Kincses mester megdöngette a Kont-várkastély érczkapuját, de persze nem
ugyanazzal a szándékkal, melylyel annak idején Botond a bizanczit. Ő nem
akart rést ütni a kapun, csak bekérezkedett rajta az e czélra
kiakasztott buzogánynyal.
Ez az ó-kori berendezés is mutatja, hogy abból a titokzatosságból, a
melylyel körülvette magát, egy év múltán sem engedett a vitéz. Minden a
régiben maradt a várkastélyban. Csak a legkülönfélébb retortákon át
lehetett halandónak a nagyúr szine elé jutni. Az őrtálló csatlós addig
nem nyitott kaput, míg nem értesítette a székely várnagyot a vendég
jöveteléről, ez Lombosnak tartozott jelentést tenni, a ki viszont a
vitézt kérdezte meg: fogadja-e a jelentkezőt.
Kincses mester, bármily nagy volt is a feje, Kontnak ezt az egy szokását
sehogysem tudta megérteni… Mi szüksége van egy kivételes szellemi
kincsekkel megáldott s épen lelki nagysága, személyes hódító kvalitásai
révén népszerűségre kapott igazi nagy embernek azokra a szánalmas
czeremóniás mókákra, a melyekkel oligarchák és fejedelmek bolondítják a
közönséges halandót! Avagy szapora oka van arra, hogy meg ne lephesse
senki intim munkája közben? Valami nagy, titkos terven dolgozik, a
melynek nem szabad idő előtt kipattannia?
Ha nem is kapott Kincses uram ezekre nézve teljes felvilágosítást, a
véletlen szivességéből némi tájékoztató kombinácziókra alkalmas oly
jelenségeket észlelhetett meg eme látogatása alkalmával, a melyekből az
ő agyafúrt eszével könynyen kivonhatta a gyököt.
Mindenekelőtt egy vörös, hatalmas termetű férfi tűnt fel neki a
várudvaron, a mint a bástya szögéből messzelátóval a kilátásban
gyönyörködött. Egy szempillantás elég volt neki annak a konstatálására,
hogy nem magyar ember a távcsöves. Angol vagy amerikai. Kincses
meglepődött, de nem ment tovább: kombinácziókat egyelőre nem fűzött az
angol személyéhez. Befordult a kastélyba a székely vezetése alatt,
mintha mitse látott volna s aztán szuszogva fölskándált a lépcsőn. Az
emeleti lépcsőházban megállította a székely.
– Engedelmet instállok, nagyságos uram, méltóztassék itt várakozni, míg
szót váltok nagyurammal…
A székely egy ajtóhoz lépett óvatosan, mintha lopni menne, hallgatózott
egy pillanatig, csak aztán nyitott be.
Ám úgy látszik, roszúl hallgatódzott ő kigyelme, vagy nem az igazi
ajtón, elég az hozzá, hogy Kincses mester ugyancsak a füle segítségével,
oly újabb felfedezést tett, a mit aligha tartogattak a számára, különben
nem lett volna értelme a székely rengeteg óvatosságának… Mindössze
annyiból állott a fiskus felfedezése, hogy Kont vitéz úgy beszélte az
angol nyelvet, mint a karikacsapás, ép úgy gurgulázott rajta, mint egy
született amerikai.
Kincses uram a lépcsőházból úgyszólván minden egyes szavát kivette, a
mint erősen disputált a láthatatlan angollal, csak azt sajnálta, hogy a
felét sem értette meg. Különben azt se igen tudta kisütni, merről
csapódik a hang a füléhez; viszhangos volt a kastély: jöhetett alulról
is, felülről is, oldalról is… Tehát még egy angol a várban! –
állapította meg a mester, de ezúttal sem bocsátkozott kombinácziókba,
arra ráér a végén, – vélte, – hátha tapasztal még egyebet is.
Egyelőre nem tapasztalt egyebet. A székely ajtót nyitott előtte és
bebocsátotta a vitéz dolgozószobájába. Akkor már persze egyedül találta
Kontot. Eszeágába se jött, hogy meginterpellálja őt az angoljai
irányában, annál egyelőre sokkal fontosabb volt neki a maga dolga.
– Szerencsés jónapot kivánok, – üdvözölte kálvinistásan a nagyurat.
Az is olyanformán fogadta a köszöntését.
– Aggy’ Isten, Kincses uram, mi jót hozott?…
Szivart adott vendége szájába s tréfásan meglapogtatta a vállát.
Fiskális uram nem felelt addig, valameddig a szivarja füstje meg nem
közelítette egy dunai csavargőzösét.
– Jót hozok csakugyan, – jelentette ki aztán, s olyat mulatott saját
kijelentésén, hogy csak úgy rengett a hája. – Iszonyú jól megy a dolog,
– tette hozzá, folyvást kaczagva, – már jobban nem is mehet.
Kont is földerült, de miután ismerte a körülményes úr természetét, nem
türelmetlenkedett; inkább megkérdezte tőle, nem akar-e valamit enni vagy
inni.
Kincses bort kért és Selters-vizet. De addig se lopta az időt. Nem fért
bele a nagy boldogság, kicsordult a száján, még mielőtt – saját szokásos
szavaival szólván, – meggyantázta volna torka húrjait.
– Szuggesztió, nagyuram, minden az ég alatt, – kezdte, domború mellét
csapkodva, – mindig az győz ezen a földön, a kiben több a megejtő erő.
– Az régi dolog, Kincses uram, – hagyta helyben Kont, – olyan régi, mint
az emberiség maga. A nagy reformátorok, az egy Buddhát kivéve, nem
tudásukkal hatottak, sőt Krisztus egyenesen megvetette az emberi
tudományt, hanem az égi lánggal, a mely szemükben lobogott, midőn a
maguk lelkét széjjelosztották a tömegek között. Mózes nagy törvényhozó
és adminisztrátor volt, Mohamed pompás pszikhiater és dicső poéta, de
hol az ő tudományuk az Arisztoteleszé, Plátóé mellett?!…
Kincses önkénytelenül Kont szemébe fúrta tekintetét. Igen, ott lobogott
az isteni láng, az apostoli erő az ő szemében is. De azért nem adott
egészen igazat a vitéznek.
– Engedelmet instállok, – mondta, – az én szememben aligha van abból a
kérdéses lángból csak egy szikrányi is, de azért, ha akarom, bele tudom
gyűrni az emberek lelkébe akár a legnagyobb képtelenséget is. Már pedig
az is szuggeráló erőre vall.
– Az is, – hagyta helyben Kont mosolyogva, – de némi különbség van a két
erő között.
– Persze, – ismerte be fiskális uram, – a kigyelmetek szuggeszcziója a
Szentlélek-adománya, az enyémféle meg inkább Lucziferhez áll közelebb…
Meghozták a bort. Kincses leöntött belőle egy jó pohárra valót, aztán
így folytatta:
– Lóvá tettem az egész kaszinót.
– Hogy-hogy? – kérdezte Kont.
– Úgy, hogy elsőbben összezavartam az urak fejét, hogy fizikai szédülés
vett rajtuk erőt, aztán meg rögtön rá helyrevágtam, a mit elrontottam:
rájuk eresztettem a hideg zuhanyt… Tetszik érteni?
– Nem egészen.
– Beadtam nekik, hogy nincs jog, se igazság; az lesz a jog és az az
igazság, a mit _mi_ vallunk annak.
– És elhitték? – kérdezte Kont komoly érdeklődéssel.
– A két ellentétes művelet, a melyen gyors egymásutánban
keresztülbuktattam agyrendszerüket, – czikornyázta ki Kincses, – annyira
kihozta őket az egyensulyból, hogy végkép fölmondta a fejük a
szolgálatot. Már nem akarják bevárni a per megindítását sem, alkudni
akarnak velünk…
Kont vitéz arcza kigyúlt az örömtől.
– Uram, – mondta, – most, hogy egymás között vagyunk, bevallhatjuk, hogy
a mi számításunk, minden reményünk egyedül az emberi gyöngeségen
alapult, de hogy ily gyorsan közeledjünk a czélhoz, az csakugyan a maga
talentumára vall… Különben – kérdezte, szinte megijedve a saját
örömétől, – honnan tudja kegyelmed, hogy alkudni akarnak?
– Nem tudom, de megmondom. Tegnapelőtt a kaszinóban voltam. Akkor
zavartam össze a fejeket. Tegnap meg a kaszinó jött hozzám, illetve
annak képviseletében Gyimóthy és Kanut; ők jelentették ki az összes
felek nevében, hogy nem bánják hát, a haza nevében hajlandók némi
méltányos egyezségre, csak ne csináljunk forradalmat s végkép koldusokká
ne tegyük őket.
Kont bólintott.
– S mit felelt nekik?
– Azt, hogy majd meglátjuk… Nagyuram nélkül nem akartam pozitiv választ
adni.
– Helyesen tette, bár azt megkérdezhette volna tőlük, hogy ki lesz a
megbizottjuk.
– Annál én többet tettem, – mondta Kincses mester, – kijelentettem
Kanutéknak, hogy szóba nem állunk velük, a míg szervezve nincsenek. S ha
kivonná magát érdekeltségükből csak egy alperes is, nem tárgyalunk
velük.
– S ők?…
– Ma reggel kapom ezt az irást. – S egy teleirt ivet nyujtott át Kincses
Kontnak. – Rajta van valamennyi alperes neve…
Kont belenézett.
– Ez egy meghatalmazás, – konstatálta.
– Igen. Gyimóthy és Kanut lesz a meghatalmazottjuk s kötelezőleg
kinyilatkoztatják az irásban, hogy nevezett urak teljhatalmúlag
tárgyalhatnak a nevükben, velünk való minden megállapodásukat
mindnyájukra nézve előre kötelezőnek ismerik el…
– Ez hát – örvendezett a vitéz, – igen egyszerüsíti a komplikált ügyet…
Most már – tette hozzá, – az a fő, hogy okosan használjuk fel a kivivott
eredményt; ne legyünk se túl merevek, se túlságosan engedékenyek…
Mennyit tesz ki az egész tömeg leltári értéke?
– A becslés még nincs megejtve minden vonalon, de már most is hozzá
lehet szólni… A hagyatéki leltárba az országos, megyei és káptalani
levéltárakban eszközölt kutatások alapján, részben közjegyzőileg
hitelesített okmányok erejénél fogva 600,000 hold oly földet sikerült
bevennünk, a miről be tudjuk bizonyítani, hogy Kont kezén volt s hogy
azokra, a kiknek a kezén van ma, örökösödés útján jutott… Ennek az
értéke, holdját minimális középértékben 1500 koronájával számítva,
(1900-ban valamivel több volt a földnek az értéke.) körülbelül 1000
millió koronát tesz ki. Mint méltóztatik látni, ennél csak egy nagyobb
vagyon van Magyarországon egy kézen: az Esterházy herczegé.
Kont mosolygott.
– Szép összeg, – jegyezte meg, – csudálom, hogy el nem konfiskáltatta
Zsigmond király.
Kincses megcsóválta fejét, de mert nem tudta biztosan, tréfál-e a vitéz,
vagy az ő nagy fejével is el akarja hitetni, hogy a lenyakazott hős
inkarnácziója, – nem tett megjegyzést a szavaira… Legyen minden az ő
akarata szerint. Ő tudja, mit csinál.
– Oly nagy összeg, – vélte Kont, – hogy annak a fele is elég nekem.
– Hát a terheket le is kell számítani, – világosította fel Kincses, –
körülbelül kétszáz milliót.
– Négyszáz millió is elég nekem, – jelentette ki Kont, – egyezzen ki az
urakkal ötven százalékban, de úgy, hogy a föld az enyém, ők pénzben
fogják kikapni a részüket. Hiszen – magyarázta, – épen az lesz az én
nemzeti politikám sarkpontja, hogy azok kezére játsszam át a haza
földjét, a kik legjobban meg tudják becsülni s a kik ki nem engedik azt
a karmaik közül… A nagybirtok – tette hozzá, – különben is elfajulás,
nemzeti veszedelem…
– Értem, – mondta Kincses s helyeslőleg bólintott hozzá, – a földet szét
tetszik osztani a parasztok között.
– Úgy van, de meg fogják fizetni a tisztességes árát, mert annak is
megvan a maga helye.
Kincses nem kérdezte, hogy hol. Őt talán még a hazája sorsánál is jobban
érdekelte maga a per. Ismét rájött a nevetési inger, midőn kilátásban
lévő fiskálisi sikerére gondolt.
– Nagy uram, – jelentette ki kaczagva s csettintett a nyelvével, mint az
inyenczek egy finom falat után, – ez lesz az első per a világon, a mit a
mindenkori tulajdonjogi törvények ellenére visz egyességre a fiskálisi
ész s a népszerűség… Mert ennek a két tényezőnek fogjuk köszönhetni a
400 milliónkat, a joghoz annak nem lesz semmi köze.
Kont elmélázott.
– Bizony, kedves ügyvéd uram, elég szomorú, hogy ennyire enerválódott a
magyar: egy kis ijedtség, egy kis presszió s elveszti az
itélőképességét, a törvényekbe, az igazságba vetett hitét. Valóban
fájlalom, – folytatta, – hogy ezzel a gyengeséggel kellett visszaélnünk,
hogy czélt érjünk, csak az vigasztal, miszerint ebben az esetben a czél
csakugyan szentesíteni fogja az eszközöket… _Meg fogom a nemzetet
menteni, meg fogom erősíteni, gazdagítani… Isten a tanum, hogy nem
segíthetett rajta immáron csak a csudatevés._
– Vagy annak a látszata, – bátorkodott Kincses megjegyezni.
– A hite, – javította ki Kont, – s a csuda elhitetése már magában véve
is csudatevés.
Kincses meghajtotta fejét.
– A szuggesztió csudája, – mondta, aztán hirtelen elköszönt: – Megyek a
kaszinóba, még ma beszélek a fejükkel…