magad körül, holott te magad kellene, hogy az légy, amit keresel. Ha nem
te magad vagy az út, akkor nem is találsz utat, ha azonban te magad
vagy, nem keresed többé. Minek vagy kinek való út ez? – kérdezed tőlem.
Meg fogom mondani: a szeretet útja. Többet senki sem találhat és nem
lehet több és más keresés nem éri meg az élet fáradalmát, szegénnyé tesz
és mindjobban elhagyatottságba vezet.
– Gondold csak meg, mennyi sok utat találtál, elvetettél és rég
elfeledtél. De aztán nézz messze, messze kifelé és figyeld meg a
kívánságát és megismerő szavait azoknak, akiknek nevét az emberek
emlékezőtehetsége megőrizte. A legrégibb idő óta hallatszik ez a szó: az
út. A tökéletesek közül egy sem kereste vagy nevezte meg az utat; kutass
utána, mind azt kiáltották: én vagyok az út! Értsd meg tehát, milyen
bizonyosságot rejtenek magukban ezek a szavak, a szeretet erejének
áradata vonult rajtuk keresztül, vissza a szeretet nagy eleven
folyamába, melyet Istennek nevezünk. Csak ilyen ő. Higyjél nekem, a
szeretet nincs a te szeretetre való erőd nélkül. A szeretetnek nem
támasztani akadályt, ez az engedelmesség, amely a tökéletességre vezet.
Nem mondta-e Krisztus is: Én vagyok az út? Az emberek úgy értelmezik ezt
a mondást, mintha azt jelentené: én vagyok a számotokra való út. Nem így
van benne az igazság, hanem azt jelenti, hogy ő maga a szeretet útja,
amely ő rajta keresztül, akadály nélkül ragyog a világba. És nem így
folytatja-e annak a mindenható hatalomnak a bizodalmában, amely őt ezzel
az engedelmességgel áthatotta: én vagyok az igazság és az élet? A szavai
azt jelentik: én nem támasztottam akadályt a szeretetnek, keresztül árad
rajtam, az ő útján, bele a világba, olyan tisztán, hogy a lényege
nyilvánvaló lett, mint Isten lényege. Csak így kiáltotta vidám lélekkel:
aki engem lát, Istent látja, a szeretetet látja. Azt hiszed, ez az ő
előjoga volt? A te előjogod. Ne keress tehát többé utakat, a földnek
nincsenek olyan útjai, melyek a nyugalomhoz vezetnek, de te vagy Isten
földi útja, kinyilatkoztatása és föltámadása, élete… Mária a lélek.
Gyakran csöndesen fekszem, napvilágon vagy az elvonuló éjszaka
sötétségében és gondolatok jönnek rám, mint fénymadarak, szines képek
tele világossággal és bizonyosságokkal, amelyek úgy megörvendeztetnek,
hogy zokogok tőle. A ragyogásukban fekszem, mint az olvadó hó a napon,
úgy érzem, mintha eltünedeznék, fölemelkednék és lebegnék, kézzel
foghatatlan alakban. Ilyen hálás a szív az ilyen órákban és az idő nincs
többé. Akkor tudom, hogy nem halok meg és nem a halált látom, hanem hogy
átváltozom, mielőtt a halált megérdemelném. Ez nem álom és boldog mámor,
édesem, nem gyöngeség, sem gyors hitre-készség, ez a bizodalom abban a
közösségben, ha egész létezésemet és jogomat a szeretet útjára teszem.
Ha most már egészen a szeretetben vagyok, az örökkévalóban, amely hozzám
jött, akkor olyan vagyok, mint ő, kezdet és vég nélkül, út és igazság és
élet. Ez legyen a földi halálom.
A szavai suttogásba mentek át és a szeme csukva volt, mintha aludnék. A
gyertya fényénél olyan volt az arca, mint a kő, öreg és fiatal, időtlen,
mint egy tájék a messze távolból és olyan tiszta, mint a hó. Ránéztem a
húsból és vérből való csöndes alakra és életemben először éreztem meg
egy emberi arc magasztosságát, ezt a mindent és a természetnek ezt a
végső alkotását, hűségének forrását és fordulatát, diadalának jelképét.
A mező csirájától ennek a homloknak a fényéig, mekkora megnevezhetetlen
út! És az út kettős értelemben lett előttem világos és először éreztem
úgy, mintha imádság formálódnék a lelkemben, nem gondolatokkal és
szavakkal, hanem szellemben és igazságban.
Gyakran, mikor a gyertya tövig égett és Aszja anyja rég aludt már
kamrájában, mikor az éj hozzánk jött és én már semmit sem ismertem fel a
sötétben, úgy éreztem, mintha világosabban látnám Aszját, mint bármikor
nappal. Időnkint a keze a kezemben pihent és aludtunk mind a ketten, ő
az ágyában, én az öreg fonott székben, amely minden mozdulatomra
csikorgott. Ha a tűzhelyen még égett a tűz, akkor körüllobogott bennünk
a visszfény a falakról, megmutatott minket egymásnak és elrejtett
minket, de a közelségünkben sem fény, sem sötétség nem tett kárt,
álomban és ébredésben egyaránt létünk állapota volt ez a közelség.
Az ilyen pihenés után, mikor felébredtem és a gondolataimat megújulva
átküldtem azokra a dolgokra, amelyek azelőtt foglalkoztattak, gyakran
úgy éreztem, mintha ezek a dolgok most érthetőbbé váltak volna és
közelebb jutottak volna hozzám, holott semmit sem tettem
megmagyarázásukra, csupán csak azt a minden gondolkodástól független
hozzátételt, amely a kéz-kézben való nyugvásban rejlik.
Az ilyen tapasztalatra sajátságos gondolataim jöttek, csodálatosak és
futólagosak, viziókhoz és rejtelmes belátásokhoz hasonlíthatók, tele
vigasszal. Egy új hatalom emelte fel hajnalfényét megismerésem messze
horizontjain, a fény fenséges fölkeltét sejtettem és elfelejtettem
mindent, amit nem ragyogott be a fény. Betegség, fájdalom és halál,
gondoltam, hol vagytok ti ebben a hajnalfényben, a bizalom magas
hegyeinek e mosolyában, amelyeknek nincs neve, de a szellem szemei
számára elérhetők és kicsinek tüntetnek fel mindent, ami nem rejlik a
szeretet mindenhatóságának hitében.
Így keletkezett számunkra ennek a kis szobának szegényes négy fala
között egy világ, amely nem volt hasonlítható semmi más világhoz, amely
elzárt minket az égtől és földtől, amelynek azonban megvolt a maga
földje és ege. A közösségünk oly magától értetődőn jött és növekedett,
mint ahogy a reggel kél; nagyon fanyar volt és olyan komor, amilyen csak
a fiatalság tud lenni.
Ha éjjel, este vagy nappal elhagytam ezt a világot, zavartnak éreztem
magamat, úgy mint egy kitaszított idegen, de egyúttal olyan
bizodalomteljesnek és megvédettnek is, ahogy életemben soha többé nem
éreztem. Tudtam a nagy titkot, hogy a világ nem mérhető meg azokon a
jelenségformákon, melyeket az érzékeink észrevesznek. Korán hasonlattá
vált számomra és éreztem, mi az, ami egyedül tesz minket vidámmá és
igazán igazságossakká. Nem támasztottam követeléseket, melyeknek tárgya
javamra lehetne, a körülöttem levő világgal szemben, és mégis tudtam,
hogy nem mondtam le és nem hoztam áldozatot. Ebből megértettem, hogy nem
a lemondás nyugtat meg bennünket, hanem a magunkbaszállás. Csak azt
akarom a világban újra megtalálni, ami vagyok, gondoltam, nem pedig tőle
elfogadni, hogy legyek. Aki ismeri magát, nem találja a világot
idegennek, aki csak benne keresi a maga részét, elvész benne.
Ha azonban azt kérdeztem magamtól: mi vagyok hát és mim van? Akkor csak
azt tudtam mondani: szeretek lelkem legmélyéből és közösségben vagyok.
És erre forró remegéssel megértettem, hogy ez minden. Így hát azt
mondtam a szívemnek mindenkorra: amire nem tanít meg a szeretet, azt nem
kell tudnod.
De jöttek órák, amikor izzó vágy fogott el, hogy kitárjam a szívemet és
számat, hogy mindenkit részesítsek abban, ami engem eltölt. Úgy tűnt fel
nekem, mintha a rejtekben égne és kialudna egy tűz és nekem föl kellene
kelnem és hirdetnem a fényét. Beszéltem egyszer erről Aszjával, tele
meghatottsággal és elámítva a buzgóságtól. Rám nézett, mintha nem
értene, végre felfogta, mire gondolok és ezt mondta:
– Ha van valami mondani valód, ami szép és igaz, akkor ne légy túlbuzgó,
mondd meg egyszerűen és türelmesen, ami foglalkoztat és ne igyekezzél az
igazságnak szárnyakat teremteni, hogy eljusson az emberekhez. Ez a
kételkedőnek az aggodalmaskodása. Ami azonban igazság, az csak azért az,
mert rég része és közkincse minden igaz és megismerésre képes embernek.
Csak úgy beszélj, mintha testvéreidhez szólnál. Minden más együgyüség.
Ne kérdezd, megértenek-e az emberek, nem az a fontos, hanem az, hogy te
megérted őket. Ne páncélozd föl a szívedet, add oda nyugodtan, – a
hősiessége fegyver nélkül való. Olyan forrásokból, melyek tisztán és
védtelenül rohannak le a völgyekbe, lesz a nagy folyam, a tenger, a
birodalom. Csak aki ily módon nyújtja oda a szívét, csak az tudja, mit
csinál, mikor ezt mondja: Jöjjön el a te országod.
Gyakran úgy tűnik fel nekem, hogy a mi időnk igaz emberei szellemi
fejlődésük közösségében ma még nem jutottak tovább ennél a kérésnél. A
Miatyánk fölméri ennek az országnak az egész történetét s egyidejűleg az
élet egyszerű napját is. Érinti egyúttal a jelen óráját is, a világ
lényegét és a te lényedet, küldetésedtől a halálodig. Prófétai szó ez,
mint semmi más szó, és együgyüen igaz, mint minden, a mi prófétai. Így
kezdettől végig illik erre a napra is, mint ahogy jelképe minden
szellemi kultúra pályájának és egyúttal az emberi történet pályájának
is. Nem fekszik-e a «Szenteltessék meg a te neved» áldozatokban,
tömjénfüstben és számokban mögöttünk oly láthatóan, mintha nagy betűkkel
rá volna írva a multra? Fog jönni utánunk idő, amely a harmadik szónak
fényében fog állni, annak, hogy: «legyen meg a te akaratod». Mily
messze, messze van még az az idő, mikor az embernek a mindennapi kenyér
lesz az egyedüli kivánsága, amikor nem lesz már semmi más földi javakra
szükségük! Mily közel lesznek ekkor a szeretethez! Milyen idő fog végül
beállani, amely bizodalommal kiáltja: most már tied az ország, a hatalom
és dicsőség!
Aszja hallgatott egy kis ideig és aztán, mintegy varázskörében egy
képnek, folytatta:
– Igaz, ezer év olyan, mint egy nap. Nem az időben, hanem a lényegben,
ez a titok. Így a jelen és a jövő, az idő és az örökkévalóság egységes
egy értelemben, amely őket megtisztítja és amely én vagyok.
* * *
Időnkint, ha Asztjától jöttem és még nappal volt, jártam a hangos város
utcáit, belevegyültem az emberek közé és szemléltem, amint
tesznek-vesznek, mintha egészen új világba kerültem volna, valami idegen
csillagra. És éreztem, milyen jó az, hogy ezt itt-ott tehetem, a nagy
távolság jót tett nekem és megnyitotta a szememet. Nem volt békétlenség
a tudatomban amiatt, hogy napközben távol vagyok az emberektől s harag
nélkül tettem különbséget köztük és önmagam között.
Csak ha lassankint újra fölébredt bennem az összetartozás szunnyadó
érzése, amikor sokáig tartózkodtam köztük, akkor támadt bennem egy
különös mosolygás, amelytől féltem. Bizonyos értelemben tőlem
függetlenül támadt bennem és én nyugtalan és gyakran haragos lettem a
gondtól.
Ilyenkor azt gondoltam: Aszja, a te világod el fog merülni bennem, ez a
nagy világ, mely csak az ifjúságnak lobog fel. Nem csupán azért vagyok
képes és kész benne járni, mert fiatal és tapasztalat nélkül való
vagyok? De hogy tudom biztosítani azt, amit te adtál nekem, hol van a
belátás, megismerés és igazolás általános szellemi országa? A te javaid
helyett a napok fognak megint varázskörükbe vonni és uralkodni rajtam
valóságukkal, órára beigazított hatalmukkal és józan kimértségükkel.
Megint készségesen fogok belebonyolódni abba a finom, megvető mosolyba,
amelyben a Sátán diadalmaskodik és amely a halált olyan hatalmasnak
tünteti fel, hogy fel sem bírjuk érni ésszel. A közellevő emberek jól
megalapozott jogaikkal, az órák és a kötelességek, a komolyság a kicsiny
dologgal szemben, amely mulandó, a megalkuvással tele társaságos élet,
amely erénynek számít, ez mind vissza fog térni, mert ezek együtt
roppant hatalom. Azt fogom mondani: hol is voltam én, mi hajtott és
uralkodott rajtam, hogy tudtam ilyen elidegenedve félrekalandozni és
ilyen messzire eltévelyedni? És el fogom felejteni, hogy a hazámban
voltam, mert nem tudom, mi ad neked erőt, hogy egyedül tudj lenni és a
világosságban megmaradni.
Meg is mondtam ezt egy napon Aszjának, mert nagy volt benne a bizalmam.
Igen, ez volt életemnek az az ideje, amikor nem voltam egyedül, de akkor
ezt nem tudtam, mert nekünk embereknek sokkal élénkebb érzékünk van az
iránt, amink hiányzik, mint az iránt, amink megvan. Az igazán magányosok
azonban rendszerint nem tudják magukról, hogy azok.
Nem láttam, milyen gyönge és sápadt Aszja, csak sokkal később, mikor
visszaemlékeztem egyes szavaira, újra feltűnt előttem az ő fehér
homloka, színtelen szája és túlságosan nagy szeme. Csak az eleven erőt
láttam és éreztem, amely belőle áramlott mohón; mintegy tápszerként
fogadtam el. Jól volt ez így, megfelelt az ő akaratának és minden ember
joga a lángot látni és nem az elfogyó kanócot.
Ezt mondta a kérdésemre:
– Egy helyesen érő szív az egész világ központja, nincs a rendnek és
nyugalomnak olyan ágya, amely hozzá hasonlítható volna és valódi volta
szerint rendeződik mindig újra a világtörténés. Máskülönben a világ rég
a romok tengere volna és az emberek elpusztították volna egymást. A
tudás sem vigasztalás a szív nélkül, olyan, mint egy létra, amely a
világosságba van építve és hamar véget ér. Csak ha szellemi útját igazi
kedély keríti be, csak akkor boldog gyűrűje az örömnek, boldog a
tevékenység miatt, nem pedig az eredmény miatt, mert a tevékenység benne
a cél, nem pedig egy a végére kitűzött célzat. A valódi kedély pedig a
szeretet forrása és útja. Lásd, így rendezi a világot Isten, aki maga a
világ.
Nem volt idő, amikor a legjobbak reménye ne lett volna igaz és fenkölt,
nem lehetett olyan isten, aki nem a szeretetnek ezen rendező erejéből
való volt. Az istenek képeit, akik elmerültek, nem értjük többé. De a
szív régibb, mint minden istenség, egyenletes üteme a fényben és
igazságban az istenség hangja és végül az alakja is. A legtöbb embernek
szüksége van Isten képére, amely szívük gyöngeségében tükröződik, az
erős kedélyben azonban nincs kép, csak fény és meleg. Ezért ne aggódj,
hogy majd feledni fogsz és elveszted önmagadat, mert a szív meg tudja
különböztetni a hasonlatot a lényegtől és az árnyképet az arculattól.
Mit kérded tőlem az időt és örökkévalóságot, az eredetet és véget!
Vándorlunk a napfényen át, a kezünk tele mezei virággal, hallgatjuk a
pacsirtát és keressük a tavaszt. Vess el mindent, mindent, testvérem és
nyisd fel a lelked szemét, ha van szeretet a szívedben, akkor
kinyilatkoztatja a részedet. Akkor aztán felkiálthatsz: minden
megtörtént, minden jól van, a munka el van végezve.
– Mondj nekem hát még egy szót, csak egy szót a feltámadásról, Aszja.
Heves izgalomban voltam és úgy éreztem, mintha tudásvágyam rossz
viszonyba került volna áhítatommal, mintha nem az oltárnál térdelnék,
hanem a legszentebb szentély függönyét lebbenteném fel. Úgy éreztem,
hamisan kérdezek, hogy a belátás kicsiny és együgyű mértékeit állítom
ennek a léleknek a fényárjába. Szinte megnyugtatott tehát, hogy Aszja
nem felel, ámbár személyes kötelességeim az élettel szemben és
személytelen vágyak az ő szavainak csodái után gyakran összekeverednek
egymással, úgy hogy már nem tudom őket elkülönböztetni.
Aszja elfordult a fal felé, a nyaka és válla vonala a haj alatt, súlyos
szenvedést árult el. Megmagyarázhatatlan bűntudat tett bizonytalanná és
az ilyen bizonytalanság folytán ismételtem a kérdésemet, csaknem
barátságtalanul. Hangom kihívó volta azonban nem az ingerültségét, hanem
a jóságát keltette fel. Megint hozzám fordult és rám nézett:
– Hogy kérdezheti, hogy mi a feltámadás, olyan ember, akinek lelke nem
fekszik sírjának fájdalmas sötétjében? Kérdezi-e az, aki nem esett el, a
mellette menőktől, hogy mikép kelhetne fel? Aki azonban csak azért
kérdi, mert attól fél, hogy valamikor talán eleshetik, az nem fog
feleletet kapni, mert félelemből kérdez és a szeretetben nincs félelem.
A szeretet azonban, amely egyedül tud a világon felelni, csak a
szeretetnek válaszolhat. Látod, ez az évszázadok tévedése, melyekben
nemzedékeink a szabadságért küzdenek: azt remélik, a szeretet válaszolni
fog a szeretetlenségnek. Csak az hallja a szeretetnek hangját, aki a
szeretetből való. Nem felelhetek a kérdésedre, mert a feleletem szent, a
kérdésed pedig nem az. De el fog jönni az az idő, amikor a világ
sötétsége összecsap fölötted, amikor szellemi halálban fekszel a földön
és nem tudsz sem felelni, sem kérdezni. Akkor aztán hozzád jövök, én a
te szereteted és azt fogom neked mondani: Kelj föl!
* * *
Csak abból, hogy Aszja lényének visszfénye nyilvánult meg az én
lényemben és hogy mások ezt észrevették, csak abból értettem meg igazán,
milyen valódi derültség áradt a lényéből. Gyermekkoromban és
ifjúságomban túlságos szorosan jutottam egy könnyen kielégülő és harc
nélkül szerény jámborság hatása alá, semhogy ne éreztem volna szenvedő
ellenkezést és undorral határos haragot az olyan Istenben való boldogság
megnyugvása miatt, amely csak azért maradhatott fenn, mert hordozóiból
hiányzott minden valódi igény, és mivel azzal akarták legyőzni a
természetet, hogy tagadták, elárulták vagy megvetették. Ilymódon e lélek
boldogsága utáni kutatásaim gyakran a gyülöletig fajultak, az
ellentmondásom pedig a gonoszságig. Akartam tudni az igényeit, mielőtt a
megelégedését jóváhagynám és ebben annál erőszakosabb és igazságtalanabb
voltam, mert a magam igényeit nem ismertem.
Azután pedig, mikor ennek a kinyilatkoztatásnak a fagyos egyszerűsége
eluralkodott rajtam, lesújtva és a dacomat átkozva követtem meg őt
kételyeimért, de ő nem haragudott rám és inkább csodálkozó volt, mint
elnéző.
– Sohasem fog a szeretet panaszkodni amiatt, hogy a lényének
ellenállottak, – mondta egyszerűen és anélkül, hogy a szavait
belekapcsolná gondolataim vitájába. Mintegy önmagának mondta e szavakat
és az ernyedtségnek az a csaknem szerény gesztusa, melyet ő csak ritkán
rejtett el, ha beszélt, szavainak igazságába valamit vegyített égi
fényéből a világ távoli mesgyéinek, melyekre sohasem lép emberi láb.
Mivel azonban minden szándékosság nélküli, boldogságát önmagában
megtaláló megismerés sokkal elevenebben vonzza magához és hatalmasabban
leköti a szellemünket, mint bármily még oly szenvedélyesen és izzón
harcba vitt rábeszélés, az én tudásvágyam is sokkal elevenebben ébredt
és lángolt fel Aszja fanyar tartózkodásának hatása alatt, mint amennyire
az önmaga közlésének vágya előtt feltámadt volna.
Mindazok után, amiket hallottam, legtöbbet foglalkoztatott engem Aszja
álláspontja Krisztus szavaival és alakjával szemben, akinek nevét és
mondásait gyakran olyan különös összefüggésekben említette, hogy
időnkint úgy tünt fel nekem, az egyszerű emberi és okos felfogása révén,
mintha csaknem praktikus és mindennapi létbe beleszőtt volna, aztán
megint mintha a szeretet olyan áhítatosságában magasztosulna fel, hogy
sokáig nem tudtam róla tiszta képet alkotni magamnak. Néha irigyeltem
minden előitélettől mentes módjáért, amikor Krisztus megjelenését és
hatását nem fogta fel máskép, mint ahogy bármely más bölcs és nagy
emberét fogadta, tisztelte és visszaadta.
Valami a mi korunkban szokatlan és semminemű előítélet által nem
befolyásolt módon jutott az evangeliumokhoz, csak érett ifjúságában és
anélkül, hogy gyermekkorában akár csak egy szót is hallott volna róluk
vagy épen tanították volna. Egy nap megtalálta a könyvet egy elfelejtett
polc sarkában, mikor jómódú apjának a háza halála után minden más
vagyonával együtt idegenek kezére jutott. Csodálkozással, mohón és
buzgón olvasta, de a léleknek minden más szükségérzete nélkül, mint
amelyet a szellemi tulajdon utáni szomjúság minden igazi kedélyben
előidéz.
Aszja szavai valamikor kezdetben termékeny életet fejlesztettek ugyan ki
gondolatvilágomban, de nem értettem meg Krisztus benne hatékony
megjelenésének ezt az egységét és akaratomat, hogy nyugodtam szemléljem
Krisztust és átadjam magamat hatásának, mindig újra elhomályosították
azok a fogalmak, melyek elismerésére tanítottak és azok a képek, amelyek
gyermekkoromtól fogva kisértek. Nehezen határoztam el magamat közvetlen
kérdésre, abból a szégyenlősségből kifolyólag, amely megmagyarázható
következménye a szándékos eltorzításoknak, amelyek alatt kénytelen
voltunk Krisztus képéhez közeledni. Az is hozzájárulhatott, hogy a
kedélyem ezzel a tartózkodással kerülni akarta azt a látszatot, mintha
közössége volna mindazokkal, akik ezt a nagy nevet csak azért emlegetik,
hogy kicsiny, szegény és kipróbálatlan szívüket takargassák.
Beszélgetéseink természete azt hozta magával, hogy forró kérdéseimet,
melyekre már oly világos feleletet kaptam, kétkedve ismételtem, mert egy
fiatal embernek a túlságosan végleges és összefoglaló felelet gyakran
túlságos nehéz épületkő fejlődésének alakulásában s joggal veti el, nem
pedig jogtalanul, mint ahogy azoknak az önmagukba zárt embereknek a
bölcsesége tanítja, akik sohasem mozogtak a saját világukban, hanem
mindig csak idegen világban.
Aszja sokáig nézett maga elé, mintha várna valamire, arcvonásain erősebb
lett a gyász és tehetetlenség kifejezése és akadozva kezdte:
– Gondolok erről egyet-mást, de nem bizom a gondolataimban. Úgy tűnnek
fel előttem, mint elvonuló felhők s amit világosság dolgában hoznak, az
nem bennük rejlik, hanem fölöttük és csak akkor világít át rajtuk, mikor
átlátszóbbakká válnak. Akkor úgy érzem, mintha ez a világosság mindig
megvolna fölöttük; a gondolatok által talán ezt az alakját nyeri, nem
pedig a lényegét. Akkor aztán félek kimondani azt, amit szemlélek, mert
úgy vagyok vele, mintha már régóta és mindig kincse és birtoka volna
minden igaz embernek és nem általam keletkeznék, hanem csak úgy jönne
hozzám, azzal a kis részével, melyet magamba fogadni képes vagyok.
Beszélni azonban csak erről a kis részről tudok és tele vagyok
félelemmel, hogy azt a fölöttem levő magasztos lényeget eltorzítom. Nem
hiszem azt, hogy ember képes olyan igazságot kimondani, amely ne lett
volna már régen ő előtte igazság és ne maradna mindig az. Sokszor a
hallgatók boldogok, akik látnak és nélkülöznek. Lásd, aki nem képes
hinni, az igazságot belátásától függőnek képzeli, pedig nem az, mert a
hittől függ, olyan hittől, amely meg kell hogy legyen bennünk, mint
valami természetes tulajdonság.
Az emberek, mint te is, dicsőitik a gondolatot. De mit neveznek
gondolatnak? Engedik a mulandó történések szelét keblük kamráján
áthúzódni és ha itt megrezdül, akkor azt mondják: gondolkozom. De ki
csinál testéből az érzések világával íjjat, hogy gondolatainak erejét
nyílegyenesen hajítsa a világosságra? Hol csillog a páncél a világ
szennye ellen? Ki gondolkozik, midőn testét és lelkét odaadja táplálékul
szelleme lángjának, merészségtől tehetetlenül és becsületességtől
szegényen?
És még ez a gondolkodás is, mely mint a tűz alakul ki az Én velejéből,
még mindig semmi, barátom, fénytelen hasonlat marad, amely hasonlatokban
tévelyeg, ha nem szállja meg a kinyilatkoztatás kegyelme a felkészült
szellemet. A kinyilatkoztatást nem lehet a gondolatok hatalmával
előcsalni, a gondolatok előkészítik ugyan az útját, de az érkezése
kegyelem dolga. Nem hiszem, hogy ennek a kegyelemnek a fényvirágai
kérdezik a mező értékét, amelyből kivirágzanak. Rejtelmesen ott
csiráznak ki, szent egyezségben a multtal és jövővel, ahol akarnak, de
nem ott, ahol az ember akarja. A gondolat ereje maga még nem alkotott
maradandó szellemi művet, amely szép, jó vagy magasztos, hidd el nekem,
nem; a végső tökéletesedés mindig a kegyelem isteni játékával ment
végbe, derülten és fáradság nélkül és a befogadó, a kiválasztott
tűzhely, kimondta sóhaját, melynek neve kegyelem.
Érted most már, mit jelent kiválasztottnak lenni? A kiválasztottak
jelentik az utat. Nincs alkatunknak más törvénye, melynek felismerésében
megváltás rejlik. Csak megváltás, semmi más előny, amilyet azok a sokan
keresnek, akik az egyetlennek szellemi erejét belevitték mulandó
tartalmú vágyaik kicsiny világába. Hogy érvényesülhetne ott, hogy
vigasztalhatna ott az, ami a megváltást illeti meg?
Krisztus mondása a hivatottakról és a kiválasztottakról, amelyet most
beleszőttem a szavaimba, jellemzi őt, ebből folyólag fog feltámadni, nem
valamikor, hanem újra meg újra, tegnap, ma és holnap, mindenütt, ahol
egy ember alkata hasonló az ő alkatához, de nem ott, ahol az ő nagysága
eltorzítva és kikészítve nyujtatik a hivatlanoknak.