Mialatt Kont a herczegnőnél volt, szkupstinává szervezkedtek a kaszinó
urai. Jó öreg témájuk volt hozzá.
Hédery Gábris vitte a szót a vörös szalonban. A nagyősű, de aprótermetű
férfiúnak olyan borzas volt a parókája, mint egy dühös kandur.
Minduntalan belemarkolt, hol lekapta, hol ismét föltette, irtózatosan
izzadt alatta a kopasz koponyája. Nem csoda, mert annyi fokra, mint az
övé, még aligha volt befűtve emberi fej.
– Bárcsak maradtam volna hatökörnek, – szidta magát, – a mi csak arra
kiváncsi, hogy mi van a vályujában s abban találja boldogságát, hogy
mennél kevesebbet húzza az igát… Nem, nekem tudomány kellett, hülye
tudomány, mint Fausztnak! Nem elégedtem meg azzal, a mit az öt érzékem
meg tud emészteni, provokáltam az eget, hogy árulja el előttem a titkait
is. Hát most itt van a titok… Hej, – sóhajtott fel keservében, – nem
hiába mondja, mióta világ a világ, minden nép hitregéje, hogy az ördögé
az az ember, a ki keresztül akarja magát törni a lét miszteriumain! Még
negyven éves se vagyok és már exekvál a pokol…
A kaszinó tagjai iszonyú hahotába törtek ki. De nem mindenki nevetett.
Gyimóthy, Szinay, Kelen, Kanut s mindazok, a kikre Kont vitéz
ráijesztett ősi birtokai lajstromának felolvasásával, meglehetősen
savanyú képet vágtak. Hiszen csak Kincses Károly ne szerepelt volna az
odiózus ügyben, de a fránya fiskálist minden csodára képesnek hitte a
kaszinói közvélemény.
Nyiltan azonban mégse lehetett tőle ebben az esetben félni, ahhoz, a
józanész itélete szerint, csak mégis túlságosan bizarr volt a
vállalkozása. Egy birtokbahelyezési pör 700 év óta elévült tulajdonjog
alapján!
Kanut meg is próbálkozott a tréfával.
– Én nem bánom, – mondta, – ha el is veszik tőlem a Kont révén rám
származott birtokaimat, mert busásan regresszálom magamat.
– Hogy-hogy? – támadt rá Gábris, felcsapva parókáját, a mit
idegességében a kabátja zsebébe gyűrt volt.
– Úgy, hogy én meg a kirgizektől és osztjákoktól fogom visszaperelni
azt, a mit Ungur, a hetvenhetedik nagyapám nekik Ázsiában hátrahagyott.
– Az nem analog eset, – eszelte mérgesen Gábris, a ki kínjában rég
kitanult a tréfából, – Kincses szerint a res derelikta elévül ugyan 30
év alatt, de az én ükapám vagyona nem tekinthető annak, mert ő nem a
maga jószántából nyakaztatta le magát.
– Az én ükapám se a maga jószántából távozott Dsungariából vagy honnan,
hanem mert kergették a kirgizek és tatárok vagy micsodák, – ellenvetette
Kanut holtkomolyan.
A hahota megismétlődött, a min Gábriska irtó dühbe gurult.
– Azt hiszitek, – rikácsolta, – hogy csak ti tudjátok nevetségessé tenni
a mai jogrendet? Nem gondoljátok, hogy Kincses annak sokkal nagyobb
mestere, mint ti? Jól tudom én, – folytatta, – hogy jogász szemmel nézve
őrült abszurdum az egész história, de vannak ám egyéb szempontok is…
Aztán nem volt arra még sohasem eset a világtörténelemben, hogy a régi
rendet, az igazságot, az erkölcsöket, a törvényeket szonika eltörölte a
mob? Emlékezzetek a franczia forradalomra, a mely még a hónapoknak és a
napoknak a régi elnevezését sem hagyta meg…
– Mondasz valamit, – szólalt meg Gyimóthy gróf, – Kontnak, tekintve az ő
csodálatos népszerűségét, ha visszaélne erejével, nem is lenne nehéz egy
kis forradalmat nyélbeütnie.
– Nohát, – üvöltötte Gábris, – nem beszélek én a levegőbe, tudom, a mit
tudok!
A társalgás ezzel oly térre zökkent át, a melyen önkéntelenül is
mindenki megragadt. Még azok is, a kik nem voltak a kilátásba helyezett
perben anyagilag érdekelve.
– Az ám, – morfondirozott az oligarcha Belényessy gróf, miközben
összeborzongott a gerinczén végigszaladó sajátságos hideg áramlatoktól,
– az ám, erre senki se gondolt eddig.
Eddig nem, de ezután meg egyébre se gondolt senki. Az urak kezdték
magukat igen kényelmetlenül érezni. Legnagyobb részük nagybirtokos volt,
becsületes, nyugodalmas pár ezer hold föld tulajdonosa, a minek, úgy
vélte mindenki, legföljebb valami antidiluvialis arányú földrengés
árthatna meg és ime, Gyimóthy és Belényessy kipiszkálták az esélyek
homályából, hogy biz az kicsúszhatik a talpuk alól földrengés nélkül is.
Csak egy második kiáltványt röpítsen Kont vitéz világgá: «Népem, tied a
föld, az urak nem méltók rá… a latifundium, a holt kéz eltöröltetik» és
– kész a nagy slamasztika, a revoluczió.
– Hátha épen arra számít Kont, – adott kifejezést az általános
aggodalomnak Kele, – a fönséges nép támogatására: arra a
kényszerhelyzetre, a melybe bennünket egy parasztlázadás beleszorítana!…
De már ezt az inszinuácziót csak mégis megsokallta Gábris. Ő szidhatja
az ükapácskáját, senkinek semmi köze hozzá, a magáét szidja, de más ne
merje az ő vére vérét aljassággal meggyanusítani.
– Ő nem számít semmire se, – fakadt ki morczosan, – egy igazi úr
egyáltalában nem tud számítani, azt a fiskálisára bízza.
Észre se vette, midőn kimondta, hogy ezzel mindössze hogy átkente az
odiumot Kont vitézről Kincses uramra, de a dolog lényegére nézve Kelét
nem czáfolta meg.
Meg is jegyezte a sötét férfiú:
– Nem tökéletesen mindegy az, akár Kont spekulál az erőszakra, akár a
fiskálisa…
Gábris fejbecsapta magát.
– Az ám! Kincses… Higyjétek el nekem, – s körülhordozta tekintetét a
társaságon, – nincs annál a ficzkónál nagyobb gazember a földtekén…
Sokan bólintottak, többen csak az orrukat lógatták. Jókedvű ember immár
egy sem akadt az egész társaságban… Hja, nagy dolog a revoluczió.
– Beszélnetek kellene azzal a fránya prókátorral, – vélte Belényessy
gróf, – a ki még a hold változásától is féltette nyolczvanezer holdat
kitevő uradalmait.
– Mondasz valamit, – helyeselte a javaslatot Kanut, – egy millióért
talán békét hagyna nekünk.
– Jó – jegyezte meg Gyimóthy, a ki olyan fösvény volt, hogy még mindig
gyalog járt, mert sajnálta a pénzt a repülőgépre vagy automobilra, – jó,
de hozzájáruljanak a millióhoz azok az urak is, a kik nem lesznek
perelve.
– Én? – fortyant fel Belényessy mérgesen, mint egy pulykakakas, – mikor
egy talpalattnyi földet sem örököltem a Kont javakból?
– Igen ám, – eszelte Gyimóthy, – de forradalom esetén nem azt fogja a
paraszt nézni, hogy mi kié _volt_, hanem azt, hogy mi kié _most_.
Belényessy megaprehendált, mint mindig, mikor valaki fején találta a
szöget és kiment vacsorázni.
Az ajtóban majdnem összekoczczant egy gömbölyded férfival. _Kincses
volt_. Egy Kont-féle dohánytorpedó füstölt az orra alatt.
A társaság megmozdult és képet változtatott. A keresztbecsapott lábak
kicserélődtek, egynémely úr megköszörülte a torkát, mások
megcsavargatták nyakukat az inggallérban, Gábris eltrüsszentette magát,
Gyimóthy ismeretlen okból a mancsettáját fricskázta meg…
Kincses mester úgy tett, mintha erőszakkal lökték volna be az ajtón,
szinte bocsánatot látszott kérni az uraktól, a miért egyáltalában élni
merészkedik. Senkit se szólított meg, buksi fejét behúzta a vállába és a
szemben fekvő ajtó felé döczögött.
De Kanut nem engedte elillanni.
– Hová sietsz, főfiskus? Ülj le közénk.
Kincses megállott.
– Nem zavarlak benneteket? Azt hittem, _magatok közt_ akartok lenni, –
jegyezte meg szatirikusan.
És körülnézett, úgyszólván mindenkit megkérdezve a szemével, hogy
csakugyan nem alkalmatlan-e? S miután leolvasta volt az arczokról, hogy
a pokolba kivánja őt az egész díszes társaság, – leült egy bőrzsöllébe
és mulattatni kezdte a roszkedvű urakat.
– Debreczeni jogászkoromban történt: egy vén aszuképű alakkal
találkoztam a kollégium előtt… Épen vasárnap volt…
Gábrist elfogta a düh.
– Tudjuk kérem, _hová_ akar kilyukadni az adomájával, – szakította félbe
a körmönfont férfiút, – elengedjük a viczczeit.
– Hová? – kérdezte ez az őszinte csudálkozás hangján. – Mert eddig még,
becsületemre mondom, magam se tudom.
Kincses mester hires volt a lódításairól. S büszke volt eme hirességére,
mert füllentéseit a költészet számlájára irta fel. Abból ő nem is
csinált titkot.
– Becsületére mondja! – S ideges kaczajt hallatott Gábris gróf, azzal
fejezve ki, mennyire taksálja a fiskális úr becsületét.
Az nem haragudott meg érte, olyan flegmatikus természete volt ő
kigyelmének: mindenkit megvetett, a ki haragudott; holott ő igen sokra
becsülte magát.
– Becsületemre hát, – mondta aprókat kaczagva. – Nem tartom én az én
adomáimat raktáron, azok úgy születnek meg a fejemben exabrupto
szervesen. Mikor az első szót kiejtem, még nem tudom biztosan, mi lesz a
második.
Az efajta Kincses-mondáson máskor nevetni szoktak az urak, de az egyszer
csak Kanut honorálta a mester szellemességét, az is csak
kényszerűségből, mert czélja volt a nagyfejű úrral.
– Hehehe… Jó kedved van, vén csont!
– Az van, hál’ Istennek, különben rég megütött volna a guta.
– Hogy-hogy?
– Úgy, – elménczkedett Kincses uram, – hogy soha egy lépést sem
gyalogolok.
– S mi következik ebből?
– Az, hogy a testmozgást ilyen vérmes embernek, mint jó magam, pótolnia
kell valamivel, ha nem akar megpukkadni. Hát én azzal pótolom, hogy
kutyagolás helyett jól kinevetem magamat; ez kényelmes dolog és vigabb
is, mint a kutyagolás, hehehehe…
– Hehehe, – ismételte meg a fiskus nevetését Kanut s oroszlánvadász
létére nem sokat teketóriázott, hozzáfogott terve végrehajtásához.
Az volt ugyanis a szándéka, hogy sarokba szorítja a veszedelmes
prókátort.
– Van-e újabban valami hires pered? – kérdezte leereszkedő
elegancziával. Bevezetésül jónak tartotta az elegancziát.
Kincses mester ellenben közönséges volt, mint egy falusi kántor. Fütyült
az elegáns kérdésre s parasztos őszinteséggel felelt.
– Hogy a manóba ne volna. Olyan per van most a kezemben, a miért az
egész úgynevezett jogászvilág a szemem közé fog kaczagni.
– S ennek te örülsz? – kérdezte Kanut malicziózus hangon.
– Örülök, mert meg fogom nyerni a pert az egész világ hahotája ellenére
is. Hiszen épen ebben rejlik a pikantéria.
– Ejha!…
Ezt nem egy ember mondta, hanem vagy öt. A többi elkrákogta a
véleményét.
Gábris a határtalan önbizalom eme merész megnyilatkozása feletti
mérgében újra pulykáskodni kezdett.
– Ne henczegjen, kérem, nyerje meg a perét, ha tudja, taszítsa fel a
jogot, a miből él, tekerje ki az igazság nyakát, törölje el a
törvényeket, hipnotizálja meg a birákat, lázítsa fel a népet, –
egyszóval nyerje meg a perét, de nekünk ne henczegjen, mert nekünk nem
imponál.
– Hisz azt én tudom, – mondta az agyafurt férfiú, ártatlan képet vágván,
– hogy gróf úrnak nem imponál az ész… jóllehet – egyenlítette ki némileg
a gorombaságát, – jóllehet egyáltalában nem lehet róla elmondani, hogy
eme becses érték nélkül szükölködnék. Teszem azt, azok a propozicziók, a
melyeket nekem a perre vonatkozólag most tett, csak eszes ember fejéből
pattanhattak ki.
– Ne dicsérjen kérem…
– Jó, nem dicsérem, de követni fogom tanácsait, mert jók és teljesen
fedezik intenczióimat.
Ez a szinte szemtelenül czinikus kijelentés végkép fölháborította a
kényes urak erkölcsi érzését. Egyben valóságos pánikot keltett, mert
hiszen a fiskális győzedelmes önbizalmáról, őserejéről tanuskodott.
Gyimóthy fölpattant.
– Vannak dolgok, – jegyezte meg epésen, – a melyeket nem illik
kimondani: des choses, qui se font, mais qui ne se disent pas.
Kincses belesuhintott a levegőbe.
– Bolondság, kérem, én becsületes magyar ember vagyok. Ha mit kész
vagyok nyélbeütni, abból én titkot nem csinálok soha.
– Föl fogja taszítani a jogot? – szörnyülködött most már Kele is a
fiskális czinizmusán. – S nem restelli azt bevallani?
– Föl fogom taszítani a jogot és nem restellem bevallani…
A hallgatóságban meghült a vér.
– És kitekeri az igazság nyakát? – fortyant fel Szinay a társaság
nevében.
– És kitekerem az igazság nyakát…
– És eltöröli a törvényeket?
– Ha szükség lesz reá, eltöröltetem a törvényeket.
– Meghipnotizálja a birákat?!
– Azokat én mindig meghipnotizálom, azért van több eszem, mint nekik.
Általános szörnyülközés.
– Képes volna forradalomba kergetni az országot? – kérdezte Kanut,
aránylag hidegen.
– A forradalom tisztítja a levegőt, s az a forradalom, a mi ennek a
pernek a nyomán _támadhatna_, olyan egészséges anyagcserét idézne elő a
nemzet testében, a mely annak örök időkre való megizmosodását
eredményezné… Remélem azonban, – tette hozzá, – el lehet érni ezt az
anyag-cserét drasztikum nélkül is. Mi ebben fáradunk.
Az anyagcseréből nem értett senki semmit. A megbotránkozás pedig sokkal
nagyobb fokú volt, mint hogy eszébe jutott volna valakinek annak értelme
felől fölvilágosítást kérni. Csak zúgtak az urak, mint a távoli zivatar.
Összemordultak s ököllé szorították markukat…
… Hiszen ez egy veszedelmes ember! Forradalmár! Rabló, a ki idegen
tulajdonra tör, fegyverrel, méreggel, tőrrel!… Ezt a szörnyeteget föl
kell jelenteni, be kell záratni, le kell fejeztetni!…
A nagy pör ódiumát teljesen levette Kincses mester a Kont vitéz válláról
s azzal egyedül önmagát terhelte meg. Nagyszerű fiskális volt. Úgy
számított, hogy a maga jellembeli nimbusza nem viszi előbbre a pert, de
a Kont szentséges presztizsére nemcsak a pernek, de a nemzetnek is
szüksége van… Az általános fölháborodás közepette – mintha nem is ellene
irányult volna annak mérge, hanem valaki harmadik személy ellen, a kit
az ethika magasabb nézőpontjából megvédelmezni erkölcsi kötelesség, –
föltápászkodott Kincses mester kényelmes karosszékéből és félretéve a
félig elszítt torpedót, a zúgó társaság közé vegyült. Megrángatta
lötyögős nadrágját s izmos, kurta karját egy merész lökéssel a levegőbe
fúrva szót emelt:
– Urrraim!…
Az urak arrébb húzódtak tőle, mint valami bélpoklostól s ezzel a hatásos
szónoklathoz szükséges távolság szónok és hallgatóság között minden
különös rendezés nélkül önmagától megcsinálódott. Kincses uram
poziturába vágta magát:
– Uraim, – kezdte beszédét igen lentről, nehogy gikszert csapjon a
végén, a mikor a magas hangokra kerül a sor, – tisztelt barátaim,
önöknek egyáltalában nincs okuk a felháborodásra. Ez csak abban az
esetben lenne érthető, ha holmi világraszóló szélhámos lenne általam
képviselt felperes, nem egy providencziális férfiú, a ki épen az önök
segítségével szándékozik megkezdeni a haza talpraállításának magasztos
munkáját, ezzel bőséges részt juttatva a honmentés dicsőségéből önöknek
is. Mert – s itt nekidördült a mester hangja, – Kont úr nem magának
perel, hanem a nemzetnek. Önök pedig nem az a fajta, a mi, midőn a
hazáról van szó, kalmármérlegen mérje le anyagi veszteségeit. Idáig, ha
meggyengült is, nem sülyedhetett le a történelemcsináló nemzet, a
melynek évszázadokkal ezelőtt minden egyes tagja egy intésre kész volt
nemcsak vagyonát, életét is feláldozni, ha veszélyben forgott az ország
integritása. Egyszóval – folytatta a ravaszdi férfiú, – kitörésüknek
erkölcsi alapja nincs, annyival kevésbbé, mert biztosra vehető, hogy
semmi kifogásuk nem lenne egy ellenkező irányú erőszakos művelet ellen,
a mely vagyonukat megerősíteni, megszaporítani czélozná. Teszem –
magyarázta ki homályos szavait a mester, – ha szivük mélyébe tekintenek,
be kell ismerniök, hogy boldog megelégedéssel vennék tudomásul, ha Kont
vitéz Jeruzsálembe küldetné a zsidókat, miután lefoglaltatta
birtokaikat. Ebben az esetben ugyebizony aligha keresnék az urak, hol a
jog, hol az igazság, a törvény?… S bizonyos esetben – konczedálta a nagy
rabulista, – teljesen igazuk lenne; valamiképen a jelen körülmények
között teljesen igazunk van nekünk. Mert minden emberi csinálmánynál
hatalmasabb a természet szükségtörvénye, a mely, ha úgy kivánja a
fejlődés, máról holnapra egész nemzeteket töröl el, hogy a többi népek
jobban boldogulhassanak. Mi eme szükség törvény nyomása alatt perelünk!
– Urraim, – folytatta Kincses mester szónoklatát az immár teljesen
megnémult hallgatóság előtt, egy sokkal magasabb tenorból, – én értem
önöket. Az önök megbotránkozása nem azt fejezte ki, hogy sajnálják Kont
úrtól birtokaikat, hanem azt, hogy azokat a szent jelszavakat, a
melyeknek jegyében és oltalma alatt állottak eddig, veszedelem
fenyegeti. S ebben igazuk lehet. A veszedelem megvan. Sőt megengedem,
sajnálni is lehet azokat az ócska és elkopott institucziókat, a melyek
oly szépen megvédelmeztek bennünket a közbiztonság és vagyon elleni
merényletekkel szemben. Ám ez is csak líra, uraim, elégia… Az ember a
kiszolgált télikabátját is sajnálja letenni, pedig nincs igaza, mert az
új kabát, igaz, hogy meg kell adni az árát, de jobban megvédelmezi az
embert a hideg ellen a réginél. Ne sajnálják, uraim, a régi rendet: az
elkoptatott jogot, az igazságot, a törvényt, az eszményeket…
Csak most vették észre az urak, hogy maró gúny a fiskális minden szava.
Összenéztek, de annyira dermedtek voltak már, hogy nem is tiltakoztak
megcsúfoltatásuk ellen.
Kincsesnek pedig felágaskodott a hangja a magasabb régiókba.
– Tudják-e önök, mi a jog, uraim? Az a fék, a mely megakadályozza az
embert, hogy felfalja egymást, mint a vadállatok. A törvény? Az a
kocsis, a ki rángatja a féket. S az igazság? Van-e az urak közül valaki,
a ki meg tudná mondani, kinek van igaza? A mobnak-e, a mely el akarja
nyelni a magasabb rendeket, vagy a magasabb rendeknek-e, melyek el
akarják nyelni a mobot? A nagyhatalmaknak-e, a melyek a czivilizáczió
nevében leigázzák a primitiv vad népeket, avagy a vad népeknek, a melyek
vérökkel védelmezik Istentől nyert szabadságukat? Az öreg embernek van-e
igaza, vagy a fiatalnak, a férfinak-e, vagy az asszonynak, a
khinainak-e, vagy a francziának?… Mert hiszen mindenkinek más az igaza.
Két egyforma igazság nincs is, – konkludált a mester, – tehát egy
igazság sem lehet!…
Ahhoz, a mit ezután mondott, már fel is ágaskodott kissé a nagyeszű
férfiú:
– Urraim, a jog, a törvény, az igazság, az összes eszmények az emberért
vannak, mihelyt megszűntek azért lenni, annak használni, nem azok többé,
a mik voltak, elveszítették lényegüket önmaguktól Konttal, Kincsessel,
vagy Kont és Kincses nélkül. Jól megjegyezzék, uraim, hogy az emberi
eszmények közül csak egy az örök: a _rend_, a többi, ha nem khiméra,
mind e körül a tengely körül forog. Ergo, ha úgy követeli a rend, új
törvények, új jog, új igazság fog keletkezni a régi tetemén. Én – vágta
ki süvöltő hangon, – másodsorban a _rend nevében_ és érdekében perelek.
Kincses mester ezzel a levegőbe vágott az öklével pont helyett s
nyugodtan előszedve torpedóját, ismét rágyújtott…
Az urakat végkép megszédítette az a káprázatos dialektikai kötéltáncz, a
mit a nagyfejű tömzsi emberke a szavak és fogalmak pódiumán produkált.
– Mi az ördög ez? – bődült el Kanut önkénytelenül. – A világ végire
számít, vagy mi a manó?
Egyetlenegy heves kifakadás se hangzott el ellene, minden szenvedélyt
kiszorított a szivekből a tájékozatlanság, a megdöbbenés.
Még Gyimóthy nyerte vissza leghamarabb elvesztett lélekjelenlétét. A
pöfékelő Kincses mester elé sántikált (mert köszvényes volt):
– Egyszóval – dadogta, – úgy áll a dolog, magad is beismered, hogy nincs
igazatok.
– A mai igazság szerint – ismerte be Kincses hidegen, – nincs, de
igazunk lesz a holnapi igazság szerint.
– Jó, – jegyezte meg Gyimóthy, – te túlteszed magad a jogrenden, – de
vajjon túlteszik-e magukat rajta a biráid is?
Erre még ridegebb feleletet adott Kincses.
– Felkonczoltatni senki se szeret.
– A birónak ragaszkodnia kell a formákhoz, – vélte Kanut, – arra való a
hadsereg, hogy megvédje minden terrorizmus ellen.
Kincses elnevette magát.
– Régen volt az, midőn a birák a formának alárendelték a lényeget. Eszes
judex ma már levegőnek tekinti a törvényt, ha az magasabb érdekekkel
összeütközésbe jön. Rájöttünk, mi jogászok, – folytatta, – hogy a strict
law (szigorú jog) a legnagyobb gazságok darázsfészke, az equity law
(méltányos jog) körül is csak a fél igazság ólálkodik, becsületes
itéletet csak az a birói gyakorlat tud produkálni, a mely Salamon király
példáját követi. Minden egyes jogesetre külön törvényt kell hozni, mert
nincs két egyforma jogeset. A birói gyakorlatot és belátást a teljes
szabadság szelleme lengje át… A biró ne puszta jogot oszszon, de
mérlegeljen is, mint a kereskedő: hol a haszon, hol a kár?… A mi biráink
– konkludált Kincses uram, – be fogják látni, hogy nem szabad egy
országot lángba borítaniok csak azért, hogy egy pár nagy urat
_szabályszerűen_ kiszolgáljanak… Aztán tekintetbe fogják venni azt is,
hogy egy providencziális próféta-emberrel szemben nem járhatnak el úgy,
mint akárki fiával. Azon úgyse fog az emberi igazságszolgáltatás,
valamint nem fogott Krisztuson. Az apostolok nyomán új törvények
támadnak s ezeket a törvényeket respektálni fogja a modern biró. Az lesz
a szent előtte, a mit Kont akar s vele együtt a nép, nem az irott betü…
Az urak szinte dideregni kezdtek félelmükben. Gyimóthy elkaczagta magát,
mint egy eszelős.
– De hiszen akkor mi koldusok leszünk!…
Kincses mester megrázta buksi fejét.
– Nem lesztek koldusok, mert dolgozni fogtok… A franczia forradalom
áldozatai, a marquisk, a vicomteok voltak a koldusok, a kiknek vagyonát
egyik napról a másikra seperte el a legrémítőbb _itélő igazság_, a nép
dühe, a nélkül, hogy meghagyta volna emberi jogaikat. Még az életüket is
megkivánta áldozatul – a forradalom. Mennyivel enyhébb – tette hozzá
Kincses mester szatirikusan, – a ti helyzetetek. Egy kis döczczenés az
egész.
Mondván, megszopogatta a szivarját s miután úgy találta, hogy immár
keserű a vége, föltápászkodott székéből és csés jóestét kivánván az
illusztris társaságnak, távozott…
Az urak magukra maradtak. Megdöbbenésük jeléül kifordították tenyerüket,
tarkójukat vakarták, nevettek s mindenféle grimaszokat vágtak, mert
okosat úgyse tudtak volna mondani.
Az okos szó csak jóval később jutott eszébe Kanutnak.
– Uraim, hátha kiegyeznénk velük…
Senki se felelt.
Gyimóthy nagyot sóhajtott.
– Rendkívüli időket élünk, – mondta, és lehorgasztotta fejét.
Gábris olyan volt, mint az ázott tyúk… már azt se tudta, hol van a
parókája, nem törődött vele.
– Egyezzünk ki, – helyeselte a Kanut javaslatát, – ha kevés is, biztos a
biztos…
Kele nagyot csapott öklével az asztalra.
– Nem hittem eddig, – mondta Gábris felé fordulva, – hogy vannak
túlvilági szellemek, de most már hiszem… Kontot a Gondviselés küldte,
vagy a Nemezis, akárki felsőbb hatalom, de nem anya szülötte, különben
nem csinálhatna ilyen felfordulást.
– Egyezzünk ki, – javasolták az urak egyhangúlag…
*
A Kont presztizse ezzel kiállotta a legkeményebb próbát is. Sértetlenül
került ki az emberi önzés örvényéből, a melybe nem egy apostolt fojtott
már bele az anyagi és hatalmi érdekek egyesült erőszaka.
A kaszinó független, minden merész vállalkozással szemben fölényes
megvetést tanusító főurai nem merték rásütni a kalandorok bélyegét, bár
szivük mélyén az ő kiváltságos pszikhéjükkel érezniök kellett, hogy
bőséges okuk lenne rá. Koczkán forgott minden vagyonuk: attól függött,
hogy mit tart Kontról a közvélemény s egy kis megjegyzéssel sem mertek
az őt istenítő eszmeáramlattal még egymás között sem szembeszállani…
Kont vitéz volt immár az országban a legnagyobb hatalom.