– Most már értem az aggodalmait… Önnek valóban szüksége van arra, hogy
istenítsék, az emberi tekintélyre ma már az uralkodók sem építhetnek, a
fény, a czeremónia sem elég…
– A kérdésre nem felel?
– Arra is felelek. Hát igen, boldogabb vagyok, mert most már nemcsak
hogy bizom a jövőben, de látom is. Meg fogom érni a diadalt.
Kont keresztet vetett magára.
– Ha Isten is úgy akarja…
– Akarja – kiáltotta Kincses fanatikus hittel, – a magyarnak nagy
veszedelem idején mindig elküldte a maga prófétáját… Önt is ő küldte. Ha
nem is a csillagok útján, Kont személyében, de az ő mennyei ösvényén;
vallom és hiszem!
… A két férfi összeölelkezett, mielőtt elvált volna egymástól…
… Immár hárman voltak a Kont titkának birtokosai. Mert Lombos
Keresztélyt régen beavatta a nagyúr. Benne biztos volt. Most már biztos
volt Kincsesben is…
Kont önkénytelenül Emerenczia herczegnőre gondolt, midőn magára maradt…
Hát ő benne nem bízik? Benne, a kit a világon legjobban szeret?
Rászolgált-e, megérdemli-e tőle az a nő, hogy titka legyen előtte?…
Elfacsarodott a vitéz szive. Szemrehányásokat tett magának. Egyszerre
olthatatlan, mély vágy fogta el a szerelmese után. Felnyitott egy
szekrényt s két gyűrűt vett ki belőle. Aztán nyergeltetett.