint a növények csirái, mint a vér szerelme és mint az éj.
Ekkor a leány, mintha aggasztotta volna a hallgatásom, alig látható
mozdulattal eleresztette a cölöpöt, nem mert szólni és lesütötte a
szemét, hogy tekintetemnek különös kérdése ne érhesse el. A víz sodra
megint megragadta a csónakot, lassan megfordította és hangtalanul vitte
magával. Csak akkor emelte föl a kezét, amikor a sásfalak félig elfödték
tekintetem elől; félénken intett a zöldbe, a messzeségbe.
Előbb egyenkint, aztán közösen újra megszólaltak a nádiverebek hangjai
és egy sötétkék szárnyú szitakötő ereszkedett le közvetlen mellettem egy
nádszálra. Mikor a nap mind alább szállt, hűvösebb légáramlat jött a víz
felől. A napfény köröskörül minden levélen, a füves talajon és messze az
erdő szélén azt a frisseség nélküli aranycsillogást kapta, amely a
délutánokat olyan tisztákká és különösekké teszi csöndességükben. A
halak elkezdtek ugrándozni, kicsiny, fehérszárnyú rovarok sűrű raja
játszott a holt virág fölött a tiszta levegőben és ezerféleképen látta
magát élete világának tükrében: síma, sötét mélység az ég képével,
bölcső és sír…
Így merül föl néha az emlékezetemben ez az óra, amely ezeknek a napoknak
és éjjeleknek az órái között sajátságosan elkülönböztetve és különálló
világossággal maradt vissza bennem. Búcsuzássá és kinyilatkoztatássá
vált bennem s a válás és megújulás között áll, jövendőmondó életkép.
Csak a gondolataink teszik a lelket szellemmé, de néha úgy tűnik fel,
mintha bennünk gondolkodnék valami, nélkülünk, nézőivé leszünk
önmagunknak, önmagunk mellett haladunk és engedjük, hogy mellettünk
történjék és fölöttünk múljon el, amiben nem vagyunk részesek és ami
mégis mi vagyunk. Akkor aztán mintha valami ősrégi hagyomány ébredne
bennünk szelíd türelmetlenségre, később érezzük, hogy örökösök vagyunk,
akik a részükkel gazdálkodnak, holott föl sem ismerik.
Lehet, hogy azért, mert napközben pihentem, a leszálló alkonyatkor nem
éreztem fáradtságot és keresztülmentem egy falun, ahol nem beszéltem
senkivel, a beálló éjszakába. Felhők képződtek az égen, melyek úgy
vonultak föl a napnyugta tűzhelyéből, mint valami vörösesbarna, finom
füst és elfátyolozták a föltünedező csillagokat. Ezek és a hold keskeny
sarlója mintha ez alatt a szálló fátyolszövet alatt siettek volna el,
messze és gyorsan, de csöndesen, mint minden, ami nem a föld talajából
származik. Átláttam és néztem a csillagok vándorlását. Csöndesen állanak
és mintha mégis vonulnának, gondoltam magamban, de emögött a bizonyosság
mögött van egy másik, az, hogy vándorolnak, magasan a világegyetemben,
ámbár nekünk úgy tűnik fel, mintha egy helyben állanának. Amit csupán az
érzékeinkkel veszünk észre, az lehet helyes vagy nem helyes, de az
igazságot nem lehet az érzékek világa által fölismerni, csak a szellemmé
vált lélek él olyan régiókban, amelyekben van igazság. Ez a cél. Hogy
azonban megyek-e, vagy pihenek, maradok vagy tovább sodródom, ki tudja
ezt közületek? Én nem tudom. Nyugodj békén, aludj jól, Aszja, te eleven
életednek boldog nyughatatlanságában örökké szeretett, mélyen bennem és
minden szeretetben.
Olyan sötét lett, hogy alig ismertem már meg az utat, pedig az ember
szeme hamar hozzászokik a sötétséghez, ha lassan, mintegy belülről
nyílnak meg annak beálltával. Sűrű bükkerdő következett, melynek
oszlopszerűen síma törzsei úgy hordták fekete éji levélfödelüket, mint
valami dóm ívét. Egy tisztáson bagoly-hangokat hallottam, az éjjel
egyszerre kedves lett nekem és titkokkal teli. Sajátságos illat, amely
egyszerre nyugtalanított és kitágította a mellemet, vált észrevehetővé.
Ismertem ezt a lehelletet, de mindig elsiklott gondolataim elől, úgy
hogy nem tudtam annyira összeszedni magamat, hogy megvizsgáljam. A
nyugtalanságom azonban nőtt, lassabban mentem, az erdő megritkult és az
út enyhén hegynek vezetett, homokosan, kopár területen át.
Mikor a magaslatot elértem, megint csillagokat láttam, hűvös, egyenletes
szél járt, sajátságos fojtott zúgást hallottam, mintha a szél fenyvek
csúcsai fölött húzódnék. Előttem egy halvány, nagy fény derengett, mint
az áttetsző köd és úgy éreztem, mintha egy sorompó elé kerültem volna,
mintha azonban egyúttal a látott dolgok elsiklanának előlem, úgy hogy
elvesztettem a szemléletem fölötti uralmat és halk szédülés fogott el.
Ekkor hirtelen fölismertem, hogy mi van előttem és nagyon megijedtem,
egy útszéli fácskához támolyogtam és hangosan felkiáltottam:
– A tenger!
Itt feküdt előttem, fölötte az éjjel hatalmas dómja. Szabadsággal és
fölmagasztosulással tele borzongás fogott el, mint valami szél,
boldogságom olyan nagy volt, hogy reszkettem tőle, de egyúttal viharosan
megragadott valami töprengő vágy és megnevezhetetlen elégedetlenség.
Sohase voltam kisebb és szegényebb, sohasem voltam annyira méltatlan a
szerencsére, amely bennem és előttem kitárult, mintha a tenger volna az
élet legmegfoghatatlanabb és egyúttal leginkább epedett dolga. Így
támaszkodtam az útszéli fához a sötétségben és láttam a szürke tengert
élni és fénytelenül világítani. Behunytam a szememet, mintha a lélek
áramlásán sodródnék, önmagamból származva, a messzeségbe. Mélyen a
tenger komor boltozata mögött, világok messzeségében tarka partok kell
hogy lángoljanak, ragyogva a haragos keleti napban, forrón és
csodálatosan.
A sötét, nedves levegő megint magához vont, mikor a szememet
kinyitottam, úgy éreztem, mintha látnám. A közeli fövenyes part
világosabb szegélye balról széles, szabad ívben vonult el, melynek
távoli végén az erdő egész a vízig húzódott le és ott derengett fekete
falban az egyedüli fényecske, olyan pirosan, mint valami színfolt,
sajátságos homályosan és élettelenül a parti éj ezüstös szürkületében.
Ha az ember hetekig járta a tengert és végre meglátja a horizonton a
part merev, szürkeszinű szegélyét, akkor nincs kevésbbé megindulva, mint
mikor váratlanul kitárulnak előttünk a tenger eleven víztömegei. A
derengése gyakran olyan a messzeségben, hogy az ég egy szegélye, egy
folyam vagy egy felhőpad is lehet, aszerint, hogy milyen a levegő.
Sajátságos, izgató erőkkel teli látvány ez, változás megy végbe rajtunk,
amely leírhatatlan és semmi más érzéshez nem hasonlítható, titokban
elvesztjük a régi, együgyű földi biztonságot, amely a lelkünket
bilincsbe kötötte. Kegyes egyszerűségében mutatkozik most előttünk a
föld, a csillagunk, egy rövid pillanatra az ég, föld és tenger
hármasságában. Mint egy teher, mint egy csúf, poros utazóruha sülyed el
előttünk az ezernyi apró napi gond, a testünk fölemelkedik az alig
érintett talajról és megtudjuk, milyen ünnepélyes dolog embernek lenni.
Így álltam sokáig és tünődtem, míg a vörös fény a messze erdőszélen újra
létének rabságába ejtett és anélkül, hogy tudtam volna, utána mentem
csöndes hívásának. Megint föl kellett kissé kapaszkodni a tenger
hajlásán, hogy szilárdabb terepet érjek, mert a homokban való járás
elfárasztott. Egy krumpliföld szélén keskeny gyalogút vezetett el; a
töltés magasságában, a gerincén mentem, tenger és szárazföld között.
Mint egy hatalmas nyugvó ezüstsarló vonult az öböl íve világosabb szinű
tengerzajlásával, erősebben és elevenebben világított, mint az ég és
tenger. Balfelől titokzatos homályban nyugodott a tájék és nyárias esti
nedvességtől illatozott. Egy rozsföldhöz értem, melynek szárai ritkásan
állottak, de az éjjeli világításban ez az ezüstös eleven szőnyeg
boldogítóan dús volt. Kezemmel megsimogattam a kalászokat, titokzatosan
suttogtak és érintésük által csodás hálával töltötték el a véremet.
Előttem nőtt az erdő, lassan közeledtem hozzá és most a vörös fénypont
mintha hol kialudt volna, hol újra fölvillant volna, aszerint, amint a
fák ágai és a bokrok elfödték a szemem elől. Egy durva szögezett
lécekből álló korhadt kertkerítéshez értem, réseit bokrok nőtték be,
melyek itt-ott lazán csüngtek le a lécekről. Olyan sötét volt a
bokorsövény mögött, hogy semmit sem ismertem meg és csöndes volt, mint
valami temetőben. Ezek itt mogyoróbokrok lehetnek, itt bodza illatozott
– vagy jázmin volt? A nehéz, hűvös illathullámok mint felhők lebegtek a
kert mélyének árnyai fölött és mintha csak az én mozdulataim
elegyítették volna őket össze az éji levegőben. Hang nem emelkedett,
csak a vörös fénypont izzott még mindig a közeledő távolban, most
magasabban, mint azelőtt és időnkint láttam egy juharfa ágait csipkés
leveleikkel a nyitott ablak négyszögletes megvilágított háttere előtt,
amelyből a fény jött.
A ház közelében megszüntek a bokrok, úgy hogy a fák alatt szabadabb tér
keletkezett, talán széles út vagy gyepágy. Észrevettem egy keskeny
fapadot, amely egy öreg fa törzse köré volt állítva. Azt határoztam, itt
fogok megpihenni és megvizsgálom, van-e emberi lény a kis ház környékén,
amelynek világossága engemet idehívott és melynek négyszögletes kapuja,
mint egy rózsaszínű függöny, halotti csöndben lebegett az éjszakában.
Erősebben a kezembe fogtam a botomat és habozva mentem a pad felé.
Minden pillanatban kiugorhatott a ház mögül egy kutya s ez fáradságos
foglalkozást adott volna, melyet már ismertem. Tapasztalatból tudtam,
hogy ilyen esetekben nem szabad elszaladni, hanem helyt kell állni és
csak rövid, nyugodt szembeszállás után, lassan, lépésről-lépésre kell,
hátrafelé menve, a kerítés felé visszavonulni. Egyszer egy udvaron a
pusztaságban, szurokfekete esős éjszakában több mint egy álló órán át
álltam szemben egy nagy kutyával, amely megállított és amelyből nem
láttam semmit, csak a szemét. Egyikünk se mozdult, úgy voltunk, mint két
szobor az elveszett világ sötétjében és mindegyikünk várt a másik első
mozdulatára. Az állat és én, mind a ketten tudtuk, hogy az életünkről
van szó, ez a bizonyosság öntudatunkban borzalmasan magányos és egyetlen
gyilkos gondolattá sűrűsödött bennünk. Olyan mozdulatokkal, melyek
lassúak voltak, mint az óra mutatója, sikerült a késemet a kezembe kapni
és a karomat messze magam mögé kinyujtani, amihez több mint egy órai
időre volt szükségem. Azzal az őrülettel, kétségbeeséssel és
halálfélelemmel, amely olyan volt, mint egy hosszú, lélekzetvétel
nélküli meghalás, hirtelen odadöftem a kést a két izzó szem közé. A
helyzetnek véget kellett vetni, így vagy úgy. És a kezem szerencsés
volt, a kutya hörgött, kaparva meghempergett és elcsöndesedett. De én is
a földre roskadtam és csak mikor a reggel derengett, tudtam összeszedni
annyi erőt, hogy elvonszoljam magamat egy erdőig, amelyben aztán sokáig
aludtam.
Itt azonban a jávorfák alatt csend volt, csak az emlékezés hajszolta
szellememet egy darabig maga előtt, mintha üldözné annak a leszúrt
kutyának a kísértete egy hasonló sötét éjszakában, mint amilyen a halál
éjszakája volt. Vigasztalj engem a sötét elveszettségben, te fény,
mondottam magamban, bizton lélekzik valami ember a közeledben, egy
férfi, egy nő, talán egy gyermek, amely elaludt az égő lámpa fényében.
Hallgatóztam fölfelé s ekkor egymástól rövid időköznyire hallottam azt a
halkan zizegő susogást, amely olvasásközben támad, mikor az ember a
lapokat forgatja. Ez jó jel volt számomra. Az olyan emberek, akik éjjel
mások szellemével társalkodnak, rokonok az én szellememmel, aki könyvet
olvas, az már az én testvérem.
Ekkor hangosan kérdeztem az ablak felé:
– Miféle könyvet olvasol?
– Égszakadás, földindulás, – felelt egy leányhang, mintha segítségért
kiáltana. – Ki van ott?
– Olyan ember mint te, aki a világot járja be, úgy mint a te szellemed a
könyvet.
– De hát hol rejtőzöl? A hangod úgy hangzik, mintha a mennyezetről
jönne.
– A kertben vagyok, a jávorfák alatt.
– Különös…
– Beszélj a könyvről, amelyben olvasol.
– Hát még mit nem? Talán elmondjam az egész tartalmát? Nem sok örömet
szerezne neked, mert te jobb utakon jársz, mint én, kinn a nyári éjen
át, a part felé… Ezt a könyvet ellenben Mimsey néni adta, hát
gondolhatod, hogy milyen.
– Nincs más könyved?
– Mondd meg előbb, ki vagy.
– Olyasvalaki vagyok, aki nem olvassa Mimsey néni könyveit.
– Hát akkor te vagy Eberhard bácsi?
– Eszemben sincs.
– Ah… pedig el akart jönni.
– Hát mindig éjjel jön?
– Nem is ismerem még. Diák. Talán éjszaka jön és úgy megijeszt, mint te
az előbb. Mondd meg most, ki vagy, mert különben abban kell hagynom a
beszélgetést. Itt fekszem az ágyban, még ing sincs rajtam és beszélek
egy idegen emberrel. Hála Istennek, Mimsey néni a ház másik oldalán
alszik a verebek miatt, amelyek itt az örökzöldben fészkelnek.
– Akkor hát átmegyek ő hozzá.
– Akkor aztán sok mindenféle történhetik veled. Azonfölül nagyot is
hall, van neki egy fültrombitája, amely az éjjeli asztalkáján fekszik.
– Itt maradjak hát?
– Mondd meg előbb, ki vagy.
– Jól van, megmondom, de igérd meg, hogy ha elismersz engem, miután
bemutatkoztam, lejössz hozzám.
– Mi jut az eszedbe, sohase fogok lemenni.