vágy, elhagyni a várost. Időnkint el is menekültem házfalai közül, de
környékük sivársága nem elégített ki, hanem elszomorított. Egyszer
hallottam egy pacsirtát a telkek és városi kertek fölött és megremegtem
a hangjától, amely lenyügözött engem. Az éneke meggyőzőbb és édesebb
volt, mint amilyennek valaha is hallottam odakinn a mezők szabadságában
és én megértettem, hogy a vigasztalását nem keresni kell mint valami
örömöt, hanem hogy mint valami kegyelem kell hogy a sötétségünkbe
hulljon. És egyszerre egészen új értelemben értettem meg a szót: aki a
lelkét megtartani igyekszik, annak el kell vesztenie.
Hallgattam a madárdalt és megfeledkeztem a városról és bekerített
voltáról. Most odakinn virít a tavasz az erdők és mezők fölött –
gondoltam – a növények csiráznak és az ágak kizöldülnek a szélben.
Szeretnék a nedves szántóföldön járni és magvakat hinteni a feltört
földbe, szeretném a vetést könnyeimmel megöntözni és a sötét talajon
letérdelni és imádkozni az Atya Istenhez. Az imám nem volna sem panasz,
sem kérés, kimondhatatlan hála volna, hála és engedelmesség, mint a
virágzás, amely körülem leng és fölém kerekedik. Nem volna szabad, hogy
szavak szorongassák a lelket, amely áthatna és megvilágosítana engem, oh
tavasz, oh Atya, oh szeretet!
Ezek voltak rövid földi ifjúságom ama napjai, órái és látomásai, amikor
Aszja meghalt. Az éjszakán kívül, amelyben búcsut vett tőlem, alig van
valami más az emlékemben, történt, és emlékezetemben nem tudom külső
bizonyosságok keretébe szorítani ezt az élményt. Az évét is úgy kellene
kiszámítanom, amint hogy az életkoromat sem tudom többé, mert az élet
parttalan tengerén való továbbsodródás évei jöttek rám.
Mint ahogy valaki, aki egyenes tekintettel néz a napba, nem tudja rajta
megállapítani, mely órája van a nappalnak, ép úgy vannak olyan eseményei
is létünknek, melyeknek hatása olyan erős, hogy nem vagyunk képesek
megállapítani tükrözésüket a körülöttünk levő felismerhető dolgokon. Úgy
állnak életünkben, mint a csillagok az égen, vagy mint a sírdombok a
mezőkön.
A föld elveszti barátságos, nyugodt alakját, mikor az eke föltépi a
vetés számára és a vándormadarak, mintha új szemük támadt volna, nem
látnak semmi többet, mint egy messze célt, ha elérkezett hazatérésük
órája. Az ilyen vakság azonban valóság szerint létünk fontos állapota,
amelyben olyan útra kerülünk, amely az eleven létre és látásra vezeti a
lelket ép úgy, mint a szellemet, amelyet nem csupán a gondolat maga
vezet, hanem az a hatalom, amely a gondolatot is akarni látszik.
Ennek a hatalomnak keressük valamennyien az alakját és nevét,
mozgásunknak ez az értelme. Vannak pillanatok, amikor tudjuk ezt a
hatalmat. Ezekről azonban hallgat minden száj. Ebben a hallgatásban
azonban emlékezés, intelem, kijelentés és megváltó boldogság rejlik.
Évek és évek múltak el Aszja halálos éjjele óta; szivem szántóföldjében
most feltört és kivirított ezeknek az óráknak vetése. Ne kérdezzetek
erről vagy arról, mert amiket ezeken a lapokon elmondok, azok nem a
magvak, ahogyan egykor belém estek, hanem a mezők az élet déli
napfényében.
Mikor egy nyugtalan nap után, amely szórakozottá tett és megkínzott,
este Aszjához jöttem, ő nyugodtan ült az ágyán és rámfüggesztette a
tekintetét, mintha gondban lenne miattam. Olyan világosan éreztem
arcvonásainak kifejezését, mintha ezt mondta volna: Isten veled.
Együttlétünk tehát a búcsúzás jegyében állott és én nem tudtam uralkodni
magamon, ámbár külsőleg nyugodtnak és türelmesnek mutatkozhattam.
Azoknak a kis kedveskedő megtévesztéseknek azonban, amelyekkel a legtöbb
ember megnyugtatni és vigasztalni reméli magát, a mi érintkezésünkben
nem volt semmi értelme és nem is sikerült nekem, mert Aszja lelke olyan
félrevezethetetlen volt, mint amilyenek csak az őszinte emberek tudnak
lenni. Sohase nyúlt kicsinyes eszközökhöz és elutasított minden
kiméletet az igazság kedvéért.
Az anyja még egy darabig velünk maradt és én beszélgettem vele
erről-arról, de anélkül, hogy a gondolataim a szavaimnál lettek volna,
és én megoszlott magatartásban voltam vele szemben. Szerettem volna, ha
magunkra hagy, de félénk vágy is volt bennem, hogy vajha velünk maradna.
Ő nem mert velem Aszja jelenlétében arról beszélni, ami a szívén feküdt,
titkos célzásainak pedig, hogy adjak neki alkalmat négyszemközti
megbeszélésre, nem engedelmeskedtem. Ezen a napon beszéde volt az
orvossal és ha nem sejtette is, milyen közel van leányának a halála,
mégis tele volt azzal az ingadozó aggodalommal, amelyen keresztül mennek
az olyan szívek, melyek készségesen megtévesztetik magukat abban, amit
remélnek és amelyeknek nincs elég lelkierejük a fenyegető baj
elviselésére. Hozzájárult még, hogy Aszja, minden színlelés nélkül,
bizakodóbbnak és elevenebbnek mutatta magát az utóbbi időben, mint
azelőtt, különösen olyan dolgokban, melyek a külső életre vonatkoznak és
a külvilág eseményeiben való részvétel dolgában. Mélyen meghatott engem,
hogy ő is alája volt vetve annak a sajátságos ösztönnek, amelyen a
betegségtől megszállottak oly gyakran keresztülmennek, ámbár a
reménykedő derültség, amelyet mutatott, nem vetett semmiféle
világosságot lelke útjára, amely egész más fényben állott, hanem
bizonyos értelemben a magát megkönnyebbültnek érző test önálló
fellélekzését jelentette.
Mezei virágokat rendezett el egy kis edényben és időnkint futó mosollyal
mosolygott ránk. A gondolatai mintha a mezőkön lettek volna, ahol
virágok nőttek, amelyeket a keze mozgatott. Gyász nélküli
elgondolkozással nézte a szines virágszirmokat, mintegy habozó
fontolgatással, mint ahogy egyáltalában a hajlama a természet minden
szép alkotása iránt vonatkozással teljes volt ugyan, de nem túláradó.
Egyszer halkan mondta nekem, az anyjával folytatott beszélgetésem
közben:
– Ne menj el.
Csakhamar aztán elaludt. Azon láttam ezt, hogy a virágok leestek a
földre. Az anyja pihenni tért a kamrájába és arra kért engem, ébresszem
fel, ha Aszja rosszabbul találna lenni, de ő azt nem hiszi, mert hisz
most nyugodtan alszik. Még belenézett egy pillanatra Aszja arcába és
nekem az volt a kívánságom, hogy szerettem volna ezt az arcot elfödni.
Egy gyertyát is tett a lámpa mellé és egy csaknem gyöngéd tekintettel és
kézszorítással egyedül hagyott engem a fonott székemben.
Aszja még sohase kért, hogy maradjak, menjek vagy jöjjek. Az ő szavára
gondoltam és hallottam, amint az udvar és a ház elcsöndesedik, mialatt
én a fáradtságom ellen harcoltam, amely most sokszor erőt vett rajtam,
mert külső életemet elhanyagoltam és kevés táplálékkal éltem. Tudom,
hogy csaknem szeretet nélküli félelem mély, sajátságos érzése volt
bennem, amilyen csaknem mindig rám jött, mikor arra került a sor, hogy
helyt álljak magamért. Gondolkoztam ezen és úgy tűnt fel nekem, hogy
azok, akik felelősségteljes cselekvések előtt, amelyek újak a számukra,
önbizalmat és gondolkodás nélküli bátorságot árulnak el, rendszerint nem
is állják meg a helyüket. Akiben azonban megvan az erő, hogy nehéz
helyzetben megálljon, abban megvan az előresejtés is a feladatokról,
melyeket meg kell oldania. Ezért tünnek fel a valóban érzők néha olyan
hidegnek és szívtelennek, ha gyors részvétről és sietős segítségről van
szó. Aki készségesen és megfontolatlanul tolakszik egy tetthez, amely
fontosnak számít, rendszerint kevesebb bizalmat talál, mint az, akit úgy
hívnak oda és azok között, akiket a mások akarata kiválaszt,
valószínűleg az lesz a legerősebb, aki legtovább húzódozott.
A gondolataim ily módon nyugtalan lankadtságban járták be ezt meg azt,
éreztem közeledni az álmot és akaratnélküli szándékkal küzdöttem jóltevő
homálya ellen. Egy tekintetet vetettem a gyertyára, hogy meggyőződjek
róla, nem történik-e baj, ha végig talál égni és mi nem figyelünk rá. Az
ágy melletti asztalkán egy piroskötésű könyv és egy darab kenyér volt,
amelyről Aszja keze egy darabkát letört. Fent az ablakon sárgás fény
volt felismerhető, amely az utcai lámpától származott és amelyben a
függöny mintája szürkén és árnyszerűen volt látható, két fényforrás
körzetében, mert a gyertya csak homályosan és libegve égett.
Ezt gondoltam: ha beáll a reggeli szürkület, akkor mint már oly gyakran,
megfordítom a párnát és úgy teszem rá Aszja könnyű fejét, ő pedig rám
fog mosolyogni és az ő mosolyával és búcsuszavával fogok az üres utcákon
átmenni, hallani fogom a rigókat a kertekben és érezni fogom homlokomon
a tavasz nedves reggeli levegőjét. Így volt ez gyakran, így lesz ezúttal
is, mert hiszen hogy közeledhetnék a halál, az igazán megfoghatatlan és
döntő halál, hogy elválasszon minket?
Ezen a bizodalmon túl azonban sötét mindenhatósággal rám jött a szeretet
nagy aggodalmának árnya, úgy hogy reszkető kezemet az arcom elé csaptam
és azt hittem, elsülyedek az éj és kínszenvedés mélységébe. Éreztem,
mennyire mindenekfölött szeretem Aszját, levettem a kezemet forró
szememről és rémült sejtéstől lenyügözve néztem megint rá.
Megpillantottam félig elfordult arcát és borzadás és fájdalom rázott meg
könyörtelen hatalommal. Megint el kellett fordulnom, hogy ne kiáltsak
hangosan hozzá. Ez a gyermekfej Isten egész jóságában olyan földöntúli
szépségű volt, amilyen szépséget csak a szeretet lényege tud nyujtani,
el nem homályosodva sem sóvárgástól, sem önfejűségtől, hasonlíthatatlan
sérthetőséggel és készen elviselni mindent, amivel az idegenség
fenyeget. A föld terhe azonban glóriává lett ezen a homlokon és a
vonások gyermetegsége a szeretet olyan szabad bölcseségévé, hogy a
szánalom, melyet belőlem kiváltott, mintegy szent körforgásban
vigasztalássá változott. Úgy van-e, – gondoltam magamban és az érzékeim
mintegy álomban vesztek el, – hogy a szánalom, amelyet az ártatlanság
kelt fel bennünk, mikor a külvilág szeretetlenségétől elüt, hogy ez a
szánalom bennünk átváltozik a megváltásunkban való hitté? Vajjon egy
tehetetlen tekintet áldása fakad ilyen forrásból és ennek a
mindenhatóságnak a kedvéért gyermekekké kell-e lennünk, hogy Isten
országát megtaláljuk?
Elaludtam és azt álmodtam, hogy az utcáról egy nagy, sötét kertet látok,
melynek mélységében egy hallgatag, halotti csöndbe burkolt ház állott.
Az ablakok előtt hatalmas fekete fatörzsek emelkedtek, mint az oszlopok
és a fák magas koronái rejtelmes árnyékba burkolták a falakat. De
magasan e fölött a nyugalom fölött viharnak kellett lenni, mert e kép
halotti elmerültsége dacára láttam, hogy a fák ágai mozognak az
ablaktáblák tükrében, úgy lobogtak, mint a zászlók, fekete-zölden a
sötét tükrükben. Öntudatomba jutott, hogy ez egy régi, előkelő,
elmúlhatatlan világ, itt lakik az emberi család nemes szelleme, itt van
a hit a földi dolgok megmaradásában és aki a halálról mer beszélni, azt
ünnepélyesen kiutasítják és könnyelműnek tekintik, aki nem tiszteli a
fennálló dolgok méltóságát és rombolást terjeszt.
A fatörzsek nagyon közel álltak a házhoz, az ablakból csaknem meg
lehetett őket érinteni. Nem tudták már, ki ültette ezeket a fákat. Mint
a csönd őrzői emelkedtek és egyúttal hozzátartoztak az erős építmény
tiszteletreméltó lényéhez. Az ágak lombzászlói nyugtalanul lobogtak az
ablaküvegek tükrében. Kínozott az a kérdés, hogy ki lakik ebben a házban
és fájdalmasan jöttem annak tudatára, milyen hasadozott, zilált és poros
az utca otthona és milyen békenélküli a keresők szabadsága. Nincs
igazunk, gondoltam, azért olyan nehéz. A szeretetünk a világ ellensége
és mi békétlenséget hozunk a lelkekre és a kertekre.
Ekkor panaszos hangot hallottam, olyan fájdalomtól remegőt, hogy a
szívem felágaskodott tőle. Csak az a lélek, melyet az alvás
fegyvertelenné tett az ellenállásra, tud ilyen hatalmas benyomásokat
befogadni. Csak az válik ilyen teljesen az érzés varázsának és bánatának
rabjává. Nem ébresztett-e fel egyszer valamikor egy hegedű az álmomból
és nem úgy voltam-e, mintha a kimondhatatlan jótétemény színes
mennyországa omlott volna rám?
– Oh örök szeretet, könyörülj rajtam!
Aszja hangja volt ez.
Nagy ijedséggel egyenesedtem fel és feléje nyújtottam karjaimat, de ezek
lehanyatlottak, mert Aszja nem látott engem. Feltérdelt ágyában és nagy
szemei tágra voltak nyitva és olyan messzeségbe irányítva, amely
elragadta őt tőlem. A keze az ölében hevert, de nem összekulcsolva,
hanem élettelenül és csöndesen, mintha örökre megfeledkezett volna róluk
és mintha hatáskörükből eltávolodott és elérhetetlen volna, amit a szeme
látott. A gyertya tövig égett és Aszja arca az elfödött világításban
feküdt, amely mint a holdfény hullott be a szobánkba. Olyan nagy
tehetetlenség, olyan teljes kétségbeesés kifejezése volt a vonásaiban,
hogy remény nélkül rettentem vissza és hallgatnom kellett.
Ekkor ő remegő és gyönge hangon, mély sóhajtással mondta:
– Nem vagy már nálam? Ah, segíts rajtam! Ki tud rajtam segíteni? Sötét
van köröskörül és csakhamar még sötétebb lesz. Oh, kicsiny volt minden,
nem birtam, nagyon is gyönge vagyok a kínszenvedésekre és a
világosságra.
A kezeibe rejtette arcát és lerogyott a gyöngeségtől anélkül, hogy
ügyelni tudott volna arra, hogyan fekszik, mintha halálosan meg volna
sebesülve.
– Testvérem, ah testvérem, – hangzott a panasza, – vajjon hol jobb? Én
nem az voltam és nem azt tettem, aminek lennem kellett volna és amit
tennem kellett volna, a végtelen térben, itt az idegen emberek között.
Mindenütt éjszaka van, ki tudja ezt? Hogy érjen véget? Olyan szomorú
vagyok, hogy nem tudom elviselni.
A teste remegett, mintha hatalmas lökések rázták volna. Az arca, amely
most a kezemben pihent, lüktetett és izzó volt és a haja úgy födte be
őt, mint valami fekete köpeny. Életének reszkető, kiégett maradványa
mintegy az éjszakába veszve hevert kezeimben, aztán egy rettentő
fájdalom, melynek eredete szörnyű volt, fölvetette forró gyermekfejét.
Nem látott engem, nedves arca magasra fölvetődött a szegényes
világosságba, a homlokát erősen hátravetette és halotti csöndesen
küzdött a szegény arc és test kínszenvedése, mintha egy megkötözött és
megrontott lélekkel küzdene.
– Örök szeretet, végy magadhoz! Ah, legyenek karjaid, szived,
megpillantó szemeid, könnyeid számomra! Ott légy testté, te szeretet,
mert én szegény vagyok, mindenkinél szegényebb, olyan gyönge, olyan
nyomorult, hogy kiáltanom kell!
Szinte élettelenül térdeltem le az ágyánál, soha életemben nem voltam
tehetetlenebb. Érzésemmel és akarásommal újra meg újra karomba ragadtam
őt, a mellemre szorítottam és csókoltam az arcát, mintha életemmel
kellene betakarni a fájdalmát. De nem tettem meg. A világ minden
szörnyüsége, aggodalma és fáradtsága a tagjaimban volt,
megmerevedettségemet nem oldotta fel könny, sóhaj nem törte meg a
varázslatot.
Mintha Aszja soha életében nem mondott volna nekem más szót, olyan
világosan hallottam lelkem fölszaggatott mélyeiből ajkának egy mondását,
amelyet hosszú idő előtt az elmerültség egy órájában mondott nekem: «ne
feledd el, hogy a szeretethez annál közelebb vagyunk, mennél
tehetetlenebbek vagyunk». Ezeknek a szavaknak a szelleme eljutott
hozzánk és könyörületességgel tele beburkolt minket egy nagy ragyogásba,
mint valami megnevezhetetlen és érzékfölötti bizalomba. Így szólt
hozzám: Most már egyedül kell lenned, Aszja, drága testvérem, mint
egykor én, mint mindazok, akik igazságban vesznek búcsút a világtól és
akik a búcsút egész szívből akarták.
A szenvedés görcse lassankint kiegyenlítődött Aszja vonásaiban, miközben
a reggel beszivárgott az ablakon és kissé bevilágította a szobát. Aszja
teste nehezebb lett a karjaimban, kínos lélekzéssel nyitotta ki a
száját, mintha az enyhülés italát inná. Halk lehellet simogatta a
homlokomat, megszólalt és engem hívott: «Testvér». Aztán az arca oldalt
hanyatlott, szeme lezárult és ő elszenderült.
* * *
A temető széles, nagy kert volt, melyben az elején ott, ahol a vaskapu
vezetett be, a fenyőfák magasan és sűrűen állottak, mint valami erdőben,
úgy, hogy árnyékukban alig lehetett a régi sírtáblákat fölfedezni s csak
itt-ott emelkedtek alattuk kis borostyánhegyekből bemohosodott
kőkeresztek. Ahol a fák alacsonyabbak és az utak jobbra-balra
keskenyebbek lettek, rózsákat és jácintbokrokat pillantottam meg, melyek
virágjukban állottak, orgona- és galagonyabokrokat, sok helyt bozontos,
színes sűrűségekben, melyekből mámorító illat szállott. Tavaszi eső
esett, a levelek és virágok csillogtak a nedvességtől és frisseségükből
az éneklő madarak hangjai csengettek ki.
Lassankint a fácskák és bokrok is ritkábbak lettek, a kert szemlátomást
ritkult, köröskörül a sírköveknek és kereszteknek világosak voltak a
színei, bár egyenes sorokban, de össze-vissza és tarkán álltak itt és ha
nem hangzott volna felettük a madarak éneke a tavaszi levegőn át, a
látásuk sértett volna engem. Így azonban megszentelve álltak a meleg,
borús ég alatt, amely a horizonton pirosas fénysávot mutatott, bár még
nem volt késő délután, mintegy öt óra körül lehetett.
Az anya mellett mentem a kocsi mögött. Stevenhagen cipésznek kissé
fáradságos lehetett utánunk jönni, ámbár a kis menet lassan mozgott
előre. Az öreg mesterember furcsán nézett ki ünneplő ruhájában, de én
mégis irigyeltem őt, mert az én ruhám bizony nem volt ünnepi, még csak
tűrhető sem. Nálam volt a botom és csak egy kendőt kötöttem a nyakam
köré, a holmimat magammal hoztam egy batyuban, mert ettől a sírtól már
nem akartam visszatérni a városba, hanem kimenni a nyár elébe.
Még néhány ember kísért el minket, akik előttem idegenek lehettek. A ház
lakói lehettek, amelyben Aszja meghalt, szegény, idegen alakok, mint mi,
senki sem ismerte őket. A kocsi mellett lépkedett egy fiatal pap, akinek
alakja és mozgása, szertartásszerű ruhájában, érdekelt engem. Mivel az
út keskenyebb lett, a pap megállott, előrebocsátotta a kocsit és mellém
lépett.
– Mindjárt a sírnál vagyunk, – mondta nekem, – ön ismerte a halottat?
– Igen.
– Akkor talán mondhatna valamit, ami vonatkozásban áll elmúlt életével
és amit a sírnál mondandó szavaimban vigaszul mondhatnék az anyának.
A fiatal pap sajátságosan elfogulttá lett. Barátságosan és udvariasan
fogok felelni, gondoltam, de nem jutott semmi az eszembe, ami szavakba
foglalva ne tűnt volna fel értelmetlennek. Így tehát félszegen
hallgattam és éreztem, hogy a pap tekintete kutatón függ rajtam.
– Jól van – mondta aztán elnézőn és mintegy hogy elsimítsa, hogy nem
állottam meg a helyemet előtte, leereszkedőleg fűzte hozzá, anélkül,
hogy közlékenyül hatott volna:
– Így hát János szavát fogom a halott fölött elmondani: nem ti
választottatok ki engem, hanem én választottalak ki titeket.
Megremegtem és a virágtalan koporsóra tettem a kezemet.
– Aszja, – mondtam.
– Mért mosolyog? – kérdezte a pap megütődve.
Fölnéztem rá, anélkül, hogy ügyelnék rá.
– Igen… igen, – mondta ő a tekintetembe nézve. – Igen…
Tovább is csodálkozva nézett rám, a kocsi megállott, a koporsót
fölemelték és néhány lépésnyire vitték egy nyilt sírhoz. Tévedés volt,
újra fölemelték a koporsót, kissé odább vitték, a nyitott gödrök egy
sora előtt álltunk.
Egy nyirfán, amely már szabad mezőn állott, énekelt egy madár.
Hallgattam és vártam, mert nem ismertem, miféle madár, nagyon is tisztán
énekelt, csengő, ujjongó hangokkal, ahogy a vörösbegy szokott, de a
tolla világosbarna volt és kisebb volt a vörösbegynél. Szelid szellő
suhogott végig a mezőn és minket is érintett, oldalt feküdt a nagy régi
temető, mely sírdombokból, keresztekből és bokrokból álló növényzetével
magas erdővé lett. Néhány sötét alak mozgott nem messze újabb sírok
között; megálltak, mikor a pap szava a csöndes levegőn át megszólalt és
felénk néztek.
A szónok szavaitól különös módon felindultam, hatalmas harag ragadott
meg, amelyen nem tudtam uralkodni és amely mint a láz rázta a testemet.
Ezzel tudatomba jutott, milyen gyönge és esendő lettem. Hirtelen vágyam
támadt, hogy megnézzem az arcomat egy tükörben, mert már nem ismertem
magamat. Lehet, hogy ez a harag nem volt más, mint felindulás, amely
levezetődést keresett, mivel a fájdalmamban, melyről csak magam tudtam,
nem tudott levezetődni. Akkor a rögök tompa zöreje ütött meg a
fakoporsón, eleinte mindenki egy maréknyit dobott rá. A pap megfogta az
anya kezét az ásóval és segítségre készen átkarolta őt, mert támolyogni
kezdett. Aztán a sírásók vették át a munka befejezését, amit már nem
vártunk meg. Kis csapatunk lassan mozgott a főúton, a kocsi már nem volt
ott, de a madárének az erdei lombok közt még mindig hangzott, az eső
pedig elállt. Elbúcsúztam az anyától, ő aggódva nézett rám, mintha
valamit kérdezni akarna, de hallgatott és elfogadta a cipész karját. Úgy
éreztem, mintha ezzel az elfordulással a vádoló csalódás egy szavát
mondta volna. Mintha ezt mondta volna: «Látjátok, gyerekek, semmit sem
használt nektek. Mennyi sokat beszéltetek egymással és olyan komolyak
voltatok és olyan fontoskodók és ünnepélyesek és elhittétek, szabad
örvendeznetek. Ha rám hallgattatok volna, az anyára, akkor…» Itt azonban
megszakadt a néma gondolatbeszéde, mert itt is, ott is a halál állott
előtte és bátortalanul csüggesztette kipirosodott szemét az útra.
Hátramaradtam. Találtam a fenyőfák között egy keskeny mellékösvényt,
amelyre ráléptem, hogy így a többiektől külön találjak kivezető utat a
kertből. Nem siettem, az útam az egész élet volt és nem láttam célt
magam előtt. A fenyők nedves ágai esőcseppeket hullattak rám, itt és ott
szürke kőkeresztek emelkedtek a nedves tavaszi árnyékban, ünnepélyesen
álltak az illatban és csöndben a fenyődómokban, különös fenségesekké
tette őket az éneklő madarak dala, melyeknek a hangjai fáradhatatlanul
és boldogan burkolták be a világot, mint valami zengő fátyol.
Mikor a kivezető kapu közelében jó idő mulva megint elértem a főutat,
melyen a kert különböző látogatói jártak, láttam, hogy a fiatal pap a
nagy vaskapu közelében áll és láthatólag várakozóan néz rám. Mikor
köszönés nélkül mentem el mellette, hozzám lépett.
– Itt van hát, – mondta nyájasan. – Szeretnék még beszélni magával egy
szót.
Visszairányította a lépteit a kertbe, mert láthatólag kerülni akarta a
járt utat és az emberek közellétét. Én követtem. Egy idő mulva habozva
megszólalt:
– Magam sem vagyok vele tisztában, mi késztet arra, hogy még egy pár
szót intézzek magához. Mondja meg, kicsoda maga és merre vezet az útja.
– Nem, – feleltem én ridegség nélkül, – ezt nem. Mire valók az ilyen
kérdések, mit törődik ön azzal, hogy ki vagyok és hova megyek? Ha van
valami mondanivalója, beszéljen egyszerűen, különben pedig engedjen
utamra.
– Igaza van, – mondta ő gyorsan. Aztán kis szünet mulva szólt:
– Ki volt ez a halott?
– Még nem tudom.
– Maga kitér előlem.
– Igen, de ön nem akarja ezt észrevenni és nem igazodik aszerint.
– Nem, – kért ő szívből jövő szóval, – nyiltan akarok beszélni.
Hivatalomnál fogva sok halottat kisértem már nyugalomra, ismerősöket és
ismeretleneket, de soha sírbatétel olyan hatalmasan meg nem ragadott.
Hogy magyarázzam ezt meg magának, mikor magam is mintegy varázslat
hatása alatt vagyok, amelyet nem értek?
Erre megálltam és ránéztem. Láttam nyilt homlokát kereső szemei fölött
és az arcát, amelyen kétség, fáradtság és fájdalom hagyta ott a
vonásait, azokat a homályos fénypályákat, melyek rúnái a teremtés minden
alkotása közül csak az emberek arcán láthatók. A szájam azonban
lepecsételve maradt. Ekkor ő folytatta és elfogultan mosolygott: