Ikerváry Emerenczia budoárjában ült egy álló lámpa alatt és olvasott.
Azaz csak úgy tett, mintha olvasna. A könyv a kezében volt, de a szeme
másutt járt, a gondolata is. És ha neszt hallott a szomszéd szobában,
mintha villamos áram érintette volna: megrándult hajlékony párducz-teste
s pihegni kezdett massziv picziny kebele…
Kontot várta… De nemcsak úgy, mint a hogy a szerelmes nők imádójukra
várnak; a herczegnő várása nem volt puszta epekedés. Az is, de egyéb is.
Vágy is, félelem is, gyönyör is, aggodalom is. Ezernyi érzés reszketett
a szép asszony szivében, ha csak említették is előtte a Kont nevét…
Ilyenkor kigyúlt az arcza s zavaros lett a beszéde, a miért nagyon, de
nagyon haragudott magára. De legyőzni nem tudta magát. Hiszen tisztában
sem volt érzéseivel. Alapjában haragudott ő a vitézre is. Bántotta női
méltóságát, hogy az úgy bánt vele, mint naiv gyermekkel s hogy
_betolakodott_ a bizalmába, a nélkül, hogy képes lett volna őt magától
elhárítani. Igaz, hogy azt meg se igen kisértette, nem akarta, nem
merte; kénytelen volt magának bevallani, hogy az ismeretlen származású
impozáns férfi beczézése, bizalma, ha bántotta is, de egyben hizelgett
neki. Be kellett ismernie, hogy hozzá hasonló egyéniséggel nem
találkozott életében. Mindenkinél szebb volt, eszesebb és mégis
természetesebb… S ime, ez a férfi méltónak találta őt arra, hogy
beavassa titkaiba!… Mert hiszen nem is igen tagadta már előtte, hogy nem
az, a kinek a világ tartja… Csak a világot csalja, őt nem. De mégis
csaló. A vele való viszony: _kaland_.
… Kaland! Kaland!… Igen, igen, Kontot kalandornak tartotta a herczegnő
és mégis meghivta magához. Azt is tudta róla (Kincses mester elmondta
neki), hogy Kont jusson egy csomó arisztokrata család vagyonára
pályázik, természetesen az övére is és – mégsem vetette meg… A csókja
ott ég az ajkán, ölelése ott reszket a szivében, minduntalan hallja a
hangja pompás bariton zenéjét s látja sörényes oroszlánfejét… Nem tud
tőle menekülni, pedig jó izlése, nevelése, hagyományai, minden ize-idege
ellentmond _bűnös_ érzéseinek.
Emerenczia herczegnő belátta ezek után, hogy tisztáznia kell a helyzetet
közötte és az – új Cagliostro között. Teljes vallomásra kell birnia
Kontot, kilétét, terveit, czéljait illetőleg. S ha nem igazolja magát,
szakítania kell vele, különben herczegnő létére egy szélhámos titkos
bűnrészesének kellene magát tekintenie s ezt a tudatot nem birná
elviselni sem a lelke, sem a szervezete. Belefonnyadna, beleőrülne…
Ime, ezek a gondolatok birták rá a herczegnőt, hogy meghivja magához a
vitézt. Le akart vele számolni. A meghivó-levelet még határozott
elszántsággal vetette papirosra, de mennél közelebb érezte a
felelősségrevonás idejét, annál gyöngébb lett az akarata. Nem tudta
magát biztonságban. Tizszer is elgondolta, milyen helyzetben, modorral,
szóval fogja fogadni vendégét, hogy el ne árulja előtte elfogódottságát,
sőt önmaga előtt pirulva, mint egy szinésznő, többször el is játszotta
kigondolt szerepét. De hiábavaló volt minden erőlködése: nem tudta
megtanulni. Minduntalan belesült. Mozdulata, póza ügyetlen volt,
bátortalan, hangja remegett, arcza égett… De még annyi lelki ereje sem
volt, hogy meghagyja magán azt a ruhát, a melyben elhatározása első
pillanatában fogadni akarta Kontot. A fekete ruha – ámította magát, –
csak jobban elárulja égő arcza pirosságát; világos ruhát kell fölvennie.
Midőn megtörtént volt a ruha-csere, már tisztában volt vele, hogy hazug
volt a kifogása: szép akart lenni mindenáron, azért öltött fehér
toalettet, mert az állt rajta a legelőnyösebben… Elszégyelte magát,
durczáskodott, sirt, de a helyett, hogy legyőzte volna magát, a tükör
elé állott, igazított, szépített a toalettjén, piros rózsát tűzött
ébenszinű hajába, ugyanolyat a keblére, s minden sikk ellenére föltette
híres brillant diadémját, a mit csak udvari bálokon s legföljebb egy-két
nagyobbszerű parádé alkalmával szokott volt viselni.
Olyan volt, mint egy királyné. Mint egy szerelme extázisától
átszellemült özvegy fehér királyné. A Böcklin ecsetére méltó misztikus
vágy megtestesülése…
Az álló lámpa rózsaszinű ernyőjén átszűrődő villamfény szétomlott a
budoár halványkék selyemfalán, az óriási jegesmedvebőrön, a melynek
fején a herczegnő keskeny lábacskája pihent, de pirosra lehellte a
gyönyörű asszony kissé felcsúszott szoknyája alól kibukkanó lábacskáit
is a fehér szattyán topánban, karcsú durczás bokáját s alsószoknyájának
rezgő csipkefodrait…
A herczegnő elvetette magát a karosszékben, idővel elernyedett a keze
is, földre ejtette a könyvet. Szemhéjja megnehezedett, piros ajka
felkapcsillott. Sok levegőre volt szüksége, mert nagyon vert a szive…
A szomszéd szobából valami nesz hallatszott be a budoárba. A herczegnő
összeborzongott és felugrott zsölléjéből… Hallgatódzott.
Ah nem, nem _ő_ volt, csak a komornyik, a csúszó-mászó selyemember, az
_ő_ léptei alatt dönög a padmaly a vastag keleti szőnyegen keresztül is.
Kopogtattak…
– Szabad!…
A frakkos komornyik megáll az ajtóban és mélyen meghajtja magát. Várja a
jelt, a mely engedelmet ad neki a beszédre.
– Nos?
– Ő exczellencziája Kont úr hódolattal tudatja herczegségeddel, hogy
azonnal tiszteletét teszi.
– Jól van, – susogta a herczegnő, és egy önkénytelen mozdulattal
megigazította szoknyáját s alája kapta remek szabású, keskeny lábait.
A komornyik a kilincsre tette kezét. A herczegnő rászólt, még mielőtt
kilépett volna a budoárból.
– Vandrák!
– Méltóztassék parancsolni!
– Miért czímezi maga Kontot kegyelmesnek?
A diplomataképű és modorú szolga meghajtotta magát.
– Senki se meri kisebb czímmel illetni, én sem…
– Nem tudja maga, – faggatta a herczegnő, – hogy ez a czím csak a titkos
tanácsosokat illeti meg?
– Úgy gondoltam, – mentegetődzött a komornyik, – hogy nálánál nincs
nagyobb úr az országban…
– Jól van, Vandrák, – vágott a szép asszony a szavába, – hivja csak
kegyelmes úrnak… Ha jön, vezesse be ide bejelentés nélkül.
A parádés szolga kilibbent a budoárból. A herczegnő arczán egy rövid
mosoly jelent meg. (Jól esett neki, hogy komornyikja nem ismer az
országban Kontnál nagyobb urat.) Egy álló tükörhöz lépett, megnézte
magát benne előlről, hátulról, kinyújtózkodott, mint a macska, majd
meghallván a Kont lépéseit, ijedten, mint a tettenért bűnös, egy
magaskarú szék mögé menekült…
A belépő vitéz megállott az ajtóban és üdvözlés fejében kurtán levágta
fejét.
Az asszony csak nézte egy darabig, aztán lesütötte bágyadt fényben úszó
szemét…
– Emerenczia! – szólalt meg Kont és pár lépéssel beljebb került a
budoárba. – Emerenczia!
A herczegnő megkerülte székét s lángoló arczát elfordítva, egész
hosszában a vitéz felé nyújtotta meleg, fehér, fedetlen karját.
Kont elkapta. Először a kezét, aztán a karját. A kezét megcsókolta, a
karját megsimogatta.
A herczegnő föllázadt ez ellen a merészség ellen.
– Maga bánt engem, – mondta, miközben elkapta kezét, – maga visszaél a
_hatalmával_… Ez nem lovagias eljárás.
Kont csak mosolygott.
– Édesem, ha bántja magát a _szerelmem_, miért árulja el, hogy a
hatalmamban van?
A herczegnő fölvetette büszke kis fejét.
– Nem vagyok a hatalmában.
Pompás sötét hajkoszorúján szikrákat szórt a gyémánt-korona, de még
annál is jobban tüzelt a szeme.
Kont vitéz gyönyörködve nézte.
– Egy ilyen ártatlan lelkű szép fehér asszonynak – mondta lágy, hizelgő
hangon, – igen jól áll a harag is.
Emerenczia herczegnő észrevette magát. Érezte, hogy különös
magaviseletével csak jobban felbátorítja a vitézt.
– Nem haragszom magára, – mondta gyenge, de határozott hangon és egy
székre mutatva. – Foglaljon helyet.
Kont leült. A herczegnő vele szemben foglalt helyet.
– Azért kérettem magamhoz, – folytatta a szép asszony, – hogy vallomásra
birjam.
– Vallomásra? – kérdezte Kont mosolyogva. – Ha épen nagyon ragaszkodik
hozzá, szivesen bevallom szóval is, hogy…
Csak most vette észre a herczegnő, hogy ügyetlenül fejezte ki magát,
belevágott a Kont szavába.
– Nem úgy értem… Tudni akarom: kicsoda, micsoda ön? Az a legkevesebb, a
mit megkövetelhetek egy férfitől, a ki az én házamba jár…
Most meg Kont szakította félbe a herczegnőt.
– Ugyan Emerenczia, ne legyen kiváncsi, ez kicsinyesség…
– Nem kiváncsiságból kérdezem, – tiltakozott a herczegnő, – csak női
méltóságomat és társadalmi állásomat védelmezem…
– Mondtam: az én származásomnak egyelőre homályban kell maradnia, még
maga előtt is. Eleget tud, többet, mint bárki a világon, még többet
sejthet. Ne kérdezzen…
– Ragaszkodom a kérdéshez: ki ön?
Kont felállott.
– Az oly tökéletesen mindegy, herczegnő, – mondta kelletlenül megrázva
fejét. – Gondolja: a megtestesült eszme vagyok, vagy ha tetszik, egy
eszmévé vált ember: _az ember_, Isten teremtménye, észszel, lélekkel,
szivvel… Mi szükség van a nevemre, a mikor az csak egy megkülönböztetési
tényező; az ember lényének meghatározására annál semmi sem kevésbbé
lényeges.
– A formákhoz ragaszkodnom kell, – állította a herczegnő, – a társadalom
tagja vagyok.
– Eh, – intette le Kont, – ne törődjön a társadalommal, helyezkedjék egy
magasabb talapzatra, jöjjön velem oda, a hol én állok.
– S hol áll maga?
– A társadalmon kívül, az emberek felett.
A herczegnő meghajtotta fejét.
– S mit csinálnék én ott – egyedül?
– Hát én senki se vagyok? – kérdezte Kont és büszkén tarkójába vágta a
fejét.
– Senki, a meddig nem tudom, hogy _ki_. Reám nézve senki.
– Pedig én azt akarom, hogy magára nézve mindenki legyek: az egész
világ.
A herczegnő kiemelkedett székéből, olyan mozdulattal, mintha menekülni
akarna a merész férfi elől. De csak nem menekült.
– Ne kínozzon, kérem… Engem vérig sért ez a bizonytalanság… Haragszom
magamra, szégyellem magamat.
Kont megragadta a herczegnő kezét.
– Ülj le, Emerenczia és hallgass meg… Megmondhatnám neked, hogy ki
vagyok, nem kellene attól tartanom, hogy elárulsz… a hazádat árulnád el
ezzel s erre nem képes egy héderi Kont-leány. Még ha kerékbe törnék sem…
És mégsem árulom el előtted a titkomat. Mert szeretlek. És próbára
akarom tenni a te szerelmedet is.
A herczegnő vére újból fellázadt.
– Én nem szeretem magát…
Kont megcsóválta fejét.
– De szeretsz, Emerenczia. A kérdés csak az, mekkora a szerelmed? Mert
én hétköznapi vágyakkal, érzésekkel nem érem be ám. Azt akarom, hogy az
a nő, a kit a magamévá akarok tenni, mindenét feláldozza érettem: a
társadalmi konvencziókat, gazdagságot, fényt s ne tartson meg magának
semmi egyebet, csak a lelkét és az én lelkemet… Azt akarom, hogy vakon
kövesd az ismeretlent, vészbe, viharba, sötétségbe… Kivánom, hogy bizzál
bennem, megvesd a látszatot, senkinek se higyjél, csak nekem. Egészen az
enyim légy, lábujjadtól a körmöd hegyéig. Ne számítson reád se
társadalom, se rokonod, se testvéred, senki a világon. Belém kell
olvadnod. Szived az én szivembe, véred az én vérembe, fel akarom szivni
egész lényedet!… Akarod?
A herczegnő leült; riadtan gubbaszkodott bele a székébe.
– De hiszen, – gyötrődött, – maga engem valósággal kínpadra visz… Aztán,
– tette hozzá halk, bizonytalan hangon, – mindannak, a mit tőlem
követel, csak útjában áll az inkognitója. És semmit, semmit sem nyer
vele. Miért nem mondja meg a nevét?
A vitéz felsóhajtott:
– Kont vagyok, – mondta szárazon, – vagy ha tetszik, Rákóczi vagyok,
vagy Hunyadi… Magam adok magamnak nevet… Érje be vele.
– Nem tehetem, nem tehetem… Mint szárnyszegett vergődő galamb, küzködött
magával az asszony; Kont közelebb húzta hozzá a székét.
– Mit akar maga? Azt szeretné, hogy herczeg, gróf, vagy legalább is báró
legyek? A mendemondától fél? Vagy csakugyan azt hiszi, hogy szélhámos
vagyok? Hogy pirulnia kellene, ha leleplezne valaki? Hát tudja meg,
Emerenczia, hogy igen, el fog jönni az az idő, midőn saját magam fogom
magamat leleplezni; ki fog tünni, hogy túljártam az egész világ eszén:
kormányoztam, _talpraállítottam egy beteg országot_ hatalom nélkül s
óriási vagyonra tettem szert, a nélkül, hogy mellettem lett volna az
igazság, a törvény és a jog. Csak a végczél és az emberek jóhiszeműsége
szólott mellettem, a nemzet belém helyezett fanatikus hite, a mi fel
fogja dönteni az összes jogi és társadalmi korlátokat s törvényül csak
azt fogja elismerni, a mit én vallok annak.
– Félek, – rebegte a herczegnő. – Ne mondja tovább.
– Mitől fél? – csendesítette a vitéz. – Tegye kezét kezembe, – s
elhódította az asszony remegő kezét, – s hallgasson végig, mert még nem
fejeztem be. Még azt is el kell mondanom, hogy el fogom venni a maga
uradalmait is, a többi negyven vagy ötven úréval egy füst alatt; azt is,
hogy annak ellenére szegények leszünk, a munkánk után fogunk élni. Nem
biztosíthatok neked se palotát, se kényelmet… egy kis fehér házban
fogunk lakni, mint a jobbmódú munkások – s mindezek ellenére nem lesz
nálamnál becsültebb ember ebben az országban, se nagyobb úr. És az én
feleségem lesz a legfenségesebb magyar nagyasszony, sokkal magasabb
rangu a világ bármely herczegnőjénél; nem fog gyémántdiadémot viselni,
de dicsfény fog ragyogni a feje körül…
A herczegnőnek előrecsuklott a feje, szeme elernyedt, arcza sápadt lett,
mint az álomjáróké…
– Elveszi a vagyonomat? – kérdezte gépiesen.
– El.
– Jogtalanul?
– Jogtalanul.
– És miért veszi el?
– A hazának.
– Akkor – rebegte a herczegnő, – vennie se kell: odaadom.
Kont feléje hajlott.
– És követni fogsz a szegénységbe?
– Megesküszik, – kérdezte az asszony felelet helyett, – hogy
jóhiszeműleg beszél? Hogy a becsülete intakt marad?
– Megesküszöm.
A herczegnő hátradőlt székében és elkérte a kezét Konttól, de az nem
adta oda, megismételte előbbeni kérdését.
– És követni fogsz engem a szegénységbe?
– Én nem a szegénységtől félek, – válaszolt Emerenczia alig hallhatóan.
– Mitől?
– Attól, hogy nem fog sikerülni a _terve_ és akkor…
– Nos?
– Akkor – fejezte be a szép asszony, – mi lesz _velünk_?!
– Velünk?!
Kont keble mélyéből egy tagolatlan ujjongásszerű hang tört ki. Az
asszony önkéntelenül felugrott. A vitéz átnyalábolta a derekát, a vállát
és magasra emelte, majd a keblére ejtette a gyönyörű teremtést; játszott
vele eszeveszett kiméletlenséggel, a himoroszlán gyöngédségével;
szorította, csókolta, a hol érte. Letette a földre, lábához kuporodott,
átölelte a térdét, csókolta a ruháját, majd az ölébe vette s
megringatta, mint az ölbeli csecsemőt. Nem tudott betelni vele.
– Szeretlek… szeretlek… szeretlek, – hajtogatta egyre. – Az enyim vagy…
megtaláltalak…
A herczegnőnek fogalma se volt ekkora szenvedélyről.
– Oh, – nyögdécselte váltig, – fáj… tegyen le… ereszszen el…
Majd végkép elzsibbadt a teste, tehetetlenné lett az akarata is.
Elalélt. Csak gyönyörben égő arcza és viharosan hullámzó keble árulták
el, hogy él… tizszeresen él: egy egész életet él át perczek alatt.
– Szeretsz? – kérdezte tőle Kont vitéz, midőn végre lecsillapodott
valamennyire a szenvedélye viharja. – Szeretsz?
Megmozdult a herczegnő ajka, de a szót nem adta ki, először kivergődött
valahogy a vitéz öleléséből. Megkapaszkodott a karjába, igen gyönge
volt. A fejecskéje is odahanyatlott a férfi keblére… Csak így tudott
szóhoz jutni.
– Szeretlek – én uram!