Ismerte Kontot a székes fővárosban az utolsó gyerek is. Arczképe kapható
volt minden jóravaló üzletben százféle alakban: fényképben,
szinnyomatban, olajba festve. S alig akadt polgári lakás, a hol ott ne
lógott volna a falon. Bálványozta, nemzeti hősének tekintette az egész
ország, az ő nimbusza mellett elhomályosult a Kossuthé és a Rákóczié.
Hatalmas, ragyogó megjelenése, szikrázó, megejtő magyar temperamentuma,
a mely minduntalan kitört a kordán s egyéni méltóságának sajátos
zománczot adott: a rég letűnt dicső magyar lovagkor illuzióiba ringatta
bálványozói lelkét. Szép volt, tüneményes erejű; különb férfitipus festő
ecsetjéből sem került ki soha. Viselete, tempói csak emelték testi
kiválóságait. Drága magyar ékszeres ruhát viselt hétköznapi alkalmakkor
is, nem ült sohase kocsiba, se automobilba, megtartotta a Zsigmond
korabeli nemesi szokást: ha kikelt várából, lóra ült. Az egész város
nevéről ismerte tizenhétmarkos galléros fakó paripáját, a Rárót, a zúgó
lelkes éljenekből, a miket a vitéz megjelenése az utcza népének szivéből
kicsalt, jutott a pompás, nyalka állatnak is. Kont többnyire két
csatlóssal kisértette magát, midőn kirándulást tett a városba. Ez a két
fenelegény is bátran kiállotta a versenyt népszerűség dolgában
akármelyik miniszterrel. Az egyik vén volt, mint az országútja, de ép
olyan kemény is. Kacskaringós drótbajúszt viselt, Hunczi Péternek
hivták; a másik, Csunyi Jakab, atyjafia volt a székely várnagynak s
arról volt nevezetes, hogy nem fogta koponyáját az albohacen penge sem:
fejét beverhetetlen anyagból alkotta meg a teremtő. Az öreg ordast a
Hortobágyon szedte fel a vitéz csikós-sorból, Jakabot meg egy hazafias
székely falu küldte neki hódolata jeléül ajándékba. Becsesebb ajándékot
olyan testőrnél, a kinek a fejét beverni nem lehet, alig is találhatott
volna ki a jó székely falu. Ám egyébként sem volt Jakab utolsó ember,
legendákat beszéltek az izomerejéről. Birkózott az már czirkuszi
kóklerekkel is s nem birta legyűrni semmiféle akrobata. A nép között az
a hír járta, hogy Kont vitéz azért vette magához, hogy az erejét fenje
rajta…
Ezzel a két hű csatlósával csörtetett Kont az Ikerváry-palota elé. Gyors
iramban, hosszan kinyúlva vágtatott a fényes kis csapat a kövezeten. A
vitéz, szokása ellenére, nem reagált az utcza tüntető üdvözletére,
szerelemvágya úgy elhatalmasodott szivén, hogy minden egyéb érzés
kiszorult belőle. Reszketett a keze, midőn lováról leszállván, a vén
excsikósnak odadobta a kantárszárat. A hangja se volt biztos,
megkérdezvén a palota portását:
– Fogad a herczegné?
A tekintélyes férfiú lekapta süvegét s mélyen meghajolt:
– Nagyméltóságod számára itthon van.
Kont mély lélekzetet vett. Egy pillanatra mintha elhagyta volna
önbizalma, összerázkódott.
A portás által értesített simaképü komornyik már várta a lépcső felső
fokán s egy czerimóniás kézmozdulattal jelezte előtte a herczegnő
lakosztályába vezető utat. Ajtót nyitott s egy mély bókkal visszavonult.
Kont egy merevstilű filigránbútoros szalonba lépett. Körülnézett. S hogy
a herczegnét nem látta sehol, óvatosan leült egy vékonydongájú
empire-székre. Úgy festett rajta, mint huszár a póni-lovon.
A herczegné sokáig nem jött… Kont türelmetlenkedni kezdett. Szive
hevesen dobogott. Majd megharagudott magára, felszökött székéről s
megrázta vállát. S egyszeribe elsimultak háborgó indulatai. A legerősebb
emberek közé tartozott, azoknak sorába, a kik maguknak még jobban tudnak
parancsolni, mint másnak…
Egy rézkeretbe foglalt tiszafa-asztalon könyvek hevertek. Kont felütött
egyet közülök. Egy szál préselt virágra nyitott. Becsapta a könyvet.
Bántotta a hervadt virág. Maga elé meredt, majd az ablakhoz lépett és
kinézett rajta… Végre ruhasuhogást hallott. Minden vére szivébe szökött,
megfordult, hogy szembe fogadja a herczegnőt.
Az akkor már ott állott előtte ragyogó fehérben, tündöklő arczczal,
mosolyogva, szégyenkezve, mint egy gyermekmenyasszony, a kinek szive
idejekorán vetett lobbot. Mindkét kezét odanyújtotta Kontnak. Annyira el
volt fogódva, hogy nem tudott beszélni.
De Kont se. Avagy ő talán nem is akart. Megtartotta a herczegné szinte
odadobott, finom kezeit sokáig. Valameddig a gyönyörű asszonynak meg nem
jött a szava.
– Vártam… Hisz vártam… Miért váratott magára oly soká?
Kont hosszú lélekzetet vett. Az a mélységes, megható öröm, a mi a nő
fehér lényéből feléje sugárzott, megfosztotta érczétől kemény
egyéniségét. Ellágyult, mint a poéták az ihlet pillanatában.
– Én mindig veled voltam, szép hóvirágom, utolsó csókodból felszivtam
lelkedet a magaméba s valahányszor egy szabad perczem akadt, behúnytam
szememet s te akkor ott állottál előttem, s vállamra hajtottad nemes kis
fejedet.
Az asszony lesütötte szemét s mialatt biborszinre vált az arcza, mint
egy testetlen sellő, odalibbent a vitéz elé s karjára ejtette fejét.
– Így? – kérdezte.
– Úgy, úgy… S megsimogatta a fényes, puha hajat, teleszítta magát az
illatával s a beléje tűzött rózsára egy áhítatos csókot lehelt.
Az asszony erre fölvetette fejét. Behúnyt szemmel kereste a férfi ajkát.
– Ne a rózsát, az ajkamat csókold, hiszen a tied vagyok.
– Még nem, – suttogta a férfi, minden ízében reszketve a szerelem
kinálkozó gyönyöreitől, – előbb meg fogom neked mondani, hogy ki vagyok.
Az asszony visszalépett. Egy pillanatra összerezzent, mint a lövéstől
megriadt őzike.
– Nem, ne, ne, – kiáltotta, s visszaszökött a férfi keblére, – nem
akarok semmit se tudni. Ha igazán szeret, ha igazán becsül, felejtse el
multkori kiváncsiságomat… Ostoba voltam, gyáva voltam… de megszenvedtem
érte… egyetlen nyugodt perczem sem volt azóta, folyton attól rettegtem,
hogy kicsinyes magaviseletem keserűséget hagyott a szivében… hogy ki fog
ábrándulni belőlem, a kis nőből, a ki, valamint a többi rangjabeli bábú
apró skatulyákban tartogatja érzéseit, a melyeket sorra fel kell
bontogatni, hogy igazi bátor szenvedélylyé nőhessenek… Nem, nem, – búgta
a rózsás asszonyka, görcsösen átölelve a férfi karját, – vagy, a ki
vagy, a hősöm, a boldogítóm, a megrontóm, a végzetem… mindenem vagy,
mert – szeretlek.
Kont kézen fogta a herczegasszonyt és egy kerevethez vezette;
beleültette, mint egy gyermeket.
– És én mégis fölfedem előtted a titkot, a mely származásomat takarja, –
mondta szelid komolysággal, – mert _most már_ férfiúi becsületem is azt
követeli… Aztán – tette hozzá, – el is foglak jegyezni, addig, míg
gyürűt nem váltottunk, nem távozom innen…
– Ah!
Egy néma sikoly rebbent el az asszony remegő ajkáról, s mintha
viszhangra kelt volna a viszhangtalan, szőnyeges szobában: Ah, ah!
Kont melléje telepedett s forró kezét a magáéba vonva, beszélni kezdett:
– Azért kell neked mindent elmondanom, mert immár két birtokosa van a
titkomnak, s nem akarom veled szemben azt a méltánytalanságot elkövetni,
hogy (a mire mást méltónak itéltem) továbbra is megvonjam tőled teljes
bizalmamat. Te vagy nekem az első az emberek között, mert a predestinált
párom vagy, küzdelmeim koszorúja, az ég jutalmából a földi életre eső
bérem. Próbára tettelek, állottad a próbát. Érzem, hogy lelkemtől a
tiédet el nem szakítja többé földi hatalom. Nem fogsz elárulni, mert nem
árulhatod el nemzetedet. Meg fogsz halni a titkunkkal, amelynek
teljességét az a másik két egyén se birja, a kik lényegében bele vannak
avatva. Neked tartogattam azt, a miről halandónak akkor sem lesz szabad
tudnia, ha a nyilvánosság nem árthat többé a szent ügynek: művem
betetőzve lesz. Egy époszt akarok utódaimra hagyni, egy titokzatos
legendákból szőtt hőskölteményt, mert a történeti valóság visszaverődő
fénye elhomályosodik századok múltával, holott a nemzeteknek örökkön
tartó illuziókra van szükségük, azokból táplálkozik az ő önbizalmuk s
jövőjükbe vetett hitük. Árpádot, Szent Istvánt, a Hunyadyakat,
Zrinyieket, Kossuthot emberi hibáiktól megtisztultan kell a nemzet elé
állítani s így a reám vonatkozó ama körülményeket is titokban kell hogy
tartsa a jövő történelme, a melyek árthatnának az illuziónak. Ime, a te
lelkedbe temetem el származásom titkát. Halljad…
– Nem, nem, – ismételte a herczegné előbbeni tiltakozását, – semmit se
akarok tudni, szentségtörésnek érzem titkod meghallgatását s
szentségtörést én nem követek el.
Kont mégis elmondott mindent. Nemcsak annyit, a mennyit Lombossal közölt
s a mit Kincses tőle kicsikart, családi nevét sem hallgatta el s
megismertette a herczegnőt annak a történetével is, mint került (még
dédapja) Amerikába s hogy emelkedett az indigena magyar nemzetség az
Ujvilág legtekintélyesebb polgárai közé; miféle eszközökkel konzerválta
nemzeti érzését, őrizte meg nyelvét és faji erényeit; mi indította őt
arra, hogy talpra állítsa enervált nemzetét, mint csempészte be magát
ősei hazájába, hogy férkőzött a Gábris palotájába, (a Móricz komornyik
segítségével), a kaszinóba (a hol első szemfényvesztését produkálta), s
mint játszotta el nemzete szine előtt azt a világra szóló komédiát,
amelynek eddigi sikereit is köszönheti.
– Ime, elmondtam neked mindent, – végezte be szavait, – akarsz-e nőm
lenni ezek után?
– Akarok, – lehellte az asszony, s mielőtt a férfi megakadályozhatta
volna, ajkához emelte annak kezét és egy bensőséges csókkal illette meg.
Kont elővette a magával hozott két gyürűt s az egyiket felhúzta a
herczegnő ujjára:
– Holtomiglan…
– Holtomiglan, holtodiglan, – rebegte az asszony s meghatottságában,
gyönyörűségében görcsösen fölzokogott.