XIV.

_Meg fogom a nemzetet menteni, gazdagítani!…_ Az apostolos szavak úgy

belecsendültek a Kincses lelkébe, hogy akarva se tudott volna tőlük

szabadulni, míg elméjében meg nem hányta-vetette azok jelentőségét…

Hiszen megérezte ő a hatalmas férfi nagy szándékát már akkor, a mikor

nyakába vette a perét, őt is megejtette a varázs, a mely rendkívüli

egyéniségéből kiáradva a hit és reménység bűvkörébe vonta a nemzet

apraját-nagyját, de hogy miképen akarja Kont emberfeletti tervét

megvalósítani, arról idáig gondolkozni se próbált. Képtelen

kombinácziókba nem akart bocsátkozni, megelégedett azzal, a mit ösztöne

rég megsúgott neki. Hogy Kont megmérhetetlen magasságban állott az

emberek feje fölött, egy szinte elvont filozófiai csúcsponton, a honnan

a világ apró, közelről nézve felismerhetetlen elmosódó jelenségei éles

körvonalú, szinte kézzel fogható valóságokká alakulnak ki az ő

végtelenségbe látó lelki szeme előtt; onnan, erről az irtó magaslatról

vizsgálta az emberi lelket s annak mindenféle elemeit és összetételét: a

tömeglelket, a szervezett társadalmak pszichéjét, a népeszményeket, a

világakaratot. Világosan látta, hogy az ember megkivánja, szinte áhítja

az ámítást, ha mások nem ringatják illuziókba, önmagát csalja meg.

Mundus vult decipi… Ergo decipiatur!… A világámító illuziókeltés

fenséges művésze volt Kont vitéz, ebből a művészetéből táplálkozott az ő

tömegeken uralkodó hatalma.

Becsületes lélek volt Kincses, a társadalmi szokványerkölcsök

paragrafusain nem tette túl magát, – ő csak a jogi törvények nyakát

tekergette ki szenvedélylyel, – de nem azért, mintha sokra becsülte

volna a szerinte is hamis értékekből összetákolt világfelfogást, hanem

mert nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy milliókkal szembe

helyezkedhessék. Az eszét nem cserélte volna ki senkiével, de a lelke

energiáját kicsinylette. Hipokrizisnek tartotta a házassági esküt, a

melyet úgyszólván mindenki meg szokott szegni, könnyedén, akár egy darab

kenyeret és – mégis megesküdött a feleségével, attól tartva, hogy a

szabad házasság ártana a tekintélyének. Czigánymulatságnak tekintette a

párbajt is, mégis megverekedett, valahányszor arra került a sor. Ép úgy

parolázott a notórius, de rajta nem vesztett nagystilű zsiványokkal,

mint más gentleman, a szerencsétlen, sorsüldözött apró tolvajokat pedig,

a kik nem értettek a lopáshoz, csak a lelkében mentette fel, a

nyilvánosság előtt világért sem fogott volna velük kezet. Egyszóval az

árral úszott, de bensejében irigyelte, csudálta azt a férfit, a kinek

energiája daczolni tudott az árral.

Kont ime tabula rázát csinált mindenféle emberi intézményből, a nélkül,

hogy meggörbült volna csak a hajaszála is. (Ki merné őt, ha

visszautasítana egy párbajt, gyávának bélyegezni? Vagy haszonlesőnek,

perpatvarkodónak, holott minden jogalap nélkül milliókat perel? A

közvélemény talán akkor sem merné kikezdeni, ha az erőszak fegyverével

támadja vala meg az emberek tulajdonjogait. Minden tettében a magasabb

czélt keresné s bizonyára meg is találná a hypnotizált társadalom.)

Tehát szivből gyönyörködött Kincses a Kont mindenek fölé emelkedő bátor,

világmegvető, istenien czinikus lényében. A kiválasztottak privilégiuma

– vallotta, – a tömegeken uralkodni, még pedig a maguk törvényének

erejével s nem a tömegek által elfogadott szabványok szerint. Ujjongott

a fenomén meteorszerű feltűnésén s első pillanattól kezdve, hogy

felismerte benne a túlembert, szivvel-lélekkel melléje állt…

Jól meganalizálta Kincses mester a Kont pszikhéjét, de arról, hogy

milyen úton, milyen eszközökkel szándékozik a vitéz tervét

megvalósítani, támpont hiján mindezideig okoskodni is röstellt. Ám most,

hogy kiszállt a kastélyból, a nagyúr prófétai szavainak hatása alatt

berregni kezdtek hatalmas és tökéletes agyában a gondolat kerekei. A

rugó, a mely megindította a szerves óraművet: _«A föld azé legyen, a ki

jobban megtudja azt becsülni.»_

Tehát – konstatálta Kincses bevezetőül, – egy radikális birtokpolitika

inaugurálásával akarja Kont reformátori munkáját megkezdeni. Oly

nagyméretű konczepczió, a melynek megvalósulása legjobb esetben is

évtizedekig eltart, ha az átalakulás természetes folyamatát rendkívüli

körülmények és eszközök nem siettetik. Kincses meg volt róla győződve,

hogy Kont igénybe fogja venni a rendkívüli eszközöket. De milyenek

lesznek azok? Békések-e vagy forradalmiak?… Ha békések, – vélte fiskális

uram, – milliárdok megforgatása nélkül el nem képzelhetők, ha

forradalmiak, a nemzettest vérkeringésének egy koczkázatos érvágás útján

való felfrissítését czélozhatják csupán… Már most vannak-e Kontnak

milliárdjai? Négyszáz milliója lesz a felosztott uradalmak árából. Egy

csekélység a nagy czél arányaihoz képest. Egy semmi… Marad a forradalom

esélye, a fennálló rendnek a felforgatása, az operáczió… Mielőtt

mérlegelni kezdte volna Kincses a megbillentett államegyensúly várható

következményeit, hirtelen eszébe ötlött a két várbeli angol. S meglepően

éles perspektiva bontakozott ki kutató intellektusa ösvényén. Csak az

angolok titokzatos felbukkanását kellett kombinácziói logikai lánczába

belekapcsolnia: a látkép hátterében élesen, szinte élő valósággá

kidomborodva állott előtte a Kont tervének rajza:

… A nagyúr idegen, alighanem amerikai tőke igénybevételével szándékozik

az ország ki nem aknázott kincseit mozgósítani. Neki ehhez pénzre csak

annyiban volt szüksége, hogy részt kérvén a külföldiek szindikátusában,

biztosíthassa magának a nemzeti szempontból fontos vezető és irányító

szerepet.

Ebből a vélelemből kiindulva, már csak egy pár lépéssel kellett Kincses

mesternek következtetései fonalát meghosszabbítania, hogy kialakíthassa

képzeletében a Kont tervrajzának részleteit is. Azzal, – kombinálta, –

hogy ki szándékozik venni a földet a kulturképes osztály kezéből,

nyilván az a czélja a nagyúrnak, hogy belekényszerítse az arra való

elemeket az intenziv művelődésbe, a melytől, nem lévén ráutalva,

mindezideig idegenkedtek. Ezzel a radikális politikával egyrészt fel

fogja szabadítani, gyümölcsözővé fogja tenni a tétlenségre kárhoztatott

izomerőt, másrészt folyósítani fogja a nemzet intellektuális értékeit. A

nemzet valamennyi erőtényezője a maga helyére és hivatására utaltatván,

teljes mértékben érvényesülni fog. A földéhség ki lesz elégítve, az

ambicziónak és egyéni értelmi képességnek oly tág tere nyílik, a melyen

az emberek nem az egymás elleni dulakodásra fogják elvesztegetni alkotó

energiájuk java részét, mint eddig, mindenkinek fog jutni a munkából és

a gyümölcsből, mert a kultura megsokszorozza az elvégzendő munka

mennyiségét s természeténél fogva nem tűr meg a nemzet testén

folytonossági hiányokat; minden űrt betölt a maga terjeszkedési

képességével s minden baczillust kiöl…

A Kincses képzelete ezen a nyomon haladva, száz rajt eresztett; messze

kalandozó lehetőségeket közelített meg s kitolta a közelfekvő

jelenségeket a lehetetlenség határáig. Egyszóval szárnyra kelt a vén

szittya lelke, szeretett volna feljutni arra a magaslatra, a melyről

Kont nézte az ő fajának kóros úzekedését s határozta meg annak

diagnózisát…

Magasra emelkedett Kincses, szinte beleszédült a feje… Vissza is tért

hamarosan a földre. Eszébe jutott, hogy sürgős napi ügyek várnak reá, a

melyek nem tűrik meg az exaltácziót!… Magának a Kont-problemának a

kulcsára azonban (a mennyiben az a vitéz eredetére vonatkozott) hideg

észszel is rájöhetett most már a jeles férfiú.

A nagy ember óriási energiája, mindeneket átölelő, határokat,

lehetetlenséget nem ismerő konczepcziója, angol nyelvismerete, egész

lénye s valamennyi odavágó körülmény arra vallottak, hogy mindeme

kvalitásokat a nagy méretek és az emberi organizmusok csudáinak

országából hozta magával a vitéz. Amerikából, az ipar és kereskedelem

Napoleonjainak, a Carnegieknek, Rockfellereknek, Gouldoknak hazájából, a

hol a legnagyobbnak agyában marokra fogható egységekké tömörülnek az

emberi arányok és érdekcsoportok milliószerte ágazó szövevényei, a hol

az erőfeszítés és küzdelem üllőjén odáig izmosodott, a faji kiválás

folyamatában odáig finomult az emberi elme, hogy egyetlen áttekinthető

sikká képes devalválni az egész földgömböt, egy óriás sakktáblává, a

melynek egyes koczkái birodalmakat, ügyes játékkal bevehető birodalmakat

képviselnek… Igen, – vélte Kincses, – Amerikából származott vissza régi

hazájába Kont, az Ujvilágból, a hol nincs lehetetlenség, nincsenek

határok, a hol megfogható valóság a chiméra is, az akarat is; a hol

fluidummá válik a képzelet, massziv tárgygyá az eszme, a hol az ad

abszurdum kifejlesztett absztrakczió művészete szinte lezárta az

emberiség körbenfutó pályáját, oda juttatta, a honnan kiindult, az

antropomorfizmus világába. Azzal a különbséggel, hogy ma az

antropomorfizmus tárgyát nem a természet s annak jelenségei képezik,

mint a kiindulási pontnál, hanem az ember műve és hatásai. A gyárak, a

trösztök, a társulások, egyesületek, védőszövetségek, mindmegannyi

félelmetes óriások, életre kelnek az amerikai ember képzeletében;

lélekzenek, dühöngenek, pusztítanak, alkotnak… Minden él. Nemcsak a

szerves világ, a kövek, az elemek is…

Hej, – ujjongott magában a jó Kincses, kitárva karjait, mintha keblére

akarná ölelni az egész világot, – most fogjuk meglátni, mire képes az

emberi erő, ha egy egyénben találkozik össze mindaz, a mit Isten adott a

halandónak, mindazzal, a mit az maga teremtett magának!… Az amerikai

akaratzseni szűzmagyar ősanyagba oltva! Ez Kont, – konstatálta az öreg

úr, s a feletti örömében, hogy ezt ilyen szépen kitalálta, kipiszkált a

zsebéből egy kis aranyat s tréfás kedvében belenyomta egy öreg, totyogó

napszámosasszony markába.

Gyalogosan ejtette meg ugyanis Kincses mester az egész tekervényes

elmefuttatást… A várból lejövet átbandukolt a Ferencz József-hidon,

szinte öntudatlanul, gépiesen, mint egy felhúzott automata. Csak akkor

vette magát észre, hogy nini, hiszen nem igen szokott ő gyalog járni,

midőn a Kálvin-térre ért. Belevágta magát egy automobilba s megnézte

óráját. Hét óra volt. A nagy urak ebédideje.

– A kaszinóba! – adta ki a parancsot a gépvezetőnek, s egy percz múlva

kiszállott a kaszinó előtt. Gyimóthy után kérdezősködött a portásnál.

– Az urak együtt vannak, – jelentette ez, – alighanem várják

nagyméltóságodat.

Úgy volt. Az urak együtt voltak s reá vártak… Egy negyedóra múlva

elkészült a hires egyesség, a melynek erejénél fogva hatvan

négyszögmértföld magyar föld ura lett egy ember, a kit egy évvel ezelőtt

még senki sem ismert Magyarországon. A tárgyalás egész simán ment. Az

urak annyit sem reméltek, mint a mennyit kaptak.

– Vigye ördög! – vigasztalta magát Kanut, – a jövedelmem semmivel sem

lesz kisebb, mint eddig volt, mert két százaléknál többet nem jövedelmez

a föld, holott a pénzem után négyet biztosan kapok…

– A pénzt – tódította Gyimóthy, – legalább be lehet gombolni, el lehet

dugni a mob elől.

– Nesze egy jó szivar, – kinálta meg Kincses uramat Kele, – nagy kutya

vagy, de tekintve, hogy hazafiúi áldozatról van szó, nem haragszom reád.

Kincses elkaczagta magát.

– Hásze persze, – jegyezte meg szatirikusan, – tudtam én azt, hogy nem

fajult el a magyar.

Gábris egész jókedvre derült. Megpödörte bajuszát és lenyalta a

parókáját.

– Hehehe, – s vigyorgott, – én jártam köztetek a legjobban; ezentúl

minden jövedelmemet magamra költhetem, holott eddig mutyiznom kellett az

öreggel. Egy csapásra gazdagabb lettem, akármi legyek! – S még egyet

nevetett. – Hehehe!…

Kincses mester rebus bene gestis áttelefonált a Kont-várkastélyba:

– Egyesség aláirva. Holnap szóbeli jelentést és a továbbiak iránt

javaslatot teendek.

Kont visszatelefonált:

– Kérem az urakat, maradjanak együtt. Mondanivalóm lesz. Tiz percz múlva

a Kaszinóban leszek.

Kincses uram meglepődött. Csak nem másította meg szándékát a vitéz, –

skrupulizált s folytatni akarta a beszélgetést, de úgy látszik, Kont

lecsapta volt a kagylót, mert kérdésére nem kapott feleletet. Mit volt

mit tennie, közölte az urakkal Kont kivánságát.

– Uraim, maradjatok együtt. Kont úr azonnal itt lesz s szólni akar

hozzátok.

Kincses csak kissé lepődött meg, az urak ellenben nagyon. Mit akarhat

velük a vitéz? Vissza akarja szívni a megállapodásukat? Mikor már

belenyugodtak, meg is vigasztalódtak?!

Gábris kitalálta az aggodalmukat.

– Ne féljetek, fiúk, egy Kont nem cziczázik a szavával, olyan Kont még

nem született.

Azért ő is trémázott kissé. Szerencsére nem sokáig tartott az általános

feszültség. Tiz percz múlva hallható lett a vitéz döngő lépése,

parancsoló szava, majd látható lett ő maga is a feltáruló ajtó

keretében.

– Üdvözöllek, véreim…

A kaszinó urai körülvették és kézfogással, némán megilletődve

viszonozták a nagyúr üdvözlését.

Kont Kincsest kereste a szemével.

– Itt vagyok! – jelentkezett ez.

– Ismételje még egyszer, a mit az imént telefonba mondott.

– Miért ismételjem? – kérdé Kincses, sunyin mosolyogva. – Beszéljen

helyettem ez az irás.

S átnyújtotta Kontnak az egyesség-levelet.

Az egy pillantást vetett rá, aztán mégis ragaszkodott az eleven szóhoz.

– Csak mondja, Kincses.

– Az urak elfogadták feltételeinket, átengedték nagyuramnak ötven

százalékos pénzbeli kárpótlás fejében uradalmaikat.

Erre ünnepies csönd következett. Kont láthatólag el volt fogódva. De nem

zavart jelzett az elfogódottsága, inkább a diadalmámor kábultságához

hasonlított. Ránehezedett szivére az urak némasága s még inkább a szó, a

mit ajkán ki akart ejteni. Végre legyőzte magát, megrázta vállát s

felütötte fejét.

– Fiaim, – kezdte beszédjét, – köszönöm nektek, hogy nem ellenkeztetek

velem. Hiábavaló lett volna, de _késleltette_ volna a szent ügyet.

Főképen ezért mondok nektek köszönetet. És most már tovább is mehetek.

Bebizonyítottátok, hogy méltók vagytok a bizalmamra: ime, vegyétek érte

jutalmatokat. Kont-hitre, a mi szilárdabb a hegyek szikláinál, ezennel

kijelentem néktek, hogy azt a vagyont, a mit _elvettem_ tőletek,

megkétszerezve fogom nektek visszaszolgálni rövid időn. Nem lett volna

méltó hozzám, hogy ezzel a kijelentéssel az egyesség megkötése előtt

korteskedjem a magam ügye mellett és sokkal többre becsültelek

benneteket is, mint hogy a tárgy lényegéhez nem tartozó hatáseszközökkel

igyekezzem megvenni a lelketeket, egyszóval nem illett, nem volt szabad

addig beszélnem, valameddig a közöttünk fennálló differencziák el nem

simultak…

Az első pillanat döbbenete által lekötött lelkesedés csak most tört ki

az urak ajkán:

– Éljen! – zúgta a kipirult nagyúri társaság.

Kont egy fejedelmi kézmozdulattal leintette az ovácziót.

– Hallgassatok meg illő figyelemmel, a végire tartogassátok örömötöket…

Be fogok nektek számolni terveimnek azzal a töredékével, a melynek

végrehajtásához tőletek vettem az eszközöket. Uradalmaitokat

felparczellázom a földmíves nép között s a vételárukat vállalatokba

fogom befektetni. Ezzel kettős czélt érek el. A paraszt

három-négyszeresen értékesítheti munkaerejét a saját imádott földje

mívelése által s megsokszorozódik a ti eddigi jövedelmetek is. Tudjátok,

mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy az országnak azon a foltján, a

melyen ezt a vagyoncserét megejtendem, mai értéke háromszorosára szökik

fel a nemzet tőkéje, vagyona… Az a mi nektek 50 koronát jövedelmezett,

százötvenet fog hozni a parasztnak, de nektek is legalább annyit fog

jövedelmezni ezentúl az a tőke, a mely eddig 50 korona évi bevételnek

felelt meg. Én fogom befektetni, én felelek róla. Ezek után – folytatta

Kont, – körülbelül sejthetitek is, miért kellett nekem a földetek. Nem

bocsátkozom most bővebb fejtegetésbe, csak annak a reményemnek adok

kifejezést, hogy nem telik bele öt esztendő, a mi példánkat követve, az

ország valamennyi birtokosa igyekezni fog megszabadulni attól a földtől,

a melynek a gyümölcsén másokkal kellett megosztozkodnia, hogy oda

fektesse bele a vagyonát, a hol annak egész jövedelme az övé… Egyszóval

minden tőke egyformán fog jövedelmezni ebben az országban, úgy a pénz,

mint a föld, mint a munka, mint az intellektus. Megelevenednek,

forgalomba jönnek az összes heverő eltemetett értékek, ki lesz aknázva

fenékig az egész nemzeti vagyon. Igen egyszerű, radikális megoldása ez a

nagy nemzetgazdasági kérdésnek, a mely végeredményében magában foglalja

az összes nemzetfentartó, politikai tényezők érvényesülésének titkát is,

mert egy nemzetnek államjogi helyzetét és nemzetközi szerepét

egyes-egyedül a vagyoni állása és kulturhitele szabja meg. A föld,

véreim, – fejezte be szónok szavait, – a paraszté, a ki megműveli; a

tanult, művelt elméjű emberé a szellemi vagyon; minden másféle

vagyonmegosztás káros és természetellenes… Az, a mit én a pénzetekkel

meg fogok kezdeni, épen a megbillent egyensuly helyreállításának

előmunkálata lesz. Művem áldásos következményeiről korai lenne beszélni,

beszélni fognak helyettem az eredmények. Csak ennyit akartam mondani.

Éljetek!

Annak, a mi ezután a beszéd után történt, hű képét adni alig lehet.

Talán két ember sem volt a társaságban, a ki egyformát érzett. A

kételkedéstől kezdve a fanatikus örömig valamennyi emberi indulat

képviselve volt a nagy urak szivében s ahhoz képest változott azoknak

kifejezésmódja is. A szangvinikus urak körülfogták a vitézt és majd hogy

ki nem rángatták karját a vállából, a kolerikusok egymásnak mentek neki

és minden ok nélkül disputálni kezdtek, a megrögzött konzervativek

fejüket csóválták, nem igen bíztak a Kont vállalatainak sikerében, a

vállalkozó szellemű urak szeme ellenben aranyesőtől káprázott. Zaj volt

olyan, hogy késsel lehetett volna vágni, még Kincses is úgy kiabált,

mint egy iskolás gyerek.

– Én ezt mind tudtam előre, – hirdette fűnek-fának, – akár magam is

elmondhattam volna a nagyuram beszédjét… Igenis, a vagyoni, a gazdasági

egyensúly kérdése…

Egyetlen mondatát se fejezhette be a kövér fiskális bácsi, minduntalan

kilökték a helyéből. Mindenki ágált, perorált, senki sem hallgatott a

másikára. Az izgalomtól szinte megfeledkezett a társaság arról a

férfiról is, a ki az izgalmat provokálta.

Kont csak mosolygott. Az érzelmeknek elementáris hullámzása a különben

fegyelmezett idegzetű, blazirt urak lelkében, nagy, büszke reményekkel

töltötte el az ő hatalmas szivét.

– Gyerekek, – tört ki az öröme magyarosan duhaj kedvében, – faciamus

ergo magnum áldomás! Vendégeim vagytok…

… Az áldomás jellemzésére csak annyit, hogy reggel nyolcz órakor

Belényessy, a kaszinó oligarcha elnöke, kikiáltotta a köztársaságot…