gondolkodik, hanem csak az érzületet vizsgálja, amely mögöttük van.
Hirtelen megéreztem, hogy ez mindig úgy van nála és mintha ebben a
vizsgálódásban és ennek eredményében rejlenék annak a harmóniának és
közösségnek az eredete, amely köztünk uralkodott és amelyet nem lehet
meghajlítani. Hát így van, mondottam, ha minden félreértésnek és azoknak
a zűrzavaroknak, melyek oly sok embert megszállanak, aki mások előtt
érvényesülni és helyt állni akar, az oka abban rejlik, hogy nem tudják
fölmérni az érzületet és azért a szavaknak a tisztességtelen és
megromlott fajzatához tartják magukat, amelyeket a pillanat vet az
ajkukra? Aszja nem került valamelyik szavam hatása alá, hanem túllátott
a szavakon, aminthogy úgy látszott, hogy túllát az élet jelenség és
tényvilágán is – de hova? Azt még nem tudtam, de éreztem, hogy a
szabadságát veszélyeztetem.
– Megfelelek neked, – mondta végül erőlködés nélkül és mint
legtöbbnyire, csaknem fájdalmas vonakodással. – Én nem csinálok
szükségből erényt, de teljesen közömbös is, hogy te így nevezed. De hogy
tehessek neked olyan rosszat, hogy engedjem az erődet abban
érvényesülni, amiben romlásodra lesz? Te olyan fiatal vagy, hogy fogod
megérteni, milyen sokat jelentesz nekem? Nem ismered magadat és én most
fogadjam el ezt a pénzt és ezáltal azt feleljem neked: ilyen vagy te!
Tudom, hogy meg fogok halni, de azt is tudom, hogy ez így van jól és
hogy a magam órájában halok meg és akarattal.
– Nem szereted az életet, Aszja?
– Oh, mindenek felett, – mondta ő és a szeme csillogott, – de máskép
gondolkozom róla, mint te. De ne beszéljünk ezekről a dolgokról. Ha
nálam maradsz, hamar tudni fogsz mindent még akkor is, ha hallgatok.
– Hogy érted ezt?
– Ami nem vagyok, azt nem is akarom mondani, de ami vagyok, azt meg
fogod érezni és utána úgy fogod érezni, mintha beszéltem volna hozzád.
Ah, ne aggódj, add ide a kezedet és nyisd ki a szivedet, hadd térjek be
hozzád, akkor hamar érezni fogod, milyen jó és nagy vagy.
– Oh, Aszja, – mondtam én és mélyen megrendültem, – most már tudom,
mennyire szereted az életet, Aszja.
– Ugy-e? – mondta ő boldogan, – pedig én nem magyaráztam neked semmit.
Aszja bocsánatot kérően mosolygott, mikor ezt a beleegyezést kimondotta,
mintha valami csekélység volna. Mosolyának derültsége olyan természetű
volt, hogy úgy éreztem, mintha tetőtől-talpig fényben állnék. Miféle
csoda történik velem, gondoltam; mindez merő álom, nem hús és vér
irányítja ezt az élményt, nem a világ régi dolgai fordulnak benne elő.
Úgy éreztem, mintha elfordulnék, másokhoz, idegenekhez és feléjük
kiáltanám: Milyen szegények voltunk eddig, ti és én!
De újra felébredt bennem az akarat, mindent megtenni, amit ember tenni
képes, hogy ezt az életet megtartsam az életnek, amelyet valamennyien
beteljesítünk. Azt éreztem, hogy tévedek, de nem tudtam, miben. Milyen
áldozatra nem lettem volna képes ebben az órában! Így tehát újra
beszélni kezdtem és szívből kértem arra, hogy igyekezzék az életét
fenntartani. Ő azt felelte, hogy nem akarja úgy, ahogy én gondolom.
– Lásd, – mondta ő – mi hát az élet, mit nevezel annak? Léted kicsiny
mértéke-e a kezdettől fogva a lehanyatlásig az élet? Mennél inkább
nevezzük így az ilyen kimért napokat és bennük a mi mulandó jóllétünket,
annál inkább tagadjuk az életet. Ez bizonyára igaz és te meg fogod
érteni.
– Értem azt a gondolatot, Aszja, de nem érted, hogy a szerelem azt
kívánja magának, hogy velem maradj? Hiszen csak ma találtam rád.
– Légy nyugodt, megigérem neked, hogy mindig nálad maradok. De ne
akadályozz, hagyd meg nekem a saját lényemet. Én csak egy út vagyok. Ami
rajtam át tehozzád vezet, az sokkal több nálamnál. Nem elégült-e ki a
szíved, holott én nem tettem semmit? Nincsenek-e a szemeim és az arcom
tele fénnyel? Honnan kerülne ez, ha nem volnék a fény felé fordulva?
Miért vagy túlbuzgó? Higyjél hát nekem, hogy vidám lehess.
– Mindig velem akarsz maradni? – kérdeztem én, mintha csak azt a
mondatot hallottam volna. Fájdalmas, áruló kiváncsiság érzése jött rám,
reszkettem a vágytól és ellenállástól és nem értettem meg a
kívánságomat, hogy vajha olyan feleletet adna a leány, amely jogot adna
nekem a gúnyos elfordulásra. De ő nem felelt nekem.
Sokáig hallgattunk. Végre ezt mondtam:
– Hát most visszaviszem a pénzt.
Fölálltam, hogy elmegyek.
Ebben a pillanatban gyűlöltem az arcot, az embert, aki előttem feküdt,
aki anélkül, hogy rám nézett volna, mégis látott engem, aki a
hallgatásával elfordult tőlem és mégis körülvett engem. A dacom azonban
hatalmasabb volt, mint minden más bennem és én ezt mondtam:
– Nem, Aszja.
Úgy éreztem, hogy ezzel a nemmel megmondtam mindent. Nyersen és gonoszul
hangzott, mint egy örökös lemondás, a csöndes egyszerű szobában és olyan
hatalmasan megrázott, mintha az előttem levő gyönge testet egy csapással
megsebesítettem volna. Erre a leány fölnézett rám, tehetetlenséggel és
fájdalommal telve, megfogta a kezemet és megcsókolta. Ez nem az áhítat
vagy alázatosság csókja volt, hanem gyermeki csók, buzgó és bensőséges,
szívbeli cselekmény.
* * *
Az öregkor boldogságot kíván, de a fiatalság szeret a boldogságáért
szenvedni. A természetemben rejlő ellentmondás a barátnőm ellen gyakran
a fájdalomig elmélyült, mert az ifjúság számára idegen a tökéletes
harmónia visszfénye iránti szükségérzet, el van fogulva önmagában és
mennél igazibb, annál inkább irtózik az időelőtti kikerekítéstől és
kipróbálatlan beleegyezéstől. Ellenállása tehát nem mindig a tisztelet
hiánya, ahogy gyakran feltűnik azoknak, akik meg vannak győződve az
értékéről annak, amit számára nyújtanak, hanem a szendergő erő joga.
Gyakran úgy tűnik fel, hogy ennek a fejlődő erőnek szüksége van ahhoz,
hogy meg tudjon nőni, a fájdalomra, amelyet maga szeret magának és
amelyet nem egy szív keres is.
Így tehát ma megértem, hogy a kedélyem habozott Aszja lénye előtt, hogy
belemerüljön a gondba vagy a vágyban értse meg és odaadja magát. Én
azonban áldom lényem ellenállását, mert ez csalta ki belőle lelkének
virágait; sohase fog a szeretet panaszkodni, hogy a fényének ellenállott
valaki. A lényege független minden szándékosságtól és a hatása
következmény, nem pedig cél. Csak aki ezt az igazságot magában átélte,
csak az lesz részese öntudatában a szabadságnak, amellyel a szeretet
birodalma bennünk kezdődik.
Ha ezeket a szavakat leírom, akkor már beszélek arról a szellemi
kincsről, melyet ez a különös gyermek jelent, mert helytelen volna azt
mondani, hogy ő ezt a kincset csak kezdi, tudja vagy bírja. Ma már jól
felismerem, hogy a kedélyemet kezdetben két dolog zárta el: az a gond,
hogy teljesen elvesztem magamat benne és a szégyenkezés. Szégyeltem
emberi mivoltát, leplezetlen érzésének és könnyeinek mindenhatóságát.
Mily kevéssé különböztem, hozzá képest, mindazoktól, akikről azt hittem,
hogy észrevehetőleg különbözöm tőlük! Micsoda kicsinyesség volt tőlem a
hajlandóság arra, hogy kerüljem az időelőtti közösségeket és ne
szolgáltassam ki az igényeimet!
Milyen nem szívesen gondolok vissza arra az órára, amikor másnap
visszavittem a pénzét a villanegyedben lakó előkelő barátomnak! Szívesen
fogadott, de a felháborodása a mértéktelenségig fokozódott, amikor
viszaadtam néki a visszautasított adományát. Sietve elhagytam, mert
valami belső ellenállás tiltotta, hogy bármit is megmagyarázzak. Ennek
az ellenállásnak a hatása alatt magam is szenvedtem anélkül, hogy meg
tudjam győzni eljárásom indító okairól. Úgy tűnhetett neki, hogy egy
szeszély játéklabdájává lett, de talán kínozta valami sejtése annak a
szellemnek is, amelynek én engedelmeskedtem.
– Bolond! – kiáltott sápadtan a dühtől.
A szava elkisért. Ismételtem magam előtt, gondolkodás nélkül, mikor a
padlásszobámba értem és bámultam magam elé és engedtem az órákat múlni.
El kell mennem, gondoltam, megint erdőkön át, bokros dombokon,
folyópartok mentén, ahol a víz elevenen kisér. Hát elfelejtettem a nap
keltét a tájék felett, a csillogó márciust, a nyári napfényt a sásban,
vagy a csillagképek hallgatag nagyszerűségét! De elvetettem mindezt. Ez
mind nem az, gondoltam, csak vigasztalás, csak hasonlat, jövendőmondó út
amaz egy felé, semmi több. Mért vagyok ilyen bátortalan? Nem jártam-e át
a sokféleség pompáját évről-évre, hogy megtaláljam azt az egyet, nem
szerettem-e mindent, csupán mint jelképét annak az egynek,
nyughatatlanul a reménytől és bizodalomtól mámorosan? Most egy szívből
ragyog ki a fénye, hív engem és én habozom. Ah, sejtem, milyen sokat
jelent, gondoltam, mert már rég bennem parázslik.
Így történt, hogy egy napon ezekkel a gondolatokkal mentem Aszjához.
Felém nyújtotta mind a két karját és én belső szükségtől remegve
meghajoltam szeretetének üdvözlete előtt.
– Aszja, hiszel te Istenben?
– Milyen gyorsan kérdezed, milyen gonoszul, – mondta ő megijedve.
– Felelj nekem!
– Oh, barátom, nem tudok szólni!
– Nézz hát rám. Felelj a magad módján, de felelj.
– Te kedves, mennyire kínoz ez téged! Ah, ha az volnék, amire te vágyol!
– Az vagy. Nézz rám.
– Hiszek a szeretetben, – mondta ő és én úgy éreztem, mintha ő
elfelejtett volna engem. – Nem akarok képet Istenről. A szeretetben
benne foglaltatik minden: az apa, az a bennünk rejlő engedelmesség, a
fiú a bennünk nyilvánuló kinyilatkoztatás, a Szentlélek a közösség. Légy
hát nyugodt, kedvesem. Minden megtörtént. Nem nekünk kell a szeretetet
választani, hanem a szeretet választott minket.
– Oh Aszja, te vidámmá teszed a szivet.
– Én nem csinálok semmit.
– Hiszel a Krisztusban? – mondd meg nekem.
– Hogyan kérdezed ezt! Így nem tudok felelni. Én nem ő benne hiszek,
hanem úgy hiszek, mint ő. Ő tiszta szellemű volt, szabad útja a
szeretetnek, amely megvolt előtte és megvan mindig. Nem ő maga mondja-e,
hogy ő az út? Lásd, így kell ezt értened. Nem ő vele jött a szeretet a
világra, hanem ő általa, mint előtte is, utána is, utána is sokak által.
Időnként kiválaszt a szeretet egy embert, akiben szeplőtlenül
megnyilatkozik, akkor, mintha magát a szeretetet látnád, vagy Istent.
Nem mondja-e ő, hogy aki őt látja, Istent pillantja meg és nem mondja-e,
hogy Isten a szeretet! Oh, micsoda kinyilatkoztatása a szeretetnek volt
az ő lénye! De minden, amit tudunk róla, emberi gondolatok és értékek
útján maradt ránk. Jobb a szeretetben magában hinni, belőle kiindulva
inkább megérted Krisztust, mint fordítva. Mindig az apa a forrás.
– Az apa, Aszja?
– Igen, az engedelmesség által. Hát nem mondtam neked?
– Mit nevezel te engedelmességnek?
– Oh, ne kérdezz, mindent meg fogsz élni előbb vagy utóbb, én azonban
tévedhetnék, mert ki bízhatik egy szóban, amely olyan gyorsan mondatik
ki, ahogy egy felelet kihívja? Engedelmesség annyi, mint nem támasztani
akadályt a szeretet elé. Nincs más parancsolat, nincs más engedelmesség.
– És a törvények? Az egyház?
– A szeretetlenség, a kétség, a hitetlenség teremtette az egyházat. A
szeretetnek nincs rá szüksége. Mikor Luther lerombolta a régi egyház
törvényeit, a szeretet hajtotta, mikor új törvényeket alkotott, kínozta
a kétség. Dehát miért beszélek? Te beleszorítsz a szegénységembe.
– Oh, beszélj tovább, Aszja.
– Nem, nem akarok beszélni. Félek attól, ami önmagamban sajátos. Még
mindig előrenyomul bennem. Kell, hogy beszéljen belőlem, nélkülem. Így,
nézd a napot és mesélj nekem. Beszélj magadról. Ha nálam magadról kell
beszélned, boldoggá és szabaddá leszel általa, mert az én szemem alatt
megérted magadat. Oh, mennyire szeretlek, mert szomjas vagy.
– Mondj hát nekem még egyet, csak egyet. Mi a szeretet? Rajtunk kívül
álló elementum, erő, amely belénk vonul, kegyelem, melyben részesülünk?
Hol az eredete, hol a vége, hol az értelme?
Ekkor Aszja fölemelte gyermekfejét a fehér párnáról, hozzám hajolt és
rám nézett. Úgy tűnt fel nekem, mintha a szeme nem földi fénnyel
fenyegetne. Megremegtem és belemerültem a tekintetébe, mely tiszta és
csöndes volt. Leírhatatlan, édes szomorúsággal tele mosoly hozta hozzám
azt a csöndességet. Ekkor úgy éreztem, a szívem ég, mint a tűz.
Hallgattam és tudtam, hogy ezt a kérdést nem fogom többé kérdezni soha
életemben.
* * *
Sajátságos napjai életemnek, emberek, szél és csillagképek, tér és órák
ebből az időből, hol vagytok? Tele voltam belső élménnyel és
látomásokkal, végnélküli bőség és fény hordozott és én alig tudtam róla.
A külvilág dolgai idegenül vonultak el előttem, nem ügyeltem rájuk és ma
alig értem, hogy volt lehetséges, hogy külső életemet szűkölködés nélkül
tengettem. Csodák történtek, de én nem éreztem őket, különös körülmények
állottak be, amelyek mindent megkönnyítettek és lehetővé tettek nekem.
Én úgy fogadtam őket, mintha magától értetődők volnának, mint a napvilág
vagy a levegő. Ha ma visszagondolok, titkos remegéssel csodálkozom és
ahol egykor csodálkozva mosolyogtam kis eseményeken és alig fordítottam
rájuk figyelmet, ahol a végzet rendelései következtek be, melyeket
véletleneknek neveztem, anélkül, hogy egy pillantásnál többet
vesztegettem volna rájuk s hamar elfelejtettem és hála nélkül fogadtam
őket, – ott ma mennyei angyalokat látok, melyek roppant erővel
szakadékokat hidaltak át és hegyeket helyeztek át, melyek az éjszakát
nappallá tették és a szememet megóvták az elkáprázástól. Ma fölismerem a
törvényt, amely életem fölött uralkodott, amely, belőlem származva,
beleszőtt engem önmagába és lett, mivel én lettem. Te Egy és te Minden,
mit keresgéljem a nevedet? Minden jó volt! Ez a te neved.
Egy este, mikor Aszjától jöttem, a háziasszonyom várt rám a kamarájában.
Úgylátszik, körülnézett a helyiségben, a szekrény nyitva állt, én nem
szoktam elzárni, mert úgyis üres volt. A háziasszonynak néhány
fehérnemű-darab volt a kezében, amelyek azonban valószínűleg nem voltak
az enyéim és mintha az ablakon keresgélt volna. Mikor rám nézett, elhalt
arcvonásain az ingerültség és aggodalom, mosolygott és leült az ágy
szélére.
– Hát ez így menjen tovább? – kérdezte anyai hangon.
Azt határoztam magamban, hogy mindent be fogok látni, hogy arcának jó
kifejezését ne zavarjam. Készségesen mondtam.
– Majd változtatok rajta. Menni fog a dolog.
– Nem jár már a nyomdába?
– Nem, ezt nem, más dolgom van.
– Nem tudom, milyen utakra jutott maga ilyen hirtelen, – mondta ő, – de
tudom, hogy nem került rossz útra.
Hallgattam.
– Valamire szeretném kérni, – folytatta az asszony és egy képre nézett a
falon.
– Mindent meg fogok fizetni, – mondtam gyorsan. – Néhány nap mulva lesz
pénzem. Biztosan fogok kapni.
– De honnan? Csakhogy én nem ezt akartam kérni. Néhány nap előtt beszélt
nekem a barátnőjéről, arról a betegről. Hogy van?
– Beteg? – kérdeztem elcsodálkozva, de aztán meggondoltam magamat és
feleltem a kérdésére.
Az asszony csöndesen és figyelmesen nézett rám. A nevét elfelejtettem,
de az arcára még jól emlékszem, de csak azért, mert a vonásaiban
valamikor bennük volt a belső élményem visszfénye. Zavarban volt és
esetlenül folytatta.
– Beszélt nekem néhány nap előtt erről a leányról. Mi a neve?
– Aszja.
– Igen, Aszja. Most rágondolok és vele foglalkozom. Nem akartam az
adósságára figyelmeztetni, nem is azért jöttem. Az a kérésem, beszéljen
még Aszjáról, csak úgy ezt meg azt, amit mondani szokott és a
nézeteiről.
– Jól van, – mondtam gyorsan – természetesen.
– Azelőtt, – folytatta a háziasszony, – maga néma és csaknem zárkózott
volt, úgy jött-ment, mint az árnyék, de megvolt mindene, amire szüksége
volt. Most szegényebb, mint az utcai koldus, nem eszik, a ruhája
elrongyolódik, az arca nyomorúságos. De vidám. Nem mintha nevetne és
tréfálna, de az ember, nem is tudom hogyan, érzi ezt. A vidámsága benne
maradt a szobában, ha kimegy belőle, feljön a lépcsőn, ha a maga lépése
dobban.
Elfogultan elhallgatott és azt a látszatot keltette, mintha szégyelné
magát, vagy mintha eltévelyedett volna.
– Ezt csak úgy gondolom, – mondta és kibékítően mosolygott, – ne vegye
rossz néven, fiatal uram. Nem vagyok épen szegény, a bérlőimtől élek és
dolgozom, de az élet nem igen ad semmit a magamfajta embernek és jó
hallgatni olyféle dolgokat, amilyeneket maga elbeszélt. Hogy valaki
boldog az élete nagy inségében, mint ez a leány… De hiszen meg fogja
érteni.
Hallgattam és kinéztem az udvar esti homályába. A szembenlévő vöröses
téglafal csupasz ablakaival késő őszi szürkületben állott. Az udvarról
zajok és hangok hatoltak fel, ládákat csomagoltak és a szekerek tompa
lármájába gyermekhangok vegyültek, éles, üres ujjongás, amely
értelmetlenül és bánatosan hangzik, mint fogoly madarak csicsergése
kalitkáik pálcái mögött.
A háziasszonyom úgy érezhette, még tartozik valamivel, neki magának is
alig érthető kérése után.
– Ne törődjék a lakbérrel és az étellel, – mondta. – Hogy ki nélkülöz
valamit, az majd tisztába jön. Ha néha este a lámpámmal be szabad jönnöm
és maga mesél nekem, úgy beszél, mint a multkor, a lelkéből és vidáman,
akkor minden rendben lesz.
Bólintottam és az ablak felé fordulva maradtam. A tükröző üvegben
láttam, hogy az öregasszony előre és oldalt hajol, hogy megtudja,
jóakarattal vagy kedvem ellenére egyeztem-e bele. Aztán csöndesen
kiment.
Másnap délután alva találtam Aszját. A szoba csöndesen derengett az első
hó fényében, amely idő előtt hullott le és kinn feküdt a menedékes
háztetőkön, fölötte a szürke ég. A tűzhelyen égett a fa, a szoba meleg
volt és világos és sajátságosan üresnek tűnt fel. Most már rég bizalmas
vendég voltam benne. Aszja anyja is hozzászokott a jelenlétemhez s örült
neki, hogy a gyermeke társaságot és szórakozást talált az ő távollétének
hosszú órái alatt. Bizonyos tiszteletteljes borzadással figyelte a
dolgainkat, féltékenység nélkül, de kissé habozva és elhárítva, mintha
olyan reményeket táplálnánk, amelyeknek csalódás kell, hogy legyen a
vége. Azzal azonban már rég leszámolt, hogy a leánya más világban él,
mint ő maga és a mily kevéssé vett részt azelőtt a dolgaiban, ép oly
egykedvűen nézte az én részvételemet, annyival is inkább, mert Aszja az
ő jelenlétében is ugyanazzal a nyugalommal és magától értetődéssel
beszélt, ahogy azelőtt hallgatott. Érezte kíméletességemet és
gondoskodásomat a gyermeke irányában és csak néha nézett bele
elcsodálkozva Aszja könnyedén fölhevült arcába, elnézőn, talán kissé
büszkén és nyugalomra és alvásra intette, ahogy az orvostól tanulta. Az
öregedő asszonynak kissé az anyagiakra irányult érzékével, aki ismeri a
mindennapi kereset és a legkisebb pénzdarab értékét, többet sejtett és
mást a megjelenésem mögött, mint amennyit a látszat mutatott, mert volt
érzéke az ellentét iránt, amely beszédmódom és viselkedésem és szegényes
életmódom között fennállott.
Azon a napon már reggeltől fogva komor és gondoktól terhelt voltam, mint
nem egy reggelen, melyet egyedül töltöttem és nem tudtam mire fordítani,
mivel nem volt más, mint merő várakozás arra az órára, amelyben Aszját
láthatom. Túlságosan fiatal és szertelen is voltam, az egyedüllét ilyen
óráiban rendesen teljes kielégülést találhattam volna életemben és
gondolkodásomban; hatalmasabban, mint valaha, elhatározásokra és
tettekre szorított bensőmben minden, céltalanul álltam egy furdaló
ösztön hatása alatt és a nyugtalanságom túlságosan kínozott. Mindaddig,
amíg nem éreztem Aszja kezét és szeme fényét a homlokomon. A felelősség
első öntudata támadt fel szívének kincse előtt, tele voltam boldog
buzgósággal, de türelem nélkül való voltam. Nagy elhatározásaim gyakran
hoztak szent tűzbe, de csak értelmetlenül lobogott fel bennem, mint a
rőzsetűz a tavaszi mezőn, melynek tüze csak a mult év maradványait
emészti föl, de nem mozdítják előbbre a talaj csiráit.
Halkan mentem át a szobán, zajtalanul tettem fát a tűzre és térdelve
néztem Aszjára. Mélyen aludt. Mint legtöbbnyire, egyenesen kinyújtózva
feküdt a hátán és a könnyű takaró alatt fel lehetett ismerni testének
vonalait. Nem volt nagy és színtelen arca túlságosan keskeny állával a
kibontott haja sötét alapján feküdt, amely a fejét a vállával
összekötötte és amelyet egyenesen határolt a takaró, sajátságos
ünnepélyesen, mint valami törvény szerint. A hó fénye különös
valószínűtlenné tette a szobát, minden dolgoknak az a megújulása volt
benne, amely beáll az évszakok első felismerhető változásával és amely
olyan embereknek, akik egyedül élnek, gyakran úgy tűnhetik fel, mint a
mutató háta a lét nagy óráján.
Halkan fölemeltem az asztal mellől a székemet, Aszja ágya mellé
állítottam és leültem rá. Az ágy mellett levő kis asztalon egy darab
kenyér állott, amelyről a keze letört egy darabkát. Szegénységben éltem
nagyon és ismertem a kenyérnek ezt a formáját, ennek a kenyérdarabnak a
látása Aszja ágyánál mégis lelkem mélyéig megindított. Nem értettem,
honnan ered ez a megilletődéssel teli fájdalmas megütődés és úgy néztem
a kenyérre, mintha vádolna engem.
Mennél tovább néztem azonban, csöndre kényszerülve az alvó leány
lélekzetének egyhangú életmelódiája által és mennél áhitatosabban néztem
ebbe az arcba, annál bensőségesebben kezdett ez a kenyér és ez az arc
beszélni hozzám és vigasztaltak engem.
Te kenyér nem azért indítasz meg engem, mert szegénységet árulsz el, –
gondolám – hiszen a megindulásommal olyan bizonyosság jár, amely nem
fájdalmas. Te vagy az örök mérték, nem bőség és nem nélkülözés, hanem
nemes és egyszerű elég. Te vagy a jelképe a lélek és a szellem hatalmas
mértékének, te tartasz fenn, anélkül, hogy tetszenél és anélkül, hogy
hizelegnél, te kielégítesz, anélkül, hogy fényűzés vagy bőség igénybe
vennék az erőt, te nem követelsz figyelembevételt és adásod magától
értetődő volta elhárítja a békétlenséget. Mennyire értem, hogy Krisztus
valamikor a magáéval hasonlította össze a lényedet, hogy téged megtört
és odaadott úgy, ahogy önmagát, mikor szeretetének és megismerésének
áldozatát ünnepelte. Te vagy a fenmaradás, a változás és újjászületés, a
búcsuzás és feltámadás jelképe.
– Mért nézed ezt a kenyeret? – kérdezte Aszja hangja magambaveszett
tünődésemben, – éhes vagy?
– Örökké, örökké éhes vagyok!
Fölegyenesedett, közel került hozzám csillapíthatatlan szemének áttetsző
fényével és követelve, csaknem haragosan nézett rám az aggódón összevont
szemöldökei alatt. Kutató sóvárságától megborzadtam. Ekkor ő
kimondhatatlan mosollyal a kezembe hajtotta fejét:
– Ah, testvérem…
* * *
A nehéz szívű mozgás, amelybe a szellemem jutott, a nyugtalanságok,
melyek az Aszja iránti szerelmemmel rám rohantak, lerombolták az utolsó
egyetértést, melyben az életem dolgaival jutottam és bármily csekély
volt az elégedetlenségem, csak most éreztem, hogy fel vagyok riasztva.
Milyen együgyüen cselekszem, gondoltam, gyakran hogy idegen útra engedem
magamat csábítani. A búcsú jegyében állok-e hát, vagy a kezdet jegyében?
Aztán azonban úgy éreztem, mintha minden tudatos élettel együtt
kezdődnék nálunk embereknél a búcsuzás és mintha csak azért ébrednénk a
földre, hogy búcsút vegyünk tőle. A napok és évek haladására nézve vajha
olyan nagy és fontos-e az az órányi idő, mellyel talán tovább
tartózkodom itt, mint ez a búcsuzásra oly derülten felkészült leány? Nem
repülnek-e el az órák sietve és feltartóztathatlanul, reményről-reményre
biztatva és nem ragadnak-e magukkal idegen útra, amely nem az én utam?
Így foglalkoztatott a saját utamnak az értelme, amelyet kerestem és azt
mondtam Aszjának:
– Nem találom az utat!
Ő fölegyenesedett és rám nézett. A szeme mintha kérdezett volna, mintha
kutatott volna, messze a világba és mintha nem tudott volna semmit a
feleletről, melyet adott. Este volt, az asztalon egy gyertya égett,
kívülről hallani lehetett a már télies szelet és Aszja ágyát kissé odább
tolták az ablaktól, amely alul részben be volt függönyözve, úgy hogy
kisebbnek és magasabbnak látszott. Egyedül voltunk és sokáig
hallgattunk, míg a nyugvó arc csöndessége egyre jobban és jobban az én
kínos életnyugtalanságom tükrévé lett és engem egyúttal fölbátorított
arra, hogy megszakítsam a hallgatást.