A várkastély intim szárnyában, a Kont dolgozó-szobájával szomszédos
teremben, hosszú tölgyasztal mellett terpeszkedett Kincses uram,
mellette jobbra-balra a bojtárjai: Kanalas Ábris, egy tarkóig kopasz,
hatvan éves vén róka és egy göndör fiatalember, a kit rövidesen Sós
öcsémnek szólított a princzipálisa.
Szemben ezzel a csoporttal, az asztal túlsó végén Lombos Keresztély
lapított rengeteg kék szemüvege mögött; előtte egy halmaz kisebb-nagyobb
papirszeletekre odavetett jegyzet, okmány, könyv s egy tányér nagyságú
zsebóra. (A nélkül gondolkozni se tudott a jó nazarénus.) Oldalt
Lombostól Kont ült, két lépésnyire az asztaltól, egy kemény, faragott
bőr karosszékben elnyújtózkodva.
A bojtárok előtt tiz-tizenöt kilogrammra becsülhető aktacsomó: a
Kont-hagyatéki leltár. Az elenkhus és egy tiszta papirlap a főfiskus
előtt hevert.
A hagyaték birtokbavétele, átiratása iránt követendő eljárás volt a
tanácskozás főtárgya. Azután a rengeteg massza financzirozásának és
felparczellázásának kérdése került sorra.
Kincses referált; utasításokat kért, javaslatokat tett. Kont közölte a
szem előtt tartandó irányelveket. Lombos hallgatott és mindent
lesztenografált…
Kincses uramnak volt annyi esze, hogy oly formában állítsa ki az alperes
felekkel kötött egyesség-okmányt, hogy az átiratási illeték közvetlenül
a vevő felekre legyen áthárítható. Azok meg se fogják érezni ezt a
terhet, holott Kontnak óriási örökösödési százalékot kellett volna a
tulajdonjog ideiglenes megszerzéséért fizetnie…
– Ez hát el fog maradni, – referálta a főfiskus, – a földek közvetlenül
vevőik tulajdonába fognak átmenni s ezzel körülbelül 20 millió koronát
nyertünk.
– Rendben van, – helyeselte Kont, – mi jobb czélra fogjuk fordítani azt
a 20 milliót.
– A mi a pénzügyi részt illeti, – folytatta Kincses előterjesztését, –
érintkezésbe léptem valamennyi nagyobb hazai pénzintézettel, bekértem
ajánlataikat, megvizsgáltam, meghánytam-vetettem propoziczióik minden
egyes pontját s arra a meggyőződésre jutottam, hogy a Kereskedelmi- és a
Magyar Általános- és Leszámitoló-bank ad hoc konzorcziumának föltételei
a legkedvezőbbek.
– Halljuk!
– A bank-konzorczium hajlandó – miután kifizette, illetve átvette a
tömeget terhelő különböző bankterheket, – még 800,000 millió névértékű
3%-os kötvényt 90%-os kibocsátási árfolyammal rendelkezésünkre
bocsátani, a mennyiben a parczellázás keresztülvitelét reá bizzuk.
Kont elnevette magát.
– Meghiszem azt! – jegyezte meg. – Ha bankemberekre biznánk a föld
értékesítését, kétszerannyit kellene a parasztnak fizetnie, mint a
mennyire a föld becsülve van, s meg is fizetné, mert neki annyit is
megér. Csakhogy én ezt nem akarom. Nem mi fogunk nyerészkedni a
földmíves népen, hanem őt akarjuk gazdaggá tenni. A parczellázást –
jelentette ki, – az én embereim fogják nyélbeütni, annyival is inkább,
hogy olyan kikötéseket fogok támasztani vevőimmel szemben, a melyekbe a
konzorczium talán bele se menne… Vegyék jegyzőkönyvbe, uraim.
És diktálni kezdett Kont vitéz:
_Először_. Egy parczella hat magyar holdat fog kitenni és kisebb részre
nem osztható.
_Másodszor_. Egy család négy ilyen teleknél többet nem vehet meg.
_Harmadszor_. A gazdálkodás irányítását, a vetésforgás megállapítását
egyelőre fentartom magamnak.
_Negyedszer_. Minden telektulajdonos annyi és oly fát tartozik a
birtokán elültetni, mint a mennyit s mint a milyet e czélra kirendelt
vándorgazdáim javaslata alapján köztük _ingyen_ kiosztani fogok. Az
elpusztult fák azonnal pótlandók.
_Ötödször_. Attól, a ki megszegi a kikötött föltételeket, visszaveszem,
hogy érdemesebbre ruházzam át az eladott telket.
Kincses uram felrántotta a szemét karikára.
– Hogy gondolja ezt, nagyuram? Kötött föld a XXII. században!
Kont felpattant székéről s az asztalra csapott.
– Azzal én nem törődöm. A jelszavak nekem nem imponálnak, valameddig meg
nem érlelte azokat az idő. Én a czélszerűség elvét tartom szem előtt
csupán, mert eredményt akarok látni, s nem elégszem meg a félsikerrel,
midőn egészet is elérhetem. _Ez a nép imádja a földet, de nem ismeri._
Meg kell őt a gazdálkodásra tanítani. Hogy azt vesse a földjébe, a mi
bele való s legtöbb hasznot hoz. A rögöt – folytatta a nagyúr, – meg
kell elemezni: mennyi légeny, foszfor, mész, vas stb. van benne s ahhoz
képest kell beleszórni a magot, hogy jól érezze magát benne, nem
össze-vissza, találomra, esetleg a szomszédom vagy az apám, dédapám
példája után. Végét kell vetni az egyoldalú, extenziv földmívelésnek. Ki
kell aknázni a föld erejét, egy négyzetméternyi területet se szabad
kihasználatlanul hagyni. Egy nagy kertté akarom varázsolni ezt az áldott
országot, a melynek nemcsak a szemes terménye, de a gyümölcse is különb,
jobbizű, zamatosabb, mint az olasz vagy belga, ha nemesítés hijján nem
is olyan szemrevaló, mint ezek. A gyümölcs lesz a föld fő
jövedelemforrása, azt, a mit fáról el nem tudunk belőle adni, fel fogják
dolgozni gyáraink: ízzé, konzervvé, szeszszé, a szerint, a mint.
Világexportczikk lesz a magyar gyümölcs.
– Ez így mutatós, – bátorkodott Kincses megjegyezni, – én be is veszem,
de be fogja-e venni a paraszt?
Kont suhintott a kezével.
– Azon az áron, a melyen mi kináljuk, tizszer is megvennék a földünket s
tiz ember között csak akadni fog egy, a ki feltételeinkbe belemegy.
– Akkor is, – okvetetlenkedett Kincses, – hogy fogjuk őket ellenőrizni s
igényeinket ellenük érvényesíteni; az is kétséges, sőt jogilag nem is
az, vajjon a biróság respektálni fogja-e kikötéseinket, mint a melyek a
szabad birtok fogalmával ellenkeznek…
Kont mosolygott.
– Én nem a biróságra építek, hanem a magyar becsületre és józanészre.
Azért adom oda a földemet félolyan áron, mint a mennyit megkaphatnék
érte, hogy apellálhassak a vevő becsületére, a mikor kötelezettségeket
rovok reá; a józan eszével meg csak be fogja látni, hogy nem azért
oktroyálok rá egy új gazdasági elvet, hogy fizetésképtelenekké tegyem,
hanem ellenkezőleg, hogy adóssága pontos törlesztésének lehetőségét
minél jobban biztosítsam.
Ez is elég plauzibilisnek tetszett, de Kincsest még nem győzte meg
egészen.
– Megpróbálhatjuk, – mondta. – Egy ideig talán kibirják a regulát.
– Úgy van, – s önkénytelenül elmosolyodott Kont, – egy ideig kibirják,
hogy diktáljunk nekik, azontúl pedig maguktól is azt fogják csinálni, a
mit mi akarunk; még többet fognak tőlünk követelni, – valóságos
csudákat, – mert csudát fognak látni abban az eredményben is, a mi a
megváltozott gazdálkodási rendszer folytán úgyszólván az ölükbe hullott…
Meg se fogunk tőlük szabadulni tudni, Kincses uram…
– Hásze jól van, – adta meg magát a daczos fejű főfiskus, – majd ebben
az irányban tárgyalok a konzorcziummal.
– A fő szempont – intette Kont, – az legyen, hogy a bankok ne
aspiráljanak külön vállalkozói nyereségre, tiszta kölcsönüzletnek
tekintsék az ügyet.
Kincses felállott.
– Rendben van; – mondta, – addig, a meddig ez a kérdés elintézve nincs,
talán ne is menjünk tovább. Egyelőre, hogy időt ne veszítsünk, fölhivást
küldök valamennyi érdekelt község előljáróságához közhirrététel végett,
hadd jelentkezzenek a vevők.
– El ne felejtse a terhes pontokat…
– Az úgy lesz megcsinálva, hogy pengni fog, mint a jóféle kasza. Csak
bankot találjunk alkalmatosat.
– Azzal se törődöm, ha nem kapunk _itthon_ bankot, – vágta ki Kont, –
akkor majd _idegenből_ hozom a pénzt…
Kincses mester felkapta fejét, mintha állon lökte volna valaki. A
látcsöves ánglus és az a másik, a láthatatlan ánglus jutott az eszébe.
Nem állotta meg, hogy ki ne böffentse, a mi a fejében motoszkált:
– Amerikából, ugy-e? – kérdezte s Kontra emelte szúrós, inkviráló
szemét.
Az meglepetésében egy önkénytelen reflexmozdulatot tett s farkasszemet
nézett a fiskálissal.
– Az urak távozhatnak, – mondta egy pár pillanatnyi feszült hallgatás
után, – Kincses uram ellenben marad…
Lombos Keresztély összeszedte rengeteg czókmókját, aztán fejcsóválással,
de szó nélkül távozott. A bojtárok ódalogva követték, összesunyítottak,
ösztönszerűleg megérezték, hogy történt valami, a minek nem kellett
volna megtörténnie.
Kont és Kincses magukra maradtak… A vitéz rőfös lépésekkel mérte a
termet, földreszegzett, gondolkodó fejjel, aztán hirtelen megtorpant a
főfiskus előtt.
– Kincses!
– Tessék?
– Hogy jutott eszébe Amerika?
Kincses felállott, joviális gömbölyű arcza ünnepiesen komolylyá nyult
egyszeribe. Különben humoros lényét bizonyos massziv méltóság
keményítette meg, a midőn a vitéz kérdésére válaszolt.
– Felelni fogok nagyuramnak, – mondta, megropogtatva a szót, – de előbb
én kérek egy kérdésre feleletet.
– Tessék…
– Miért nem bízik bennem, nagyuram?
Kont kezét nyújtotta.
– Bízom magában.
Kincses nem fogadta el a nyújtott jobbot.
– Akkor, – kérdezte, – miért titkolódzik előttem is?