– Kedves barátom, vannak dolgok, a mikről nem lenne szabad senkinek se
tudnia, egyszerűen azért, mert nem a nyilvánosság elé valók.
– Elhiszem, de nem értem, miért.
– Kiváncsi?
Kincses kissé elszégyellette magát.
– Nem, – mondta, – de jól esnék a teljes bizalma, annyival inkább, hogy
önzetlenül, sőt tetemes kárommal szolgálom s fogom – ha bizalmát nem
vonja meg tőlem, – dülőre vinni összes ügyeit.
– Ezzel – jelentette ki Kont, – még nem győzött meg annak a szükségéről,
hogy azt is tudassam önnel, a mi egyedül csak rám tartozik.
Majd egy pillanatnyi gondolkozás után így folytatta:
– A mi beszédre _kényszerít_, az a tudat, hogy látott vagy sejt valamit
s az attól való félelem, hogy sejtelme nyomán előbb-utóbb sikerülni fog
önnek kikutatni a titkomat s hatalmában lesz visszaélni velük.
Kincses egy tiltakozó mozdulatot tett, Kont leintette.
– Zokon ne essék így szólván, – nyugtatta meg az érzékeny férfiút, – nem
a jóhiszeműségében kételkedem én, csak az emberismeretében. Ön nem képes
számot vetni az én lelepleztetésem következményeivel, valamint nem volt
képes – különben nem járt volna el a szája, – az én eddigi titokzatos
szereplésem értékét, immár kézzelfogható eredményeit megbecsülni… Ne
szóljon közbe, kérem, – folytatta Kont, megelőzve Kincsest szólási
szándéka kivitelében, – elhatároztam, hogy teljesítem a kivánságát, mert
tanácsosabbnak tartom, hogy a köteles diszkréczió bár problematikus
értékű garancziájához folyamodjam önnel szemben, mintsem hogy
hallgatásom által mindenre fölszabadítsam önt… Üljön le, Kincses uram s
hallgasson végig közbeszólás nélkül.
Kincses önkénytelenül engedelmeskedett. Morczos volt, mert sértette a
vitéz imperativ hangja, de el is volt fogódva, tehát hallgatott.
– Mindent elmondok önnek, Kincses s hogy hézagot ne hagyjak az
előadásomban, rendszerbe foglalom a mondanivalómat. Először a
tényállással fogom önt megismertetni, hogy lássa, _mennyi_ a
koczkázatom, aztán arról fogom felvilágosítani, hogy _miben áll_ a
koczkázat: miért kellett magamra öltenem a titokzatosság
varázsköpenyegét.
Most Kont is leült szembe Kincsessel és így folytatta fiskális uram
ámulatára.
– Egy év óta vagyok Magyarországon. Csakugyan Amerikából jöttem. Hogy
kerültem oda s miképen jutottam ide, az egy hosszú regény, a melyre azt
hiszem, nem kiváncsi ön. Önt az én szereplésem, terveim részletei
érdeklik s mindaz, a mi azokkal összefügg. Erről számot adok. Arra, mit
saját szemeivel látott, szükségtelen kiterjeszkednem, munkámnak
rejtélyes mozzanatait ismertetem meg önnel… Amerikából nem egyedül
jöttem. Az új világ tiz leghiresebb szakértője kisért el utamban s
dolgozik ezen a földön a magyarok érdekében, mióta itt vagyok
szakadatlanul: egy földszakértő, egy vegyész, egy vizimérnök, egy
geológus, egy bányász, egy erdész, egy kertész, s az Új világ
legzseniálisabb mezőgazdasági tekintélye és gépész-mérnöke. Ezek,
később, meggyőződvén róla, hogy nem hiába jöttek, még vagy száz segédet
hivtak maguk mellé hazájukból, mert a megrendelt munkát a kikötött egy
évi záros határidőre maguk erejéből nem végezhették volna el.
«A szakértők feladata volt: fölbecsülni az ország földértékét,
meghatározni a kéreg termőképességét, kikutatni, fölfedezni a föld
méhében kiaknázatlanul heverő kincseket, megállapítani, miféle új
művelési ágak, indusztriák meghonosításával lehetne leggyorsabban és
legczélszerűbben fokozni a nemzeti vagyont; azzal szemben, a mennyit
most ad, mennyi hasznot lehetne várni az ország természetes gazdaságából
s mily eszközökkel öregbíthető annak hozama… A nagy együttes munka kész.
Tizenkét erős kötetet tesz ki a szakértők részletes jelentése, de egy
pár szóban is összefoglalható.
«A szakvélemény az, hogy okszerű gazdálkodással három annyi értéket
teremne a földünk, mint a mennyit ma ad s hogy a föld méhében bitangul
heverő szén, ércz, kő értéke szinte kiszámíthatatlan kincset képvisel
okszerű bányaüzem s politika mellett. Konstatáltatott továbbá, hogy a
gyáriparnak sehol a világon nincs annyi haszonnal biztató tere, mint
nálunk, mert a természet szinte ingyen adja az üzemhez szükséges azt az
erőt, a melyért más országoknak milliárdokat kell kiadniok. Annyi a
folyamunk s oly nagy esése van vizeinknek, hogy megfelelő viziművek
felállításával az országnak legutolsó kis gépe se szorul egyéb
hajtóerőre, kőszénre, benzinre, a villamosság és a viz mindent
elvégeznek itt. Persze a vizet előbb fel kell osztani, hogy jusson
belőle mindenkinek s ereje villamos akkumulátorok s áttételek segélyével
mindenhova be legyen vezethető. Még a hegytetőkre is. Ez egy hatalmas
kulturmérnöki feladat, de tervben megvan oldva az is. Csak pénz kell
hozzá s az lesz, mint minden egyébre, bányanyitásra, gyárépítésre, úgy
az országos viziművek létesítésére is. Azoknak a szakértői munkálatoknak
alapján, a melyeket az én embereim itt elvégeztek s az ő személyes
hitelükre és tekintélyükre ad az amerikai. Persze nem ingyen, hasznát
akarja látni a vállalkozásának, de épen abban áll a siker legnagyobb
garancziája, hogy az amerikai ki nem viszi pénzét idegen országba, csak
ha nagy és biztos haszonra számíthat… Ön csóválja a fejét, – jegyezte
meg Kont, észrevevén, hogy fiskális uramnak skrupulusai vannak. – Értem
önt. Arra gondol, hogy majd megszedik magukat az amerikai urak a magyar
zsirból s hazaszaladnak vele. Hát erre csak az a megjegyzésem, hogy
ebben az esetben is az, a mit itt hagynak, még mindig meg fog annyit
érni, a mennyit mi a magunk erejéből s tudásunkkal kétszáz év alatt sem
tudnánk összeteremteni… Csakhogy ez ellen az eset ellen védekezni is
lehet. Az amerikai vállalatok részvényeit opczió útján fogjuk a nemzet
részére lefoglalni, bebiztosítani… Ezt bizza rám. Nem hiába voltam
amerikai polgár, az üzleti élet minden raffinementja a kisujjamban van.
A maga hazájában talán túljárhatna az eszemen egy pár nagyobbstilű
milliárdos, de az itteni viszonyok hézagos ismeretével nem fog velem
boldogulni idegen ember, ha tiz trösztöt állít is ellenem…
Kont mély lélekzetet vett s egy futó szempillantást vetve a Kincses
arczára, a mely szinte szoborszerű merevséget öltött a feszült
figyelemtől, újból beszélni kezdett…
– Ime, láthatja ezekből Kincses uram, hogy nem loptam a napot s hogy a
czél, a melyet kitüztem: ennek az országnak gazdasági s majdan politikai
függetlenségének kivivása nem khiméra. Az én számításaimnak,
reményeimnek érczalapja van. Az új világ minden kulturvivmányának
felhasználása által tiz év alatt százat fogunk ugrani a vén konzervativ
Európa népei között s ezzel, miután csak ötven esztendővel bandukolunk
utánuk, egyszeribe elibéjük vágunk, a népek versenyében az elsők
leszünk… És akkor majd ránk kerül a diktálás sora. Súly és érdem
szerint. Nem kapálódzás lesz az igyekezetünk, mint eddig, a mikor erő
nélkül követeltük az erő privilégiumát, hanem kivivott, az ölünkbe hulló
fényes győzelem.
Kincses mesternek föllángolt az arcza. Kont vállára tette kezét.
– Ime, ez az, a mit ön tudni akart. A bizalmi kérdést ezzel meg is
oldottam a kivánsága szerint. Ezenkívül legföljebb még annak a
magyarázatával tartozom, nem annyira önnek, mint inkább a most már
kettőnk közös ügyének, hogy miért tartottam titokban a nagyszabású
előmunkálatokat, miért burkoltam be magamat is a rejtelmesség ködébe;
föllépésemre, megjelenésemre, viselkedésemre miért erőszakoltam rá az
emberfelettiség látszatának bélyegét? Mi szükség volt a nagy komédiára,
a mit eljátszottam, miért nem léptem nyiltan hazamentő tervemmel a
nemzet szine elé? Mirevaló volt ez a homéri komédia, vagy szatira, ha
tetszik, a kolosszális arányú gyermekjáték, a melylyel lebecsültem,
nevetségessé tettem saját fajomat?…
«Minderre azzal felelek, a miből kiindultam: ismerem az embert,
egymagában is, a tömegben is… Mit gondol, kedves barátom, mit gondoltak
volna magukban az önök úgynevezett mérvadó körei, ha Amerikából jövet
eléjük toppanok a propoziczióval: van egy tervem, a melylyel gazdaggá,
függetlenné tehetem az országot, ime a terv!… Bolondnak, holdkórosnak,
vagy legjobb esetben iparlovagnak néztek volna a mi nagyuraink, de meg
se igen értették volna a szavamat. Nem, Kincses uram, így nem mentem
volna semmire sem, iparlovag lennék ma itt becsületes, egyenes úton,
holott így nemzeti hős vagyok. A hitelem korlátlan, félnek tőlem az
emberek, ha úgy akarnám, visszaélhetnék a hatalmammal, a nép az enyém. A
mai ember lelke – mondta meggyőződéssel, – megkivánja a csudát, a
rendkívüliséget. Abba beleszédül a feje s beleszédülvén, elfelejt
kételkedni, holott a józan beszédnek, az érveknek, tételeknek nem hisz
többé; belevénült a hazugságokba, melyeken egész társadalma felépült, az
igazság iránt érzéke nincs. Nem gondolkozik, mert nyűtt az agya, de
elfogadja az érzékelhető jelenségeket, ha nem találja is meg a
megfejtési kulcsukat… Nem az ön s az önhöz hasonló intellektuális
magaslaton álló férfiak félrevezetésére volt nekem szükségem, hanem a
nagy tömeg hipnotizálására. Azokra számítottam, a kik hisznek a Mária
szeplőtelen fogantatásában, Krisztus csudatevéseiben, felfeszíttetése
utáni feltámadásában. Ezeknek a hitére pályáztam s nem hiába. Mert a
nagy tömeg hite ma az én erőm forrása, a mely a szemfényvesztő,
szuggerált csudák után a _valódi_ _csudára_ is képesíteni fog… Mert az
lesz, ha megmentem ezt az enervált nemzetet…
Kincsesnek leesett a feje.
– Úgy van – hebegte, mert izgatottságában nem jött ki szájából ép szó. –
Úgy van…
Kont ráhajolt szeliden s szinte atyáskodó hangon kérdezte:
– Nos, boldogabb most, hogy pőrére vetkeztem ön előtt?