KÜLFÖLDI REGÉNYÍRÓK
KÜLFÖLDI REGÉNYÍRÓK
FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST
WALDEMAR BONSELS
EROS ÉS AZ EVANGÉLIUMOK
EGY CSAVARGÓ FÖLJEGYZÉSEIBŐL
A 90-IK NÉMET KIADÁS UTÁN FORDÍTOTTA
SCHÖPFLIN ALADÁR
FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
ELSŐ FEJEZET. A HALÁL.
Egy reggel azt a felfedezést tettem, hogy az egyik csizmám felsőbőrén a
varrás kezd fesleni, úgy hogy ha a lábamat kifeszítettem, rés támadt
rajta. Elcsodálkoztam, mert a csizmám a talp kivételével tulajdonképen
még elég használható állapotban volt, különösen ha az ember nem vetette
szándékosan a tekintetét a sarkaira, amelyek már nem voltak egész
egyenesek. Mivel akkoriban viszonyaimhoz és igényeimhez képest
tekintélyes állásom volt egy könyvnyomdában, súlyt kellett fektetnem
külső megjelenésemre. Elmentem tehát egy cipészhez, akinek Stevenhagen
volt a neve és a lakásom közelében egy udvarban lakott.
Mint minden cipész, ez is elmélkedő és művelt ember volt s a csizmám
különösen az első tulajdonságának megmutatására adott alkalmat. Olyan
kiméletlenséggel tartotta a csizmámat a világosság felé, hogy ez már
durvaságnak is volt mondható és aztán olyan komolysággal nézett rám,
amely nézetem szerint nem állott semmi arányban a szóban forgó eset
jelentőségével.
– Egyelőre csak a varrásról van szó. Csak úgy útközben ugrottam be
magához, – mondtam.
– Úgy – felelte ő szavaimat gondosan figyelve. – Nem sokáig fog ön már
ebben a csizmában ugrálni.
Ebben az emberben nem volt tapintat, csak úgy a tárgyhoz szólt, nem véve
figyelembe, hogy a tárgyhoz egy személy is tartozik. Ezenfelül nagyon is
feltünően kiélvezte a véletlen fölényt, melyet ez a helyzet szerzett
neki. Lehet, hogy jobban tettem volna, ha nem szóltam volna semmit
arról, hogy csak egy ugrásra tértem be hozzá. Ha a csizmát mogorván és
szótlanul tartottam volna elébe, beleköptem volna a szobába és
káromkodtam volna, akkor rólam és a csizmámról egy általános kép alakult
volna benne, amelyet jobban átlátott volna és belső ellenállás nélkül
fogadott volna el. Most nyilván az volt a véleménye rólam, hogy többnek
akarok mutatkozni, mint amennyi vagyok, hogy ruházatom silány állapotát
bizonyos tekintetben véletlennek akarom feltüntetni és valami különbnek
tartom magamat, mint más hasadozott csizmájú emberek.
Azt gondoltam, legjobb, ha az ember nyiltan beszél ezekről a dolgokról
ezzel az emberrel és ezt bizonyára meg is tettem volna, ha a szürke
égről nem szakadt volna az eső. A napom egyhangú kötelessége súlyosan
nehezedett a tudatomra. A nyár vége felé hajlott és engem kínzott a
tanácstalan szomorúság a sorsom és a jövőm miatt. Micsoda szakadék
tátongott a várakozásaim és a kilátások között, amelyek számomra
kinálkoztak! Napról-napra csak a reményeimből éltem, ez volt a
mindennapi kenyerem. Az ilyen emberek függnek a napfénytől. Aki azonban
tudja, hogy mit kell tennie, az megteszi esőben is; határozott célra
lehet törni akár viharban is, de a remény a napfénytől és a melegtől
függ, mint a csira a földben.
Mialatt a mesterember szerszámai megzördültek, éreztem, hogy növekszik
bennem a nyugtalanság halálos szomszédjával, a rombolás ösztönével.
Felálltam tehát ülőhelyemről, az ablak melletti padról és harisnyában
kimentem az ajtón át a folyosóra, csakhogy mozogjak tehetetlen
elégületlenségemben. A cipész szobája a földszinten volt, egy sötét
folyosó vezetett tovább a szűken és hiányosan épült hátsó házba, jobbról
és balról ajtók voltak és a végén egy lépcső, amelyen az első emeletre
lehetett fölmenni. Ekkor a homályban reménytelen sírást hallottam,
amelyet nem szakított meg zokogás, úgy hangzott, mint egy sívár, csöndes
ének. Ezeknek a hangoknak a hatása alatt, amelyek fogva tartottak,
fölszakadt a mellemben egy forró ér, úgy éreztem, a benne tátongó
üresség, amelytől az imént még szenvedtem, ki van töltve valami hirtelen
jóérzéssel. Felmelegedtem és hálát éreztem anélkül, hogy tisztába tudtam
volna jönni, hogy történt ez. Mintegy valami belső parancsnak
engedelmeskedve kinyitottam az ajtót, amely mögül a panaszos hang
hallatszott és beléptem egy alacsony szobába, amelyben egy asszony
térdelt a tűzhelynél a kialudni készülő tűz előtt, szorosan az ablaknál
pedig egy ágy állott, amelyben egy leány aludt. De minden csendes volt a
szobában.
A csak áttetszően elfüggönyözött ablaktábláról a fénytelen napvilág mint
valami fénytakaró esett a nyugvó leány arcára, amely valószinűtlenül
csillogva ágyazódott be a felbontott hajába. Ez a haj fekete volt, mint
a szén. A karjai jobbról és balról a testéhez simultak, amely
kidomborodott a könnyű takaró alatt s egyenesen volt elsimítva, mint egy
halotti lepel. A nyugvó lény azonban élt, láttam, amint a melle
emelkedik és sülyed a lélekzetvétel alatt, de egyúttal azt is
felismertem, hogy beteg és az élete határán áll. Az asszonyhoz, aki
fölállt és szó nélkül nézett rám, így szóltam:
– Ha megengedi, meglátogatom önöket.
Az asszony habozva nyújtotta a kezét, lassan bólintott és egy széket
tolt felém, amelyet letörölt a kötényével.
– Valaki küldte önt hozzánk? – kérdezte.
Nélkülözésektől sápadt arcán a kezdetbeli tanácstalanság nyugodt
figyelemnek engedett tért, amely kiváncsiság nélkül próbált olvasni az
arcvonásaimban. Nem feleltem a kérdésére, mert úgysem értette volna a
feleletemet és mert nem akartam olyan szavakat mondani, melyek nem
feleltek meg belső állapotomnak. A szomorúság valami sajátságos
szabadságot ad az embereknek, mert a kicsi gondok zűrzavarából egyetlen
célra irányítja a szemet, akármily homályos is ez a cél. Az örömmel
közös tulajdonsága a szomorúságnak a kizárólagosság és belső
magatartásunkat a mindennapi korlátozottságból magasabb várakozások
világába emeli. Talán ez az asszony is ezért nem tekintette váratlan
megérkezésem különösségét mint valami rendkívüli vagy akadályozó dolgot.
Egykedvűbben fogadta, mint más, szokásaikban megszilárdult emberek
tették volna.
– Hogy van a lánya? – kérdeztem.
Ez a kérdés nem hatott szokatlannak, mert az anya mindig föltételezi,
hogy a világ el van telve gyermeke miatti bánatától. Így tehát
egyszerűen felelt:
– Ha Aszja csak egyetlen egyszer mondana valami panaszszót, jobban
érezném magamat. Mindig azt gondoltam, hogy ez a betegség rejtve marad a
szenvedők elől, de ő tudja, milyen beteg és bánat nélkül beszél a
haláláról.
– Talán ez megkönnyebbülés neki – feleltem én.
– Mégis csak az én gyermekem – mondta ő és rám nézett.
Erre nem tudtam választ adni és Aszjára néztem. Arcának nyugalma
betöltötte a szobát. A szemhéjak a szemén voltak a legvilágosabb pontja
ez arc emberi szegénységből, álomból és messzeségből való tájképének. Az
ágy mellett egy kis asztalkán tálca, gyertya és kancsó állott. Egy
piroskötésű könyv, amelyből néhány különvált lap papir nézett ki, egy
virágváza és egy darab kenyér között feküdt.
– Sokat olvas Aszja? kérdeztem én.
Az anya bólintott.
– Én járok a könyvekért, de az emberek nem szívesen adják kölcsön. Ha
önnek volnának könyvei…
– Hozhatok – feleltem – még ma.
Az anya mosolygott.
– Ez igazán szép volna. Aszja majd beszél önnel arról, hogy mi olvasni
való van a könyvekben. Ha napról-napra és éjjelről-éjjelre egy helyt
fekszik valaki, hálás lesz és kevesebbel beéri, mint azok az emberek,
akiknek megvan mindenük és járnak és élnek, ahogy akarnak. Ha a
halottaknak még volnának érzéseik, biztosan hálásak volnának minden
vizcseppért, amely átszívárog a koporsójuk falán. Nekem még volna erőm
sokat tenni, ami a gyermeknek segítséget hozna, de számunkra már nincsen
segítség és a várakozás, mikor az ember semmit sem tud cselekedni,
bátortalanná tesz, mivel nincs már remény… Gyakran lesújt már ez az élet
és azt hiszem, nem tudom többé elviselni.
– Mikor az ajtaja előtt elmentem, ugyanezt gondoltam.
– Ha még maradni akar, amíg Aszja felébred… – mondta az asszony habozó
várakozással. Kendőt vett a vállára, a szatyort a karjára és készült a
szobát elhagyni.
– A csizmám Stevenhagen úrnál van, beletelik még egy kis időbe, tehát
maradok…
– Aszja örülni fog, hogy valaki meglátogatja.
Még egy kis csöngetyűt tett az ágy mellé, felsóhajtott, hosszú
pillantást vetett a betegre és kezet nyújtott nekem.
– Ha meg nem feledkezik a könyvekről?
Megigértem és az ajtóhoz kisértem őt. Még egyszer visszajött: a kávé a
sütőben van, ha akarok belőle, vagy ha talán Aszja kérné. Ő maga délig a
papirgyárban lesz.
Mikor az ajtó becsukódott, ránéztem az alvó leányra és találkoztam a
tekintetével, amely nagyra tágulva és sötéten nyugodott rajtam. Egy alig
észrevehető mosoly elevenítette meg kissé pajkosan az arcvonásait és
halk nevetéssé lett, mikor a jelenlétemet próbáltam megmagyarázni.
– Tudom már – mondta. – A csizmájára vár. De miért vár nálunk?
– Hát maga ébren volt?
– Az anyám nehezen tud elmenni, ha nem alszom és mivel mégis el kell
mennie, úgy teszek, mintha aludnék, hogy könnyebben jusson el. Hogy
kerül maga hozzánk?
– Mikor a folyosón átmentem, sírást hallottam és beléptem. Az ember
sohasem tudhatja…
– Senki sem sírt ebben a szobában.
– Nekem úgy tünt fel.
– Maga könyveket akar nekem hozni? Hát arra kiváncsi vagyok, hogy
milyenek lesznek. Sok könyve van?
– Ha becsületes akarok lenni, egyáltalán nincsenek könyveim, elkallódtak
vagy a szülei házam padlásán hevernek, ez pedig nincs ebben a városban.
De majd szerzek, ez nekem könnyen megy.
– Ne fáradjon vele – mondta lassan, mosolygott és maga elé nézett.
Visszautasításában, amely semmi esetre sem volt szerénység,
mindazonáltal nem volt semmi bántó.
Úgy éreztem, mintha a világ, amelyben még az imént éltem, hirtelen egy
másikkal cserélődött volna ki, mintha a langyos, nyomasztó levegőből,
amely tele volt szegényességgel és a készséges részvétre való
bizonytalan hajlammal, hirtelen érdes széljárásba kerültem volna és
olyan körbe, amelyben nem segítésről van szó, hanem arról, hogy az ember
megállja a helyét. Azt gondoltam: no lám, most itt ülsz…
Mikor azonban aztán fölemeltem a tekintetemet és nyugodtan
belemélyesztettem ennek a lánynak a szemébe, megértettem, mennyiben
bántottam meg a részvét érzésével. Azt gondoltam magamban, hogy legjobb
lesz, ha ezt megmondom neki és habozva elkezdtem:
– Mikor ebbe a szobába beléptem és körülnéztem benne, mikor a maga
anyját és magát megláttam, az a kínzó bűntudatom volt, amelybe a részvét
tudja az embert taszítani. Mióta azonban a maga szemének nyugodt
világosságában állok, nem vagyok semmiben sem bűnös. A maga szeme
szabaddá teszi a szivet.
A leány felegyenesedett, a könyökére támaszkodott és olyan nagy
csodálkozással nézett rám, hogy mintegy önmagamtól megijedtem. Mit is
mondtam hát? – gondoltam magamban. – Gyönge szédülés fogott el, úgy
rémlett nekem, mintha évek óta elfelejtettem volna valami
megnevezhetetlent, amit pedig titokban mégis kerestem.
– Így hát mégis eljöttél – mondta a leány szégyenlősen és lassan, de
nagyon érthetően és mikor én újra fölemeltem a tekintetemet, láttam,
hogy olyan halavány, mint az ágya fehérneműje.
Mivel nem volt bátorságom hinni, habozva kérdeztem:
– Kit vártál?
– Mindnyájunk számára csak egy ember van, akit te-nek szólítunk.
Soha még a szivem olyan fájdalmasan nem remegett, mint e szók alatt,
sohase dobálták még ennyire ide-oda megfoghatatlan hatalmak. Remény és
bátorság, kételkedés, babona és bizalomérzés omlott rám, mint megannyi
fényáram és éjjeli felhő. A világ és az emberek elrontottak, gondoltam
magamban, mert hogy habozhatik a hitem ennek a jótéteménynek a
kapujában, mi akadályoz abban, hogy ebbe a kertbe belépjek és az legyek,
ami vagyok s amit mindig bizonyítani reméltem, önmagamnak és mindenki
másnak? Szégyelem magamat, hogy ember vagyok, gondoltam. Ennek vagyunk
mindnyájan a betegei. Ettől azonban a gyógyulás világossága, amely felém
áramlott és amely egyúttal belőlem tört elő, olyan erős lett bennem,
hogy a szemem káprázott a fényétől.
Aszja fölemelkedett fekvő helyéről. Hozzám jött és a karját a nyakam
köré tette. Láttam az arcát szorosan a magamé előtt és tekintetének most
már nyugodttá vált és bizodalommal teljes figyelmessége előtt, tudtam,
hogy meg fogom állni a helyemet. Erre megértettem, mi a hála; de hogy
mennyit éltem át ezekben a pillanatokban, azt egy egész élet nem tudja
fölmérni. Azt hiszem, igazság szerint mindnyájan csak néhány pillanatig
élünk, minden más csak sejtés, emlék és remény. Ez azonban igazság volt
és ezt meg is mondtam Aszjának, mert különben nem tudtam boldogságom
fenyegető komolyságában semmit mondani.
Nagy szemének fény-mélységei látszottak az egyedüli dolognak, ami előtt
állottam. Ő most már megint csöndesen feküdt, közvetlen előttem,
nyugvóhelyén és rám nézett. Egy ideig egyikünk sem szólt, én tehát
leültem az ágyára, úgy hogy szemben ültem vele, ő kinyitotta a
tenyeremet és beletette a kezét, melegen és szilárdan, a hátával lefelé,
mintha valami eleven nyugvóhelyre ágyazná be.
– Nagyon beteg vagy? – kérdeztem.
Bólintott és mosolygott.
– Meg fogsz gyógyulni?
A fejét rázta, de a mosolya megmaradt.
A túlhajtott érzés állapotában voltam, mint valami lelki térben, amely
sem a boldogságot, sem a fájdalmat nem tudja magába foglalni. Olyan
érzésem volt, mintha az élet nélkülem vonulna el és mégis éreztem, hogy
először sodródom folyamában. A partok vonulnak tovább, gondoltam, úgy
tünik fel nekem, mintha én csöndesen állnék egy helyben és a partok
vonulnának tovább, holott igazság szerint én kerültem most először az
élet mozgásába és ime, látom, hogy vonulnak el a régi tartalmú értékek.
Aszja beteg és meg fog halni, gondoltam aztán, sajátságos józanul, de a
gondolatom értelmét felfogni vagy hinni nem tudtam. Nem lehet úgy igaz,
ahogyan eddig igaznak tartottam, tünődtem nehézkesen, mert különben mit
jelent ez a mosolygás, ez a mosolygás, melyet régi emlékből ismerek? Így
mosolygott az anyám, mikor tréfálva hozott valami rossz hírt, amely
mögött azonban alapjában véve mégis rejtőzött valami örömteljes
kijelentés. Ő mosolygott így, aki akkor még mindent lehetségessé tudott
tenni, amit gyermeki szívem kivánt és akiről tudtam, hogy a végén mégis
meg fogja tenni, mert az én szenvedésem neki fájdalmasabb volt, mint
nekem.
Erre Aszja így szólt:
– Az egészségesek nem sejtik a betegség lényegét és mindig félnek tőle.
Aki azonban beteg volt, az tudja, hogy a betegsége idejére való
visszaemlékezés nem mindig komor és vigasztalan, mint ahogy azelőtt félt
tőle, szállhat valami fényesség is ezek fölött a napok fölött, amely még
a fájdalmakat is el tudja feledtetni. Ez a fény abból a szabadságból tör
elő, amelybe minket az igénytelenségünk vezet, amely lassankint egyre
jobban bekövetkezik, amíg az ágyban fekszünk. Megbetegedni fájdalmasabb,
mint betegnek lenni, mert képzeletben a lelkünk még hozzákötve érzi
magát az érzékek világához, amelybe zárva volt és az új szabadságét csak
lassan értjük meg. De beáll akaratunk ellenére is és egyre jobban
eljutunk a mulandónak a régióiból az elmúlhatatlannak a birodalmába.
Minden betegség a lélek feloldozása az érzékek világának a bilincseiből.
Azt hiszem, a halál a szabadság e magaslatainak legfényesebb csúcsa tud
lenni tudatunk számára.
A leány hévvel és egyszerüen beszélt, de a meggyőzés kívánsága nélkül.
Soha életemben nem hallottam semmi olyan világosan érthetőt, mint ennek
a hangnak az értelme. Mintha egy álló alak állna a fekvő mögött, egy
másik alak, amely azonban ugyanaz, egy lény, amelynek nincs szüksége
szavakra, hogy érthetővé tudja tenni magát, hanem tisztán és magától
értetődően beszél azáltal, hogy így van alkotva és nem máskép. A
kinyilatkoztatásnak hallgatag fensége áradt ki belőle, mintegy
kigyógyulva értékből és értéktelenségből.
Odakinn a reggel kissé kivilágosodott, az eső nem esett már és a fény
derengése, amely a szobába esett, elárulta, hogy magasan felettünk
összevegyültek a felhők a napfénnyel. A szobában levő tárgyak, melyek
gondosan voltak elrendezve, józan önállóságot nyertek a szememben, mint
értelmes és eleven lények, amelyek megmerevült készenlétben várakoztak.
Néztem ezeket a holmikat és ennek a reggeli órának a sajátossága
foglalkoztatott. Az ilyen reggeli órák a lakószobában idegenek lettek
rám nézve, gondoltam magamban, hol voltam mindig ebben az órában?
Legelső gyermekkorom óta nem éltem át többé ezeket az órákat. Ha beteg
voltam és nem mehettem iskolába, akkor értem meg őket, vagy vasárnap. De
akkor már mások voltak.
Aszja keze még mindig az enyémben feküdt. Lehúnyta a szemét és én
lenéztem az arcára. Az arcvonások életfénye elömlött a halántékok és
arcok halványszinű formáin, amelyeknek tónusai nem különböztek. Minden
valami nyugodt sápadtságba volt ágyazva. Szemöldökének ívei szélesek
voltak és mély feketék, a szemhéjai a legvilágosabbak. A szempillái
sűrűen és sötéten nyugodtak arcán, mintha bársonyból volnának, a szája
pedig, melynek ajkán alig volt a pirosnak egy árnyalata, olyan eleven
volt, hogy megremegtem bele. Borzalommal és áhítattal néztem erre a
szívnehezítő édességre, amelyből mintha tavaszi napfény kelt volna ki.
A szegénység és bánkódás kábulata fogott el, amely teljesen átalakított,
de egyúttal ki is virágzott a szivem. Ekkor tudtam, ez a kezdet és a
vég. Ez az igazolás, gondoltam és elfogadtam az ítéletet. Az az érzésem
volt, hogy nagyon-nagyon öreg vagyok és ezt a tudatot mégis egy
megvíhatatlan ifjúság mindenhatóságán mértem le és ismertem fel. Vesd
fel a szemedet és szólj újra hozzám, meg vagyok zavarodva és a
biztosságomat mégsem szeretném olyan lényeken és dolgokon visszanyerni,
amelyekben most már nem tudok hinni és a melyeket sohase fogok többé
szeretni. A te szád életjelképe egyetlenegy pillanatban halomra döntött
egy világot.
Még sok mindenfélét beszéltünk egymással, ezt is, azt is, ahogy a
pillanat hozta magával, de mikor semmis dolgokról volt is szó, akkor is
minden ami lélekben történt velünk, a lényegnek azzal a tiszta
fontosságával birt, amelyet a tisztelet és szerelemnek boldogító
óvatossága teremt. Sejtettem annak a világnak az átlátszóságát, amelyben
ez a lélek élt és a kívánásom hatalmasan fölébredt bennem, mint a
szomjúság. Mikor észrevettem, hogy a leány elfárad, anélkül, hogy maga
érezné teste kimerültségét, elhagytam őt és elmentem, anélkül, hogy
megigértem volna, hogy visszajövök, mert ez magától értetődött és az
ilyen igéret úgy tünt volna fel előttem, mintha azt mondtam volna, hogy
nappal van, vagy megint éjszaka lesz. Valahol, az emlékezés homályos
messzeségéből még ismerősen, mint valami más csillagon, ült Stevenhagen
a cipész, aki a csizmáimat kezelésbe vette. Csodálkozva nézett rám,
mikor beléptem hozzá. Hallgatva a szoba egyik sarka felé mutatott és a
térdén levő cipőt újra a vízzel telt üveggolyó elé tartotta, amely
mögött egy lámpa égett. Kikerestem a magam csizmáját a nyomorúságos
állapotban levő idegen lábbelik közül, amelyek mint megannyi nagyjában
elrendezett csavargó-pár álltak a padlón. Megkérdeztem a tartozásomat.
– No ki lehet bírni, – mondta az öreg.
Leültem egy ülőkére és fölhúztam a csizmámat.
– Hol volt? – kérdezte a cipész.
Megmondtam neki és ő megállt a munkájában, felém fordult és rám nézett.
– Ismeri Aszját?
– Igen – mondtam én – még nem régóta, de örökre.
Tovább is kutatva vizsgált engem, mosolygott, látszólag hálásan ezért a
vallomásért, de hallgatott és végül visszafordult munkájához. Mikor
pénzt adtam neki váltani, félretolta a pénzdarabot, megrázta a fejét és
egy mozdulattal fölszólított, hogy vegyem vissza a pénzemet.
Rögtön megértettem, visszavettem a pénzdarabot és eltávoztam.
Vajjon úgy van-e az, gondoltam odakinn, mikor céltalanul és mégis sietve
mentem át a nedves utcán, hogy elegendő veled ismeretségben lenni,
Aszja, hogy mindenki, aki téged ismer, barátommá legyen?
Az emberek arca, az utca lármája és a házak falai kezdtek rám nehezedni.
Ha horizontokat, mezőket és növényeket látnék, gondoltam magamban,
jobban meg tudnám őrizni a hitemet és a vidámságom megállná a helyét.
Miért szóltok rám, miért keríttek hatalmatokba, miért rángatjátok ki a
lelkemet a testemből, ti nevek és képek, feliratok és kirakatok,
harangok és hangok? Szomorú sietségtek és üres fáradtságtok, sóvárgás
nélküli sivárságtok és honvágy nélküli bánatotok félrevezet és elárul
engem és megvetésre méltóvá tesz számomra mindent, aminek kedvéért csak
élni akarok. Kicsaljátok a lélekből a hazáját…
Ilyen gondolatok közben jutott eszembe, hogy könyveket igértem Aszjának
és bár szavai, amelyek egykedvűen és tartózkodón kérdezték ezt a
szándékomat, nem árultak el valami különös bizalmat annak az értékében,
amit esetleg hozni fogok, mégis elhatároztam, hogy szándékomat végre
fogom hajtani és a leány véleményét a lehető legkellemesebben
változtatom meg.
Mialatt az utcán átmentem az esőben, hirtelen rágondoltam a
foglalkozásomra, a napi kötelességemre, a nyomdára és a kenyéradómra.
Három órája várnak már rám, igazolatlanul maradtam el, az a veszedelem
fenyeget, hogy komoly rosszalást idézek elő és el fognak bocsátani.
Mikor azonban magyarázaton gondolkoztam és azon tünődtem, ne intézzem-e
el Aszja ügyeit inkább szabad déli óráimban, hirtelen olyan
elhatározásra jutottam, amely a boldogító szabadság öntudatával töltött
el. Elhatároztam, hogy egyáltalán nem megyek többé a nyomdába és régi
kötelezettségemet fölcserélem egy becsesebbel, azzal, hogy Aszja
szolgálatára leszek, amíg életben van. Mit jelentettek nekem a külső
veszteségek a belső feloldozottság boldogságához képest, mialatt ebben
az elhatározásomban mintegy új erőre kapva mentem tovább? Egy még
bizonytalan sejtés, hogy mulandót cserélek el elmulhatatlanért, egész
valómat örömmel töltötte el. Azt is tudtam, hogy szükség esetén nem fog
nehezemre esni valamiféle új foglalkozást találni, amely megvéd az
éhezés ellen, aminthogy az ilyen óránként rendelkezésére áll az olyan
embernek, aki kész mindenféle munkát vállalni.
Tíz és tizenegy óra között volt. Rövid időre élveztem ezt a szokatlan
órát, amelyet az utóbbi hetekben csak nyomott hangulatban és
elkivánkozva nézegettem az üzleti óra józan számlapján. Most azonban fel
kellett az órát használnom és arra gondoltam, hogyan juthatnék
legkönnyebben könyvek birtokába. Pénzem kevés volt és ezenkívül
beláttam, hogy nemcsak könyvek szerzésére való alkalomra, hanem
jószándékú tanácsra és részvétteljes gondoskodásra is van szükségem.
Ekkor eszembe jutott, hogy alkalmilag korrektura íveket hordoztam a
nyomdából egy nagyon művelt és nagyon jómódú úriembernek, aki a
filozófia doktora, műtörténész és író volt. Kénytelen voltam az
előszobájában várni, amíg átnézi a korrekturákat és egyszer, mikor a
szolgája a dolgozószobájába lépett, az ajtón át egy hatalmas
könyvespolcot láttam, amely a mennyezetig csillogott a régi és új
könyvek aranyozásától és színeitől. Gondolkodás nélkül határoztam el
magamat, hogy megpróbálok ettől az úrtól könyveket kapni. Szándékom
szokatlanságától kissé szorongott a mellem, de egyúttal felébredt bennem
a vakmerőség és a különösség gyönyöre is, az a hajlam, hogy a
hagyományos életforma minden kötelékét fölcseréljem egy bátor emberség
nagyszerű mozdulatával, amely egész ifjúkoromon át sok szenvedést és
boldogságot szerzett nekem, megalázásokat és diadalokat, gyűlöletet és
szeretetet.
Mialatt elindultam a kertváros felé vezető úton, ahol a közismert, sőt a
maga mesterségében hírneves ember háza volt, száműztem a
meggondolásomból minden előzetes elhatározást valami meghatározott
föllépést illetőleg és elhatároztam, hogy egészen a pillanat kedvezésére
vagy kedvezőtlenségére bizom magamat és csak annak fogok
engedelmeskedni, amit a helyzet sugall. Ha elutasít, gondoltam, akkor
csakhamar megint az utca ugyanezen helyén leszek, amelyen most járok és
itt igen jól érzem magamat. Ezután azonban a gondolataimat elfátyolozott
komolyság vonta be, mert feltűnt előttük Aszja alakja és az ő mosolya
volt kisérőm. Ekkor azt gondoltam, hogy tudom: minden úgy fog jönni,
ahogy jönnie kell és jogomban éreztem magamat.
Mikor a magas vas kertkapuhoz jutottam, megnyomtam a csengőt és vártam,
hogy a háziszolga lejöjjön a kavicsos úton a ház oldalt levő bejáratát
elfödő fák mellett. Ezúttal azonban egy szobalány jött. Nem nyitotta ki
a kaput, hanem a rácson keresztül kérdezte, mit akarok.
– Bemenni, – mondtam egyszerűen.
– Ja úgy, – mondta ő és megmustrált engem – maga a nyomdából jön.
Nem várta be feleletemet, hanem felhúzta a rácsos kaput, gondosan
bezárta mögöttem és aztán előttem ment a várószobáig, melyet már
ismertem. Aztán óvatosan a dolgozószobába vezető ajtóhoz ment, előre
hajolt, habozott egy ideig, majd halkan és rendkívül tartózkodóan hármat
kopogott. Olyan volt ez, mintha a nehéz tölgyfa-ajtó törékeny volna.
Nekem úgy tünt fel, mintha a szóban forgó úr, mint nem egy
elkényeztetett ember a kívánságai iránt való túlságos kímélettől
türelmetlen lett, mert nagyon barátságtalanul hangzó: «No, mi az?»
hallatszott és a szobalány alig merte az ajtót kinyitni. Eközben egy
tartalom nélküli tekintetet vetett rám, olyan tekintetet, amilyen azoké
szokott lenni, akiknek belső szeme máskép van irányítva, mint a külső.
– Egy fiatalember van itt a nyomdából, – mondta a küszöbön megállva.
– Jól van. Mit hozott? Adja ide.
A leány erősen intett nekem a kezével, hogy adjam neki, amit véleménye
szerint az urának hoztam.
– Nem hoztam semmit, – mondtam. – Beszélni szeretnék a doktor úrral.
Most a szobalány teljesen belépett a szobába, de csak behajtotta maga
mögött az ajtót, úgy hogy tisztán hallottam a hangos férfihangot.
– Valamit el akar vinni? Nincs nálam semmi. Mindent elküldtem.
Mikor az ajtó megint kinyílt, a doktor egyenesen én rám kiáltott:
– Na, mi az? Jöjjön hát be.
Beléptem és el voltam ámulva ennek a szobának az előkelő pompájától. Egy
nehéz vörös szőnyegre léptem, az erkélyablakokról tompított fény jött a
hatalmas íróasztalra, amely a hatalmas helyiség közepén állott,
körülbástyázva egész a mennyezetig magas könyvszekrényektől és
polcoktól, amelyek a falba voltak beépítve. Jobb oldalt egy sötétszínű
tölgyfaasztal kinálkozott kerektámlájú bőrszékekkel a homályos
háttérből, mellette pedig egy széles heverő állott, megterhelve himzett
takarókkal és nagyszámú sokszínű párnával, amelyek számát siettemben
legalább százra becsültem.
A doktor úr az íróasztalánál ült és felém fordult, egyik kezét székének
támlájára támasztva, úgy hogy felkönyöklő könyökén át nézett rám. Az
ujjai közt szivart tartott, amely olyan nagy és vastag volt, mint egy
fenyőtoboz és világoskék füstvonal szállott föl belőle, amelynek
világosszínű élete csodálatosan húzódott át a háttér homályán.
Nekem úgy tetszett, a doktor urat nem érinti kellemetlenül a figyelem,
melyet szobájának szentelek. Csak egy kis idő mulva mondta öntetszelgő
mosollyal:
– No hát, mi baj?
Egyszerű szavakkal előadtam az ügyemet, anélkül, hogy oda nem való
fordulatokkal vagy szerénytelen magától értetődéssel a leplezett
fenhéjázás látszatát keltettem volna szavaimmal. Nem az én hibám, hogy a
beszélgetésünk csakhamar úgy folytatódott, hogy a házigazdát
fölingerelte.
– Könyveket akar tőlem? – kérdezte vontatva és olyan hangsúllyal, mintha
cipőt kértem volna az asztalostól. – Csak így, átabotában, hiszen ez
mégis… azt kell mondanom, igazán különös kívánság. Kicsoda maga
tulajdonképen, azaz hogy…
– A nevemet és lakásomat majd később felírom, ha könyveket kapok öntől.
Mikor egyszer a könyvnyomda megbizásából önnél jártam, láttam az ajtó
nyilásán át a könyvekben való gazdagságát és önre gondoltam ma reggel,
mikor a beteg lánynál voltam.
– És erre… én azt hiszem, maga meg van bolondulva. Ne vegye rossz néven,
de csak úgy rátörni minden előzmény nélkül, ilyen kéréssel az emberre,
ez már mégis több, mint szokatlan dolog. Nyilván azt hiszi, valami buta
embert fogott bennem?
– Nem, – mondtam én. – Az ember nem jut mindjárt a helyes gondolatra.
A megszólított úriember úgy tett, mintha abból a szempontból vizsgálná
ezt a mondatot, hogy az értelme egyértelmű-e és közben a szőnyegre
nézett, mintha újra végigvizsgálná az ornamentumait. Aztán felállt és
felém lépett.
– Ez semmi esetre sem volt a helyes gondolat, csak úgy ajtóstól rám
törni a házat. Hát nincs elég könyvkereskedő, vagy ha önnek nincs pénze,
kölcsönkönyvtár? Csakhogy persze itt valami más dologról van szó.
Elővette a pénztárcáját és elkezdett rövidlátó szemeivel keresgélni
benne, mialatt az ujjai ide-oda forgatták a pénzdarabokat.
– Csak azon csodálkozom, hogy miképen tudott hozzám beférkőzni. Ön
visszaélt a főnökének a bizalmával, barátom. Mióta ismeri azt a leányt?
Nem akartam zavarni a pénzdarab kiválogatásában s ezért megvártam,
melyikre esik haragos és akaratlan házigazdám választása. Megtudni nem
tudtam meg soha, mert nagy tapintattal a csukott kezében nyújtotta
felém. Mindenki más biztosan két ujja közé fogva, nyiltan nyújtotta
volna oda.
– Ön nagyon készséges, – mondtam én anélkül, hogy hátrább léptem volna.
– De egy kicsiny pénzösszeg én rajtam nem segít. Ha ön nem akar könyvet
kölcsön adni, akkor dolgom végezetlenül kell az útamra mennem. Én
azonban ezt nem akarom tenni, mielőtt egy utolsó kisérletet nem teszek,
hogy önt meggyőzzem arról, hogy sem meggondolatlan és könnyelmű ötlet,
sem a meg nem érdemelt előny vágya nem hozott önhöz. Ha rágondolok a
szórakozás, a tanulság és fölemelkedés, az emberi öröm és az emberi
részvét ama gazdagságára, melyet ön a szobájában összegyűjtött, mindarra
a kitárt és ki nem tárt boldogságra, amelyet ezek a könyvek rejtegetnek,
akkor egy pillanatra igazságtalan dolognak tartom, hogy ez a színes
világ itt, lelki és földi tájképeivel elrejtve és használatlanul
heverjen, holott néhány házzal odább egy ember, akinek rövid idő mulva
ezzel is és sok mással is fel kell hagyni, vágyódik azután, hogy egy
pillanatra elfelejtse szegénységét és végzetét.
Rövid szünet állott be, mikor én elhallgattam. Egy méreggel és
csodálkozással tele, különös tekintet ért engem, akaratlanul is az
arcvonásaimon függött, körülsiklott rajtam, megvetővé tett és végül egy
kiváncsisággal és leereszkedéssel tele mosolyban oldódott fel.
– Jól van, jól van – mondta ő. – Nekem ugyan hiába fecseg.
E csúf szavak után hirtelen elfogult jóindulat tört át arckifejezésén,
amelyet nem vártam és melyet nem tudtam magamnak megmagyarázni, pedig ez
volt az egyetlen, ami hatással volt rám. Valószinűleg az előbb az erejét
akarta nekem megmutatni, mielőtt a gyöngeségét elárulná, gondoltam és
ettől elbátortalanodtam, mert újra felismertem, mi számít az emberek
előtt erőnek és mi gyöngének.
Mivel a természetem és öntudatlan hajlamom mindig arra vitt, hogy egy út
folytatását ott keressem, ahol a legmélyebben láttam át a jelenségek
világának zűrzavarán, a feleletemben arról beszéltem, amit most
felismertem és így szóltam:
– Miután most a szavával bebizonyította nekem, mennyire föl van vértezve
a ravaszságom ellen, a szíve bizonyára meg fogja találni a szabad útat a
jósága számára.
A velem szemben ülő úr erre szélesen és ügyetlenül elnevette magát, úgy
hogy egy pillanatig sajnáltam. Nem engedtem azonban ennek az
elutasításnak, hanem újból felvérteztem magamat, mert el voltam
határozva, hogy elérem a célomat. Halkan kínzó kétely rágódott mélyen
bennem és egy pillanatra gyűlöltem ezt az embert, aki eltaszította
gondolataim finom kapcsolásának értékét, mintha valami bolond szólna
hozzá. Gyűlöltem az erőt benne, amely nem volt más, mint nyerseség,
amelyet gyűlölni fogok, amíg lélekzem s amely ott leselkedik minden ész
és szabadság kapujában és férfiasságnak nevezi magát. Miután még azt is
mondta: «ez nem volt rossz felelet», – csaknem elbátortalanodtam, mert a
dícséret abból a világból, melyet megvetünk, rosszabb, mint a korholás
abból a világból, melyet szeretünk.
– Honnan került maga ide tulajdonképen? Kicsoda? Végzett iskolát?
Feleljen hát.
– Hagyjon nekem békét, – mondtam érdesen. – Nem fogja olyan olcsón
visszaszerezni a fölény érzését, melynek hiányát érzi, mint valami
mankónak. Mi gondja önnek arra, hogy honnan kerülök ide? Módot akar
nekem arra adni, hogy nyilvánvalóan félrevezessem, hogy ezáltal
könnyebbé váljék nem hinni nekem? Már régóta hisz nekem. Nem engedem
magamat olyan térre csalogatni, amelyen önnek már csak azért is igaza
marad, mert egy magasabb álláspontot cserél el egy alacsonyabbért.
– Ez tehát egész egyszerűen szemtelenség, – mondta ellenfelem
barátságosan. Nevetett és kényelmesen és biztosan helyezkedett el a
székében.
– Foglaljon helyet, – folytatta a jóindulatú parancs és szkeptikus
kiváncsiság megváltozott hangján, melyben benne volt a veresége. –
Magának teljesen igaza van. Rongy embernek kellene lennem, ha ezt nem
ismerném el. Könyvet azonban nem kap.
Micsoda egy nyomorúságos kerülő út ez a fél barátságosság, – gondoltam
magamban. Kihúzza a nyilakat a melléből, letöri a hegyüket és úgy tesz,
mintha tompák lettek volna. Hamarabb fognak a folyók hegynek futni,
semminthogy korom egy embere elveszítse fanatikus hitét a középszerüség
diadalában. Féltem a föltoluló undortól, amely még mindig lefegyverzett
és túlságosan sietve egy új eszköz útjára vetettem magamat. Nem szabad
beleegyeznem ebbe a félig való mulatságosságba; azt tudtam, hogy
máskülönben ez az ember beleránt a vereségébe és a végén mégis megkapom
a pénzdarabot, amelyet még mindig az ujjai közt szorongat, mintha valami
zsebmetszésből származna. Ezenkívül, amint erre a pénzdarabra gondoltam,
eszembe jutott, hogy néhány könyv, amelyeket végül talán mégis csak
kölcsön kapok, valószinűleg nem valami sokat jelent a barátnőm számára,
mert nemcsak a könyveimről való kérdezősködése, hanem az arckifejezése
is elárulta, milyen nehéz az igényeit kielégíteni. Arra is gondoltam,
hogy ez az egész erő, amelyet erre az órára fordítottam, már túlságosan
nagy is, semhogy néhány kötet kölcsönkapott könyv igazolni tudná. Sokkal
többet kellett elérnem. A balsikerem abban állt, hogy a követelésemmel
nem állott arányban a ráfordított erő. Mi tehetné bizalmatlanabbá ezt a
szorongatott hitetlent, mint igénytelenségem?
Mialatt én így tünődtem, a velem szemben ülő úriember leplezetlen
figyelmességgel nézett engem, némileg elfogult kiváncsisággal, amelynek
fénye azonban egyáltalán nem keltette bennem azt a félelmet, hogy
kitátott szemgolyóival keresztül is néz rajtam. Így hát önmagamban
biztosan mondtam:
– Ha azt a gyűrűt nézem, amely a kezén van, amely bizonyosan csak egy
csekély részét teszi ki az ön nagy gazdagságának és arra gondolok, hogy
már ebben is megvan az a hatalom, hogy egy embernek, aki nemsokára meg
fog halni, még egyszer örömben és nyugalomban derítse fel a földi
világát, akkor arra gondolok, hogy nekem kellene adnia a saját örömére
és nyugalmára.
A megszólított ember megütődve és fölényesen hallgatott, de már nem
rosszalóan. Talán, anélkül, hogy tudta volna, hálás volt irántam azért,
mert nem foglaltam el azt a magatartást, melyet ő indítványozott és a
melyért titokban szégyelte magát.
– Ehhez a gyűrűhöz emlék fűz engem, drága emlék. Nos?
Az utolsó szóban rejlő kihívás fellázított; a hanyag felszólítás, hogy
folytassam vesződségemet, lealázó volt.
– És most ezt az emléket megszentségtelenítette, – mondtam gyorsan.
– Mit tettem? Fiatal ember, csak egy dolog van, amin csodálkozom és ez
az, hogy még nem mutattam önnek ajtót.
– Meg akarom mondani, amit gondolok, hogy meg ne haragudjon, – feleltem
én és lecsillapítottam magamat. – Ha ez a gyűrű drága emlék egy emberre,
aki szeretetben közel áll, vagy állott önhöz, akkor jelképe a
közösségnek, elmúlhatatlan jónak, minden esendő feletti szent
megmaradásnak. Akkor az a küldetés, amelynek révén hatott, amellyel
elválaszthatatlanul fel van ruházva, akár a csillogásával, a valódi élet
küldetése és csak annyiban van a gyűrű adójának emléke szentesítve,
amennyiben ezzel a küldetéssel eltelik. Szavaiból azt veszem ki, hogy ez
az ember el van temetve, az ön számára, vagy valamennyiünk számára. Hát
nem olyan volna, mintha feltámadna, ha ajándéka körül titkos glóriával
újra feltámad a drága ragyogás, mintha ő rá esnék vissza,
rendeltetésének körforgása után és belezárná őt a fényébe? Ön azonban a
holt tulajdon után való vonzódásában visszaszorítja hideg, arany
sírjába.
Csönd lett a szobában, a megszólított maga elé meredt, anélkül, hogy
csak egy jel is elárulta volna előttem, hogy szavaim jó irányban
hatották-e meg, vagy újra megharagították. Aztán lassan fölnézett, a
tekintete csaknem szomorú elhatározottsággal járta be szobájának pompás
tárgyait, íróasztala holmijait, rajta a hirlapokat és könyveket és
végül, mintha a saját életét elvesztette volna, belevonódott a fény
életébe, amely az ablakon át behatolt és ott eltévedt a világosság
légies szellemében.
Arra gondoltam, hogy Aszja most az ágyában fekszik és ugyanabba a
napfénybe néz. Mintha úgy tünt volna fel nekem, hogy a tekinteteknek
odaát és kinn a magasban találkozniok kellene, úgy, hogy az idegent
legyőzze Aszja arcvonásainak kifejezése, mint kevéssel ezelőtt engemet s
így számomra meg volna takarítva a nehéz út vége.
– Hallja csak, – mondta erre hirtelen a mély hang és a hosszú szakállú
arc felém fordult. – Akárhogy van is, én nem akarnám ezt vagy azt tenni,
nem akarnék jótékonyságot gyakorolni, sem áldást osztogatni, de
szeretnék egyszer újra hinni, önmagamban is. Maga egy emléket ébresztett
fel bennem, különös módon ébresztette fel, ezt nem tagadom. Sokkal
inkább a magam élete merül föl előttem, mint a halotté, akitől ez a
gyűrű ered. Nem tudom, kicsoda maga és lényének miféle záloga adja
magának ezt az erőt, – ezt nem akarom vizsgálni, sem kikutatni, mert
olyan vallomásoktól félek, amelyekre még nem vagyok elég öreg. Hinni
akarok magának, érje be ezzel, hinni akarok és rám nézve közömbös, hogy
megérdemli-e vagy sem. Magát ezt a gyűrűt nem akarom odaadni, most
kevésbé, mint valaha, mert intésének ereje ettől az órától fogva nagyobb
lett és nekem szükségem van rá, talán inkább, mint másoknak, bizonyosan
inkább, mint magának. A gyűrűnek az értelme azonban, amelyet maga
tulajdonít neki, teljesedjék be a maga várakozása szerint és én
rendelkezésére fogom magának bocsátani azt az összeget, amely
megfizethető értékét teszi. Magának mindegy lehet, én veszem-e meg
magától, vagy valami kereskedő. Akkor aztán szerezhet könyveket és
minden mást, amit akar és amit kell, vagy amire a szegény barátnőjének
szüksége van.
– Jól van. Tegyen így.
– Maga nem mond nekem köszönetet és így is van rendjén… Nekem az az idő
van eszemben, amikor én is olyan fiatal és várakozásteljes, olyan
bizodalmas és hívő voltam, mint maga. Akkor, amikor ezt a gyűrűt kaptam,
a pályám elején állottam, akkor kezdtem hírnévre szert tenni, akkor
olvasták első könyvemet, amely ma már el van felejtve. Az idő gyorsan
múlik; jöttek aztán más művek és elvitték a nevemet a világba, de
tudja-e, hogy mi ment át az előbb a maga szavainak hatása alatt az
elmémen? Az, hogy ezeket a többi könyveimet is el fogják valamikor
felejteni… De nemcsak az, hanem még inkább egy sajátságos bizonyosság,
hogy az az elmúlt idő dicsőség és vagyon nélkül, egy bizonyos
meghatározott jólét dolgában gazdagabb volt, mint amilyen a mostani, a
sikerével együtt.
– Ne mondja ezt – tiltakoztam. – Én nem akartam önt megalázni.
– Megalázni? Különös ember maga…
Bizonytalanul és megkínozottan néztem az ürességbe. Úgy éreztem, mintha
rosszat tettem volna, de csak később fognám megtudni, mi ez a rossz.
– Jól van tehát, – hallottam őt megint szólni, – hagyjuk nyugodni, ami
nyugszik és élni, ami él. Ezer márkát ajánlok fel magának a gyűrűért és
a könyvekért, beleegyezik?
– Igen, de ön nem egyezik bele.
– Beleegyezem. Magának igaza volt, mikor elutasította vallomásokra való
felbuzdulásomat, a melankólikus önszemléletemet. Talán azt reméltem,
hogy feltápászkodom egy vereségből, amikor lekicsinyeltem a saját
képemet, hogy ha maga eltávozik, abban a tudatban maradhassak, hogy
valamivel mégis több csak vagyok, mint amennyinek beismerésére
kényszerítettem magát. A dicsőség elromlik, mi tisztességtelen emberek
lettünk önmagunk előtt, hogy megmentsük azt a tisztességet, amely miatt
minket a többiek, a világ, hitvallóknak és hódítóknak tartanak. A világ
még sohasem nevezte megváltójának azt, aki igazán az.
– Tehát ezer márkát akar adni?
Ő hallgatott, ferdén lebocsátott tekintettel.
– Megrontja az örömömet a dologban, – mondta lassan és felismerhetően
boszankodva újabb akaratlan vallomásán. Aztán azonban habozva,
hátrahajlott felsőtesttel elővette a kulcsait, kinyitotta az íróasztal
egyik fiókját, valamit félretolt, mintha saját terhes gondolatai
volnának és egy acélkazettából elővett egy bőrtárcát.
– Itt van, – mondta kurtán és bizonytalanul, mintha attól félne, hogy
lopáson kapja rajta önmagát. – Vigye és tegyen vele áldást és
jócselekedetet.
Tapogatózott a pénzdarabok között, mintha még egyszer ez előtt az önkény
előtt juttatni akarna nekik gondoskodó jóindulatából és mégis, mintha
megvetné azokat az ujjakat, amelyek élvezni igyekeztek a papir értékét.
– Vajha ez a pénz jobban megművelt szántóföldre jutna, mint amilyen most
még az én szivem. És maga, maga… kicsoda hát maga? Beszéljen hát! Mindez
mégis csak nagyon különös dolog. A nadrágzsebébe dugja a bankjegyeket?
Egyszerre vad, forró öröm zúdult rám. Úgy éreztem, mintha ennek a
sikernek a tudatával végre felébrednék a kapcsolatok, erők és
bonyodalmak világából, amelynek semmi köze ahhoz a világhoz, amelybe
most menni akartam, hogy egyengessem barátnőm útját az egészséghez és a
boldog napokhoz.
– Én? – kérdeztem hirtelen, mintegy átváltozva – úgy tűnök fel magam
előtt, mint valaki, aki létrát kért kölcsön a sátántól, hogy Istent
feljuttassa a mennyországba.
– Ez is köszönet, – mondta ő értelmetlenül és csaknem mohón nézett rám,
olyan kifejezéssel, melynek eredetét ép oly kevéssé tudtam megvizsgálni,
mint ő az én szavaimat.
– Üdvözölje a barátnőjét, – mondta házigazdám, mikor látta, hogy fogom a
kalapomat, – tudósítson engem róla, jöjjön el hozzám máskor is. Tegye
meg, – talán a maga ördöglétrája még híddá lehet kettőnk közt.
Se nem igértem, se nem tagadtam meg.
– A mennykő érti, mit jelentsen ez. Nohát, ami történt, az maradjon is
úgy. Mennyire siet maga!
Odaadta nekem a kezét, mintegy hogy vizsgáljam meg a súlyát.
Megváltottnak éreztem magam és sietve eltávoztam, sajátságosan elfogulva
egy különös tudat alatti érzésben, amelyben úgy tűnt fel nekem, mintha
az örömöm nem szolgálna örömömre és mintha erőmhöz képest nem lettem
volna eléggé erős.
Szerettem volna a kincsemmel Aszjához sietni, de vártam és előbb a
szállásomra mentem. Elhatároztam, hogy egy sereg hasznos és örömet
szerző bevásárlást teszek, de nem hajtottam végre a szándékomat, mert
minden úgy tűnt fel, mintha titkos ellentmondásban állna ennek a
leánynak a szükségleteivel. Tapasztalataim sem voltak és szégyeltem
magamat, hogy azokra a jelentéktelen és csak külsőleg hasznos dolgokra
gondolok, amelyeknek beszerzésére a nőknek olyan különös tehetségük van,
amely egyformán tanuskodik szeretetre való készségről, mint boldog
szeméremhiányról. Képesek csuklómelegítőt, fogpiszkálót, pipaszurkálót,
vagy élelmiszerek jelentéktelen töredékeit vétel útján tulajdonukba és
ajándék útján előttük becsben álló személyek kezébe juttatni. Néha
kicsiny vázákra, itatópapirosra, ceruzákra is vetik magukat és
ajándékozónk bájossága meglepődött meghatottsággal ismerteti be velünk,
hogy ezek a holmik kicsiny gyönge kezeikben a nagy, örök szerelem
jelképeivé tudnak válni. Mi romlottak és hitetlenek pedig csak virágra
és könyvekre tudjuk magunkat korlátozni, mert nem tudunk hinni a
szerelem mindenhatóságában, ha az ajándékunk nem a szellemi élet
jelképe.
Mikor beléptem a padlásszobámba, olyan idegenszerűnek tűnt fel, hogy
mosolyognom kellett. Szinte szükséges volt, hogy minden berendezési
tárgynak újra bemutatkozzam, ami nem tartott sokáig. A kalapomat az
ágyra dobtam, amely még nem volt megvetve és belenéztem a könyvbe, amely
még a legutóbbi éjszaka óta felnyitva feküdt a gyertya mellett. Mindez a
túloldalon van, gondoltam, új világ kezdődik, egy új cél tárul fel
előttem, tudom, merre vezet. Határozatlan szomorúság tett nyugtalanná,
hirtelen feltámadó tudata ragadott meg mindama dolgok
értelmetlenségének, amikbe eddig létem fentartása végett belefogtam és
ettől elteltem kétséggel minden jövendőbeli dolog értékére nézve. Te sem
fogsz keblem minden kérdésére felelni Aszja, gondoltam, te magad vagy a
válasz és ha te nem vagy az enyém, a küzdelmemnek nem lesz vége.
Déltájban jött egy küldönc a nyomdából, hogy tudakozódjék utánam.
Fölírtam egy cédulára, hogy többet nem fogok bemenni, lepecsételtem a
levelet a gyertyám viaszával és biztos voltam benne, hogy békén fognak
hagyni. Mivel kinn az udvaron sütött a nap, elhatároztam, hogy elmegyek
hazulról, de a ruhám miatt meggondoltam magamat és levettem a tükröt a
falról. Okvetlenül gallért kellene váltani, csakhogy a másik gallérom
mosásban volt. Így tehát levetettem a rajtam levőt is, fölvettem a
nyakkendőmet, fogtam a botot és a kalapot és elindultam. A nyakkendőnek
örültem, nem tudom miért. Én, a te testvéred, gondoltam és mondtam is
Aszjának, szeretnék szegénységben és szégyenben, rongyokban hozzád
menni. Igaz-e, hogy egész szivemből hittem, hogy a szemeid ezt megsem
fogják látni, hacsak nem szánalomból? Igaz-e, hogy a siker és vagyon
szerinti emberértékelésnek olyan menedéke van, mint a te lelked?
Ezen gondolatok közben megfeledkeztem a pénzről, amelyet magamnál
hordtam, mint ahogy a mezei ösvényen az ember elfelejti a várost. Még
mikor Aszjához értem, akkor sem gondoltam rá sokáig, de mikor az ágyánál
leültem, nagy fáradtságot éreztem, amely nekem szokatlan volt. Mélyen
fellélegzettem és sóhajtanom kellett, anélkül, hogy bánatom lett volna.
Aszja bólintott és ezt mondta:
– Most meg fogsz pihenni, mindenből, ami mostanáig nehéz volt. Mert
egyedül voltál, azért vagy most fáradt.
Erre szemének tavaszától elvesztettem az önuralmamat, de ő erre alig
látszott ügyet vetni, hanem csodálatos módon szilárd maradt, mivel
megvolt az az ereje, hogy ne kisebbítse lényének adományát.
Egy idő mulva a pénzt elővéve és eléje téve az ágy takarójára, ezt
mondtam:
– Most jó napok fognak jönni rád, ezt a sötét szobát egy napos, világos
szobával fogod felcserélni, a várost faluval. Meg fogsz gyógyulni.
Az arcára az ijedtség kifejezése ült, a mosolya eltűnt, a szeme kutatón
nézett rám és aggódva szakított félbe:
– Honnan van pénzed? Nem volt pénzed!
Elmondtam neki mindent, kezdettől végig. Nem zavarta jelentésemet
egyetlen szóval és egyetlen kérdéssel sem és akkor is hallgatott, mikor
a végére értem és bizonytalanul játszva a pénzdarabokkal, elárultam a
kívánságomat, hogy beleegyezést halljak tőle.
– Fogd és vidd vissza, – mondta ő.
Alig figyelt szavainak én rám való hatására, hanem mintha most más
valami foglalkoztatta volna. Váratlanul ezt kérdezte:
– Csak azért kaptad attól az idegen úrtól ezt a pénzt, mert beszéltél
vele? Legyőzted őt, hogy odaadja neked, csakis az akaratoddal? Minden
úgy történt, ahogyan nekem mondtad?
– Ne gondolj most a pénzre, Aszja, arra gondolj, amit most számodra
jelent.
– Igen, tehát úgy volt, ahogy elmondtad! Én nem a pénzre gondolok, én te
reád gondolok.
Hallgatva nézett rám, aztán gond szállt az arcvonásaiba és még egyszer
kért:
– Fogd csak és vidd el.
– Visszautasítod a pénzt, Aszja?
– Mindannak, amit pénzért lehet kapni, nincs értéke. Igen,
visszautasítom a pénzt.
– Meg fogsz halni, Aszja.
– Mint mindenki, – mondta ő egyszerűen.
– Óh Aszja, te abból a kényszerűségből, hogy nem tudsz élni, azt az
erényt csinálod, hogy meg akarsz halni.