kimondotta őket, dacára hogy meglevő dolgokat leromboltak, csupán az
igazság kedvéért. De sohasem fog egy ember egy olyan igazságot
felismerni, ha nem belőle származik. Lásd, így választja el Krisztus, az
istenségről szóló ősi monda szerint, a fényt a sötétségtől. Ő az út,
amelyen a szeretet kinyilatkoztatja magát, ő a kinyilatkoztatás alakja.
Nem mondtam neked, hogy a szeretet szentháromságában a fiú a
kinyilatkoztatás?
A Szentlélek pedig az a közösség, amely minden önkény és minden
cselekvés nélkül van meg azok között, akik arra vannak alkotva, hogy a
szeretet útja legyenek. A fénye egyféle, az áramlása a világ
világossága. Nincs más világosság, nincs más közösség. A kiválasztottak
a maguk idejében ritkán tudnak egymásról és az olyan közösségnek nincs
semmi dolga azzal a meleggel és közelséggel, amelyet mi szegények, az
érzékek világához láncoltak, könnyű vigaszunkul közösségnek nevezünk. Ők
mind egyedül vannak, mert a szeretet eleven tűz, nem pedig langyos
fölmelegedés, nem rendezkedik be lakóhelyeinken és nincs menedéke, fél a
testeknek vérben és szóban való érintkezésétől. Lásd, ezt jelentette az,
hogy a Fiúnak nem volt hajléka a földön, sem anyja, sem testvérei. Olyan
közösségben azonban, melyet én annak nevezek, a halál le van győzve, ez
túléli a testnek lehanyatlását, ez a feltámadás. Hol van a halál
keserűsége, ha a közösségnek ez a folyama nem ér véget? Látod, ezt nem
fogja megérteni senki, aki nem áll abban a közösségben, nem ismeri a
lényegét. Ennek a halál hatalmasabb és ő fél tőle. Ha azonban úgy vagyok
alkotva, hogy teljesen el legyek telve fénnyel, akkor fénnyé is leszek
és megértem tartósságát. Ez az, amit magamba vettem és amivé
átváltoztam. Benne, amit kinyilatkoztatok, lépek ki önmagamból. Mi marad
tehát a halál számára más, mint az a hüvely, amely már rég nem én
vagyok.
Akik pedig ezt kérdik, itt vagy ott leszek-e valaha, mindazok tévednek.
Csak a közösségben világít a haza. A közösség az öntudat nagy, egyetlen
szava, a szentlélek; a forrás a magasságban, nem a torkolat a völgyben,
nem visszatérés, hanem ittlét, a ma mint örökkévalóság, az ezer év, mint
egy nap. Nincs más megváltás. Engedelmes voltam és eljutott hozzám a
kinyilatkoztatás, amely a közösséghez vezetett, így lettek Apa, Fiú és
Szentlélek bennem a szeretet képeivé és én azt mondom: Isten, kétkedés
és aggodalom nélkül, derülten és igazul, kimondhatatlan biztossággal.
Ekkor én ezt kérdeztem:
– Nem hiszel tehát a ki nem választottak megváltásában?
– Nem, – mondta Aszja, – a ki nem választottak térnek vissza, nem a
kiválasztottak, mert a ki nem választottak tartoznak még csupán a
mulandó alakhoz, a természet változásához. Ők az elmerülő kehely, a
temetkezés, a visszatérés reményének fájdalma, amely meg is lesz, de a
földbe, az anyába való visszatérés lesz. Ebbe a fájdalomba szőtte bele a
világ az Egyetlennek az alakját, emiatt a tévedés, emiatt a bűn miatt
omlik porba az egyház, amely nem értette meg a szavát: Hadd temessék el
a halottak a halottaikat, hanem a belsőleg halottak reményét az élő
emberek között a sírokra utalta. Nem ismered fel világosan a történelem
képében, mikép merül fel Mária, az anya, az oltáron, mennél jobban
eltakarják és elrejtik Krisztust magát és hogy lesz a Fiú gyermekké?
Újra férfivá lesz és ki fog lépni annak a fájdalomnak a fátyolából,
amelyet a föld, az anya, a hivatlanok honvágya, fényes homloka köré
tett. Odaadták neki a pásztorbotot és elvették tőle a döntés kardját,
amelyről beszélt, mikor jövetelének szellemi lényegéről, küldetésének
értelméről szólt.
Nem, ő benne nincs semmi közös ezzel a fájdalommal. És nincs benne semmi
közös azokkal sem, akik a reményükről beszélnek, hogy földi módra, sötét
átváltozás szerint, új alakban fognak visszatérni. Nincs fény ebben a
menekülésben, nincs megváltás, mert a természet változásának nincs arra
ereje, hogy bármit a saját köre fölé emeljen, csak szellemnek van ilyen
ereje. Neki az öntudat a keletkezésének az ágya, első alakja a hit, mint
alkat, ő rá következik a megismerés, melynek koronája a
kinyilatkoztatás. Végső alakja, amely megnyilvánul, a szeretet, az
Isten. Jaj annak a világnak, amely azt hiszi, a természet tökéletesedik
a maga változásaiban istenné. Soha! A mi természetünk sem. Nem mi
választottuk a szeretetet, hanem a szeretet választott minket.
Aki azonban azt kérdi, mi a szeretet, az olyan, mint egy vízhullám,
amely egyesülni igyekszik a tűzzel. Ellenben egy sugár sem kérdi a
napjának a lényegét, mert ő ez a lényeg.
* * *
Elég sajátságos, hogy mikép kezdett Aszja élete bennem egész új életet,
mintha az ő szelleme betért volna az enyémbe, misztikus lakodalommal. A
szavai súlyosak, egyszerűek, a kinyilatkoztatás gazdagsága dolgában
termékeny maghoz hasonlíthatók, hullottak kedélyembe, csiráztak és
kivirultak benne. Csakhamar elvesztettem az érzéket az iránt, hogy egy
gondolat a vele való érintkezés után saját lelkemből nőtt-e ki vagy tőle
vettem át, saját hozzátételem nélkül. Csodálatos módon összeolvadtak az
alkatunk határai egy teremtő egyesülés fényalakjává és én megértettem a
közösség értelmét.
Ami a mulandó testekre nézve a vér érintkezése, összeolvadása és új
egységben való feltámadása volt, ugyanaz volt-e magasabb értelemben a
lelkek egyesülése a kinyilatkoztatás által, a gondolatoktól hordozva,
újjászületve a szellemben? Itt volt-e Isten bölcsője, mit ahogy amott az
ember bölcsője volt és Isten és ember egy-e abban a szent értelemben,
mint ahogy Krisztusról mondják, akit Istennek neveznek és ember fiának?
A szellem országában azonban nem volt sem férfi, sem nő. Borzongva
értettem egyszerű értelmét az országról, az örökkévalóságról, ama
végtelen harmóniáról szóló egykor oly homályos szavaknak, arról a
harmóniáról, melyre a világ szentjei vágyódtak és melyet láttak, amely
örök, mert mindig jelenlévő tud lenni. Megértettem Aszja tisztán látó
felfogását a szóról, hogy ezer esztendő olyan, mint egy nap, nem
tartamában, hanem lényegében.
Így múltak a tél hónapjai, nap-nap után, nem dátumok és órák szerint
mérve, nem is ébredés és alvás szerint, hanem a belső életbizalom
régióiban való lépések szerint. Abban az időben kívül állottam minden
szorongattatáson, amelyek elfogódottságunkból és a jelenségek és tények
világától való függésünkből származnak. Csak éltem. A szabadságom és
derültségem többnyire kimondhatatlan volt, a föld kicsinynek látszott,
mintegy egy alkalomnak a sok közül, a nagy vándorlás egy állomásának,
teher és sötétség nélkül. Nem ismertem gondokat és lángoló áhítattal
hittem, anélkül, hogy meg tudtam volna mondani, miben és kiben, hittem a
bennem levő világosságban és a szeretetben.
Így történt, hogy ritkábban kérdeztem Aszját és beértem azzal, hogy
megvan. Talán azért is, mert egyszer egy kérdést haraggal utasított el
magától. Nem felejtem el szavát, mert igaz volt.
– Azt hiszed, nekem fontos az, hogy meggyőzzelek, vagy hogy tanácsokat
adjak neked? Soha, sohasem! Én úgy beszélek, ahogy egy fa virágzik, de
nem azért, hogy valakinek ebből haszna legyen. A szív hatása nem
jutalmaztatja meg magát, ezt értsd meg hát: sokkal inkább maga a
jutalom. Olyan jutalom, mint az önmagában való boldogság, erők diadala,
melyek már rég háttérbe vannak szorítva, olyan vég, melynek célja a
kezdés.
Az emberek a szeretet következményét tették céljukká és ezáltal
megszentségtelenítették a szeretetet. Most hát szeretnék ezt mindenütt
megtalálni, – másoknál és az angyal szomorúan félrehajtja a fejét. Azt
hiszik, a szeretet által megjavítják a világot és ezért ajánlják a
hitetleneknek és szeretetleneknek, a szorongatottaknak és szomorúaknak.
Mikor a bakók leköpték a szentnek a fejét, bűntelenebbek voltak, mint a
szeretet prófétái, akiket nem hivott más, mint Baál, hogy a sötétség
országát biztosítsa magának. Ők ajánlják az embereknek, hogy tartsák
fenn a lelküket és annak papjaiul vallják magukat, aki azt mondta: aki
pedig fenn akarja tartani a lelkét, az el fogja veszíteni.
Tudod te, mit jelent ez? Ez ugyanaz a szellem, mint amelynek alapján te
kételkedel. Aki a lelkét fenn akarja tartani, annak nincs semmi köze a
szeretettel. Az Ország nem jő külső mozdulatokkal…
Aszja elhallgatott és tanácstalanul és ijedten nézett rám. A szemei
lassan megteltek könnyekkel, úgy éreztem, mintha ezek a szemek már rég
nem látnának semmit maguk körül. Csöndesen és egyenesen ült az ágyában
és sírt, minden ok és alkalom nélkül, elveszett gyermek a szomorú
világban, melynek útjai tele vannak tövisekkel.
Lehetnek emberek, gondoltam magamban, akik egy nap könnyekben törnek ki,
mert nem volt erejük, hogy érvényesítsék magukat. Te azonban, Aszja, nem
azért sírsz, mert te nem tudsz semmit erről a kívánságról, te még a
saját értékedet sem tudod. Szegény vagy, olyan vagy, mint egy harang
csengése, vagy mint a hajnali fény a hegyen. Mi szellemileg gazdagok
vagyunk, mi tudunk ércből való harangokról és kőből való hegyekről, de
az Ország nem a miénk.
Erről az Aszjáról és arról a módról való gondolataimban, ahogy ő az
emberi lényeget és a világot látja, egyre világosabb lett előttem, hogy
az evangéliumok ama titokzatos szava, amely a hivatalosakról és
kiválasztottakról szól, mint a belátás világító csillaga áll
elmélkedései és értékelései fölött. Az én ifjúságom és belső élete
sokkal mélyebben át volt itatva a felebaráti szeretet ama tevékeny
részvétgondolatától, amely minden jóérzésű embert vezet, akik
gyermekkorukra ügyeltek, semhogy Aszja magányos magatartása időnkint ne
tűnt volna fel előttem úgy, mintha tele volna hallatlan, gyermeki
önteltséggel. Úgy éreztem, sok irgalmatlanság, sőt kegyetlenség van az
ilyen ki nem próbált bizonyosságban. Hol maradt az ilyen hit és az
üdvben való bizonyosság mellett mindazok beláthatatlan serege, akik ama
szó értelmében nincsenek kiválasztva? Az érzésem gyakran a gyűlöletig
zúdult fel, ha sokáig egyedül voltam, de kitartóan hallgattam, egy vélt
titkos fölény önző élvezetében. Ott fekszel nagylelkű búcsuzásod fehér,
csöndes díszfekhelyén – gondoltam – mit törődöl te a nagy mindenható
élettel, a forró áramlással, amely hited álmatag felhővárának
fény-ligete alatt árad? Ép oly kevéssé hallod a születő sikoltását, mint
a haldokló sóhajtását, a nemzedékek harcának felkorbácsolt tűztengere, a
te számodra csak olyan, mint a tenger lélektelen zúgása és ki a te
felebarátod, akit szeretned kell, mint tenmagadat?
Te vagy! – felelt Aszja hangja a keblemben. És a hallgató leány tovább
beszélt bennem: Azt hitted-e, az a te felebarátod, aki test a test
mellett legközelebb áll hozzád? Te is azok közé tartozol, akiket a betű
megöl és akiket a lélek nem tud felszabadítani? Belevonszoljátok a
magasztos értelmet a mindennap utcáiba és ha ott széttapostátok és
beszennyeztétek, lekicsinyítettétek és megbecstelenítettétek, akkor
kigúnyoljátok és azt hiszitek, bebizonyítottátok a hazugságát. Ha a
saskeselyű tönkremegy a tyúkól rácsozatán, akkor azt kérdezitek a
lesujtottól: hol a magas röptöd az erdők felett? A te felebarátod nem
az, aki térben legközelebb van hozzád, hanem az, akinek a lénye
legközelebb áll a lényedhez, akinek lelki ereje és szellemi ereje,
akinek honvágya, fájdalma és ereje hasonló a tiedhez és akinek a
tekintete téged tükröz, egyszerre bánatod és szégyened, átlelkesülésed
és bizodalmad, ébresztő szó és vigasztalás.
Őt fogod szeretni, mint önmagadat, ez nem parancs, hanem boldogító
szükségesség, fenkölt és szörnyű végzet, misztikus kötelesség. Isten
azonban, akit mindenkinek fölébe kell állítanod, maga a szeretet és
nélküle a felebarátod is idegen számodra. Csak a szeretetben van
felebarát, nem a szenvedélyben, sem a földi birtok, előny vagy nyereség
vágyában, sem a mindennap életében és gyönyörködésben. Micsoda
ellentmondás keletkeznék azzal a jövendölő kijelentéssel, hogy a
kiválasztott elhagyja atyját és anyját, ha az az ember volna a
felebarátja, aki térben legközelebb áll hozzá? Mert ki áll az emberhez
közelebb, mint az apja és anyja? El fogod őket hagyni, ha lelkileg nem
ők állnak legközelebb hozzád, hogy megkeresd a felebarátodat.
És borzongva emelkedtek fel gondolataim napsütötte havas csúcsai előtt
annak a lelki tisztaságnak és szeretetbeli fenségnek, amely egykor semmi
érzékkel fel nem mérhető fájdalommal és újjongással sugárzottak, mintegy
példátlan követelése a szeretetnek, vakítóan megvilágított szívből. Egy
nehéz mosoly fájvirága nyilt felém nyugtalan napom és időm esti egének
felhővonulásából, céltalanul és egyedül mentem ki messzire a város elé
és megértettem Aszja üdvözlő szavát, mikor egyszer először álltam az
ágya mellé: «csak egy ember van mindnyájunk számára, akit tegezünk.» És
megértettem egyszerű igéretét is, hogy nálam marad. Lassankint ezzé az
igéretté változott ez bennem: nálatok vagyok minden napon, a világ
végezetéig.
Mikor az eti szürkületben hazafelé mentem, egy elhagyott mezei úton,
amely sivár építő-telkekhez és a külvároshoz vezetett vissza,
találkoztam egy férfival, aki mintegy tíz lépéssel előttem az út közepén
megállott, mintha rám várt volna. Mikor hozzá értem, észrevettem a
szándékát, hogy meg akar szólítani, megálltam és ránéztem. Az utat
kérdezte olyan módon, amelyről észrevettem, hogy nem útbaigazítást vár,
hanem valami mást. Sötét volt már és nem lehetett pontosan megállapítani
egymás személyének és ruházatának mivoltát, mielőtt egész közel értünk
volna egymáshoz. Erre éreztem, hogy a másikban csalódást keltettem, úgy
tetszett nekem, némi elfogultsággal lemond arról a reményről, hogy nálam
többet talál, mint a mennyije neki van. Így tehát kérését, melyet mégis
előadott, a pajtási közlés bizalmas fokára állította:
– Van-e pénzed?
Nagy zavarba jőve kutattam át a zsebeimet és hogy zavaromat elrejtsem,
olyan dolgokról beszéltem, amelyeknek semmi közük sem volt ahhoz, amit
csináltam. Rosszkedvűen és várakozón nézett rám. Mikor végre találtam
néhány pénzdarabot és odanyújtottam neki, hátrább lépett és leintett
engem.
– Több nincs? – kérdezte.
– Nincs, – mondtam én.
– Ez minden pénzed? – ismételte kérdését.
– Igen.
– Hát akkor tartsd meg, – mondta és köszönés nélkül ment tovább.
Lassan megfordultam, hogy a magam részéről is folytassam utamat, de
mikor a pénzdarabokat megint a kabátom zsebébe akartam tenni, nem volt
rá erőm. Nem tudtam, kiéi.
Mikor a városba beértem, körülsettenkedtem a ház körül, melyben Aszja
lakott és láttam, hogy világosság ég a szobájában. Este tíz óra felé
volt. Az ablakát, amely udvarra nyílott, két házfal rése között
láthattam az utcáról. Stevenhagen cipész, akinek a lakása a ház hátsó
részének bejárata mellett volt, ajtót nyitott a kopogásomra, mint már
annyiszor és beeresztett.
– Hogy van Aszja? – kérdezte, egy szót sem vesztegetve késői
behatolásomról.
Gondolkoznom kellett és csaknem megijedtem, milyen bizonytalanok a
fogalmaim Aszja testi állapotáról.
– Nemsokára el fogjuk veszteni – folytatta bizonytalan
felvilágosításomra felelve. – Az anyja ma nálam volt.
Rám nézett, mintha a magyarázatnak valami szokatlan szavát várná tőlem,
gyors és bizodalmas közlést, amely aggodalmait semmivé tegye, mintha
valami csodának kellene történnie, melynek mibenlétéről és hatásáról
senkinek sincs fogalma. Bátortalan voltam és hallgattam; ami az útközben
megnyugtatott és fölemelt, az most mind eltünt.
– Talán javulást hoz az idő. Hiszen már jön a tavasz, – tette hozzá az
öreg, mintha most ő rá került volna a sor, hogy a megnyugtatás egy
szavát kiejtse, miután tőlem hiába várta. Bólintott egyet búcsuzásul és
beeresztett egyedül a sötét folyosóra. A falhoz támaszkodtam és azt
mondtam: tavasz lesz. Aszja ajtaja alján keskeny, pirosas fényvonal
izzott, halotti csönd volt a házban. Tavasz lesz, gondoltam, a hegyekről
meleg szelek dőlnek a földre, a mezők fölött. A bükkfák csúcsai pirosra
színeződnek és a patakok zavarosan és sietve rohannak el partjaik
között, amelyeken az anemonák és primulák bimbóznak. Az éjszakák tele
vannak meleg, boldog nyugtalansággal. A falusi elkülönzöttségben
házról-házra kukorékolnak a kakasok, mivel a nap már korábban kél fel a
zöld őszi vetések fölött. Napos lankákon felhangzik a porzós, sárga
tűzvirágok fölött az első méhdöngés és az alig kizöldülő tájékon, a
bokrok és utak barna színei közt itt-ott felmerül a szikrázó márciusi
napban az első világos ruha a kerítések között.
Csakhogy testvérem, tavasz, mit csinálok én a te közösségedben, ha Aszja
eltemetve fekszik? Féltem belépni a nélkülözés, a lemondás és a búcsú
szürke szobájába, amely hirtelen halottas szobává lett, mint egykor,
mikor hónapok előtt először beléptem. Megpróbáltam erőszakkal
emlékezetembe idézni, mint az én és Aszja közös tulajdonát, azokat a
kincseket, melyeknek magasztos órákban részesei lettünk, de sehogy se
sikerült, a sötétség megfojtott.
Mint valami áthághatatlan tűzhatár élet és halál között égett a földön
az ajtó fényvonala és én elfelejtettem, hol vagyok és megborzongtam,
mint valami sötét tömlöcben. Nem emlékszem többé elhatározásomra, hogy
az ajtót kinyissam, de rögtön utána megpillantottam Aszja fölemelt arcát
a közeli gyertya fényében, amely megvilágította, mintha egyedül volna a
világon és én támolyogtam a megindultságtól, olyan minden hasonlaton és
mértéken túl szép volt ez az arc. Rám nézett a haj éjszakájából,
nyugodtan és tisztán, fényalakja egy boldog diadaltól ittas
világértelemnek, sugározva az elevenségtől, csöndes képe az otthonnak.
És testvérem, a tavasz, akit messze rejtettem és messzire távolítottam
ettől a helytől, jött felém a nagy szemek meleg éjszakájából, a
pacsirtadalok a földek felett, nedves szél és a rögök és csirák édes
illata, amelyből a tarka virágruha alakul. De a remény nyugtalan lényege
itt hangtalan, hatalmas bizodalommá változott. Ekkor tudtam, hogy én
vagyok akinek vissza kell mennie, Aszja ellenben békében marad.
– Segíts nekem, – mondtam. – Ki választott ki téged? Nem tudok tőled
elválni és mégis tudom, hogy a szegénységem és gyöngédségem fog tőled
elválasztani.
Aszja, mint mindig, fölismerte a belső állapotot, amelyben voltam, nem
lehetett sem megtéveszteni, sem nem tévedett és belátásának
isteni-démonikus hatalma abban állt, hogy bajomból való
következtetéseiben, valamint a baj megnevezésében sohasem indult ki
másból, mint a rendíthetetlen hitből egy ember értékében, jóságában és
az élethez való jogában. Elképzelhetetlen, hogy akár a legrosszabb ember
is valami kisebbet helyezzen szembe a saját értékébe vetett hittel, mint
az ijedt boldogságot. Ki ne reménykednék abban, hogy érdemes lesz a
megváltásra, mikor szenved? De ki tudja jobban megadni egy léleknek a
felszabadulás e sejtését, mint az, aki hisz a szeretethez való
tartozásának ősi gyermekjogában? Az ilyen hit hatalmas, ha valóban
igazi, el tudja mozdítani a gyalázat és sötétség, az önlealacsonyítás és
elszegényedés hegyeit és a felszabadult talajon újra feltör az égi fény,
csirázik az élet. Az ilyen hit ereje elég erős arra, hogy a szívek
sivatagait termékeny földdé tudja változtatni, a száraz firmamentumról
leszakadnak a nedves zivatarok és a homok kizöldül.
– Mi gyötör téged? – kérdezte Aszja. Oh, ez a feledhetetlen komolysága
kérdéseinek, soha többet nem találkoztam vele az életben. Mért
mosolyognak azok, akik erősebbeknek vagy tapasztaltabbaknak tartják
magukat és mi értéke van az ilyen mosollyal adott adománynak?
Valamennyien barátságos elnézésre számíttok, mert csak a felét adjátok
és mert elfelejtettetek hinni egy igény igaz voltában. Efféle mosolyotok
a bizonyítéka, hogy sem valódi összetartozandóságban, sem közösségben
nem hisztek, sőt megértésben is alig, csak kölcsönös elnézésben és a
tehetetlenség kiegyenlítő részvétében. Mintha az embernek nem volna
megengedve a belső átélés és mintha leereszkedés által lehetne
legbiztosabban hozzáférkőzni. Az ilyen mosollyal siklotok el egymás
mellett és fenséges szereteteket kiadjátok a barátságosság szegényes kis
pénzdarabjával, amely úgyis megvan mindenkinek magának.
Aszja szemei egész a fenekéig megnyitották a szívemet a kérdésével
együtt, mintha ő már úgyis tudna mindent:
– A hivatalosakról és kiválasztottakról mondott szó kínoz újra meg újra.
Beszéltél egyszer arról, hogy az ember lénye és sorsa ezzel a törvénnyel
nyilvánvalóvá lesz és e törvény félelmetes igazsága a kezdete a minden
belátásra való rendnek. Azt mondtad, ez a szó minden más fölött jelezte
Krisztus megismerését és tanítását, de engem nem enged nyugodni az a
kérdés, hogy minek kell történni mindazokkal, akik sem nem hivatottak,
sem nem kiválasztottak? Nem ugyanolyan emberek-e, mint mi és mi nem
ugyanolyanok vagyunk-e, mint mindenki más? Ez a szó azonban kizár és
elkülönít, eldönt és elutasít. Ez a szeretet lényege?
– Igen, – felelt Aszja. – Megmondtam.
Vártam és azt reméltem, hogy feleletének biztonsága megszerzi nekem a
belső szilárdságot, amelynek révén magam is megláthatom, amit az ő szeme
lát, de csak bizonytalan maradt bennem minden és gondolataim utai
eltévedtek a sötétben.
– Mondd meg nekem a világosságot, amelyben a ki nem választottak állnak
és én hallgatni fogok és várni fogok, – mondtam.
– A kiválasztottak világosságában állnak, – felelt Aszja. – A szeretet
elválaszt és nem enged keveredést, ez az ő ereje és fensége. Sátán
összekever és a szeretet neveit rakja rá a langyos és hamis alakra. Kik
a kiválasztottak, hogy úgy beszélsz róluk, mintha világi értelemben
előnyben volnának? Kiválasztottnak lenni annyi, mint a szeretet által
kiválasztatni, a szeretet világosságának útjára. Hiszed te, hogy az
ilyen szent kedvezés azért ragadja magához az értéket, hogy a maga
számára birtokolja, jóllakva, elégedetten, önzőn? Kisugározza magából!
És mennél tisztábban sugározza ki egy szív ezt a világosságot, annál
hamarabb van kiválasztva. Kicsoda értelmezte a nagy szót a világi élet
kellemességére és jóllétére? Ki állította az apró erény és nyomorúságos
jutalom látszata alá és kicsoda vonta bele az előnyök rang-vitájába? El
vagyok szomorodva. Mennyi aggódásnak kell lenni a világban! Ami a
megváltásra szólt, azt az emberek belevonszolták az előny és tulajdon
vitájába. Félek a Sátán hatalmától.
– Kicsoda Sátán?
– Melletted áll-e, hogy így kérdezel? Sátán birodalma megvan mindenütt,
ahol nincs Isten országa. Ha Isten képét a szeretet képéül állítod oda,
akkor állítod a szeretet nélkül valóság képéül a Sátán képét. Hiszen azt
mondja róla a Gonosz: annak képében szeret kifogni rajtatok, amit a
jónak neveztek.
Összeszedtem magamat egy gyors kérdésre, de ő fenyegetőleg nézett rám és
úgy kiáltott:
– Hallgass!
És mint valamikor, mikor egy kemény tilalom ért engem, a kezem fölé
hajolt és rányomta az ajkát. Csak egy idő mulva emelte föl a homlokát és
derülten mondta:
– Tudok egy régi dalt, meg akarod hallgatni? Így szól:
Én boldogítanálak,
Sötét van, nem lehet.
Szerelmem fénykörébe
Hozd hát kétségedet.
Egy kérdés kinoz engem,
Szeretsz? Szeretsz-e, szólj?!
Oh, maradj hát e fényben,
A mely el nem oszol.
Ne kérdezd, hogy mért kérdem,
Nem kétkedésből ám.
Panasza szerelemnek
Csak egy van: fényt kiván.
* * *
Tavasz volt már. A város falai közé is bejutott a tavasz és mindenütt
hirdette jelenlétét. Kis szobám ablakával szemben, a szomszéd ház udvari
oldalán, fönn az ormon, egy öreg anyóka kezdte a kertecskéjét ápolgatni,
amely nem volt nagyobb, mint egy keskeny pad és az esőcsatornán függött.
Kicsi zöld kerítése volt. Az öreg asszony egy pléhkanállal dolgozott a
földjében, padlásablakának nyílása alatt. Mikor délben a nap ragyogott,
odaakasztotta kanári madarát a kert fölé és ennek a hangja csattogott a
napfényben az udvarok sivárságán át. Gyermekhangok is hallatszottak és
mindenütt nyitva álltak az ablakok. Az asszonyok gágogtak az utcákon és
már világos volt, mikor az ember reggel fölébredt.