X.

_Kiáltvány a magyar nemzethez!_

Véreim! Tapasztalván, hogy nem tudjátok, mi a jogotok és kötelességetek,

Tapasztalván, hogy sáfárjaitok nincsenek tisztában az erőtökkel és

gazdagságotokkal,

S meggyőződvén arról, hogy nagyon boldogok lehetnétek, ha jog,

kötelesség és gazdálkodás terén egy szervező kéz rendet teremtene

köztetek:

Elhatároztam, hogy kinyitom a szemeteket, kijelölöm útjaitokat,

felvilágosítalak benneteket jogaitok felől, megszabom kötelességteket,

kitanítom sáfárjaitokat, rámutatok a vagyonotokra s visszaszerzem régi

erőtöket.

Véreim!

A ti jogotok: jóllakni és örülni az életnek. Kötelességetek: dolgozni és

összetartani.

Követelhetitek a törvényhozástól, teremtsen olyan rendet, hogy jól

teljesített kötelességeitek ellenértéke fejében mindenha követelhessétek

és megkapjátok úgy a mindennapi kenyeret, mint lelketek jogos

táplálékát: az élvezetet.

Az államnak módjában áll eme követeléseitek teljesítése, mert rengeteg

vagyon felett rendelkezik a nemzet, bőséggel eltarthatná tagjait, ha

háromannyian volnának is. Az alföldi humusz ontja az _életet_, a

hegyvidék a lángsugarú bort, zamatos, édes gyümölcsöt. A föld méhében

rengeteg kincs alszik: kőszén, arany, ezüst, drágakő, márvány. És

mindeme javaknak a tizedrésze sem került eddig forgalomba, mert olyan

volt a gazdálkodás. A holt tőkét fel kell éleszteni, az elevent

mozgósítani és igazságosan megosztani, hogy mindenkinek jusson belőle, a

ki munkájával és hűségével érdemet szerzett rá. _Becsületes embernek nem

szabad éheznie._ Ez a legfőbb emberi törvény, a mit sem nektek, sem

sáfárjaitoknak szem elől téveszteni nem szabad.

Magyarok!

Erősek voltatok, de elgyöngültetek a rosz táplálkozás folytán, holott

még fent elsorolt vagyonotoknál is több értéket képvisel az izom-erő

munkaértéke és a derűs lélek harmoniája. Ez különben következménye az

anyagi jólétnek. És a népek versenyében a döntő tényező.

Árpád népe!

Nemesek vagytok, mint távol Keletnek büszke harczosai, a kiknek

szabadságát alig korlátozza egyéb, mint a természet elemei; okosak

vagytok, mint észak higgadtvérű népei, a kik hideg eszükkel kormányozzák

életüket; eszesek vagytok, mint a latin népek forró vérű, termékeny

képzeletű fiai. A világ első népe vagytok Isten kegyelméből – és mégsem

ti jártok elől az emberiség világrendjében, mert a mostoha viszonyok

kiölték lelketekből önbecsetek érzéseit… Ezt vissza kell nyernetek, mert

az a legerősebb, a ki tényleg annak érzi magát.

Szeretett nemzetem!

Azon leszek, hogy megerősödjetek, meggazdagodjatok, örömetek legyen az

életben, hogy elfoglalhassátok a népek rendjében a benneteket megillető

helyet.

Kioktatom sáfárjaitokat, törvényeket hozatok velük, a melyeknek

értelmében hozzájuttok jogaitokhoz.

Viszonzásul csak annyit kérek tőletek, tartsatok össze mindannyian,

szeressétek egymást, mint egy anya édes testvérei és – dolgozzatok,

művelődjetek. Egyszóval teljesítsétek kötelességeiteket.

Elmondván ezeket tinektek, még csak annyi a szavam hozzátok: a ki bízik

bennem, kövessen engem, az én zászlóm az új Nagymagyarország zászlója.

_Kont._

… Ime Kont vitéznek a Lombos által megfogalmazott politikai hitvallása.

A nagyúr kinyomatta a kiáltványt egy millió példányban és menten

intézkedett, hogy szétosztassék az ország harmincz millió lakosa között.

Lombos Keresztélylyel bepakkoltatott vagy ötszáz példányt: vigye a

képviselőházba s terjeszsze el a honatyák között. Maga aznap nem ment el

a Házba. A spontán effektusokban nem telt öröme. Csak azoknak a

hatásoknak tulajdonított értéket, a melyek az első benyomások lázától

megtisztult agyakból szürődtek le.

Ám azt már nem akadályozhatta meg Kont vitéz, hogy az első döbbenetérzés

hullámai föl ne csapjanak várkastélya faláig. Még mielőtt Lombos rebus

gestis a parlament házából odajutott volna, hogy urának küldetéséről

jelentést tegyen, élelmes ujságirók jóvoltából szárnyra kapott a

kiáltvány hire s lázba ejtette a székváros egész közönségét. Egy órával

később tizezrével röpíttették szerteszéjjel magát a nyomtatványt is

mindenfelé. Ki sokszorosíttatta, ki gondoskodott a terjesztéséről, azt

senki sem tudta és kérdezte. Csak annyi bizonyos, hogy jutott belőle

mindenkinek. Öreg polgárok kávéházakban és az utczán, iparosok a

műhelyekben, szocziálista munkások a korcsmákban és a tereken egymásnak

olvasták és magyarázták az új politikai programm pontjait. Az asszonyok

letették a főzőkanalat és a tűt s összecsapdosták kezeiket örömükben, a

sihederek és utczai süvölvények kis botokra szúrták, zászlókat csináltak

a nyomtatványból; úgy rohantak vele, teli torokból kiabálva,

keresztül-kasul az utczákon.

A nép rászokott a csudákra, semmit sem tartott többé lehetetlennek,

valami csak Konttól eredt. Örömmámorban úszva várt egy újabb csodát.

Lombos Keresztély alig birt felvergődni ura várkastélyába. A zajongó

tömeg kisütötte valahogy, hogy meghitt titkára a vitéznek s nosza

elkapta két nyurga lábát s végighurczolta a Duna partján diadalmenetben.

S mihelyt a jámbor nazarénus kieviczkélt valahogy a lelkesedés első

hullámaiból, kerekedett egy másik hullám, az kapta hátára s dobálta,

hányta, vetette, hogy majd széjjelmállottak vézna csontjai. És folyton

nőtt az ünneplő tömeg, mint a lavina, mire a várkastélyig hömpölyödött,

százezer feje volt, de talán még több torka, avagy tiz helyett ordított

minden torok.

– Éljen Kont vitéz! Éljen az apostol! Üdv a szabadítónak! Hozsánna! –

zúgott fel a felszabadult lelkek földrengető orgonája… A levegő

szárnyára kapta a fanatizmus ódáját, hozzávágta a Gellérthegy ormához,

az visszaverte s átadta a városnak, – minden zug és minden lélek

megreszketett bele.

Kont vitéz egy bástya ablakából nézte, hallgatta az örömmámor eme

fanatikus riadását, addig-addig, míg elhomályosodott a szeme. Egyedül

lévén, nem volt kitől röstelkednie, ég felé emelte karjait s miközben

sűrűn hullottak hálakönnyei, így fohászkodott:

– Hála néked Isten, magyarok Istene!

Aztán megkeményítette lelkét, leszállott a bástyáról s kiadta a

rendeletet, hogy mihelyest megérkezik, azonnal keresse fel Lombos a

dolgozó-szobájában…

A meggyötört férfiú azon megtépetten, a hogy volt, jelentkezett nála. Az

orra meg volt dagadva, mert egyszer elejtette a lelkes, de ügyetlen

tömeg.

– Ez több, mint a mennyire számitani lehetett, – fogadta Kont kipirulva,

lelkesen.

– Ez a szent fanatizmus, a mi a világreformokat csinálja, – jegyezte meg

a nazarénus egyszerűen.

– Félek, idő előtt túlcsap a korlátokon…

– Az – vallotta Keresztély, – sohasem veszedelmes, az új eszmék és

hitvallások mindig a korlátokon kívül nőnek nagygyá, ott az ő elemük.

– És a képviselőház?

– Az most néma. A képviselők még nem tudnak gondolkozni, csak

csodálkozni tudnak. A főrendiház kiürült. A zászlósurak és püspökök

félnek.

– Köszönöm Lombos, – bocsátotta el Kont hű emberét, – kigyelmed most

pihenje ki magát. Én a kaszinóba megyek.

– Nem tudom, – aggódott a nazarénus, – rést lehet-e ütni a tömegen? Ezek

most ki nem eresztik nagy uramat, valameddig nem szól hozzájuk.

Kont bólintott.

– Beszélni fogok nekik.

Azzal magához rendelte major domusát.

– Tűzzetek égő fáklyákat a toronyerkélyre, a népet pedig be kell

ereszteni a várudvarra.

– Értem alásan, – nyugtázta a parancsot a székely, s sarkonfordult, hogy

megtegye intézkedéseit. Tiz percz mulva visszajött.

– Alássan jelentem, a toronyerkély ki van világítva, a nép az udvaron.

Kont felszállott a toronyba, kilépett az erkélyre. Egy fáklyát kisodort

a tartójából s megcsóválta a levegőben. Üstököst rajzolt a sötét ég

kárpitjára.

A néptenger menten észrevette és megértette a jeladást. És egyszerre

elcsendesedett, mint a mithologia tengere, midőn Neptun belevágja a

hármas villáját. Azt, a ki mukkanni mert, oldalba lökték a szomszédjai…

És megkondult a síri csöndben Kont vitéz szava. Kondult, mert olyan volt

a hangja, mint a nagyharangé, messzeható döngésű, csupa láng, csupa

ércz. Belefájt a szivekbe, megremegtette az idegeket.

– Véreim! Kevés szavam lesz hozzátok, mert szóban a soknál több a kevés.

A Mindenható kegyelme legyen veletek, hogy az az égi láng, a mit ma

felszított szivetekben, ki ne alvadjon, míg tettre kerül a sor. Legyetek

az enyéim, valamiképen én a tietek vagyok. Amen.

Csudálatos hatást tett ez az egy pár egyszerű szó a tömeg lelkére. Talán

nem is a szó maga, hanem a helyzet és a környezet, a mi szülte. Az

ihlet, a mi szárnyat adott neki. A csillagszöges ég végtelen kupolája. A

középkori vár bástyatornáczainak fénytengerben uszó körvonalai, a Kont

vitéz sejtelmes silhuettjével. A régi dicsőséget visszasiró legenda… A

viziók és halluczinácziók, a mik az éjben kisértettek, megragadták és

kéjes borzongásba ejtették a sziveket.

– Amen! – rebegte a tömeg a vitéz után templomi zsolozsma hangon. A

férfiak fedetlen fővel, az asszonyok összetett kézzel állottak helyükön.

Majd megmozdult az áhitatos gyülekezet s a Hymnuszt énekelve,

méltóságos, lassú proczeszszióban kihömpölygött a felvonó-hídon…

Kont leszállott a toronyból és szokása ellenére befogatott s az

Erzsébet-hídon hajtatott át a pesti oldalra. Hű székelyén kívül senkit

sem vitt magával.

Hét óra volt, midőn a kaszinóba érkezett.

Rendes viszonyok között ilyenkor még meglehetősen néptelen szokott lenni

az előkelő társaság emez exkluziv tanyája, de most, mint nagy események

hajnalhasadása idején mindenkor, szinte idegesen kereste minden ember az

érintkezést.

Már négy óra tájban valóságos ostrom alatt állottak a kaszinó termei.

Egyébről, mint a «nagy lázról» persze szó sem esett. Még a legmakacsabb

tarokkosok is hűtlenek lettek a zöld posztóhoz. Beszélt, veszekedett,

kombinált, okoskodott minden lélek. A csupaszképű lakájok túltették

magukat a beléjük nevelt fegyelmen (ki kiváncsian, ki lelkendezve),

bizalmaskodni kezdtek uraikkal.

– Hogy lesz most már nagyságos, vagy méltóságos, kegyelmes uram?… Nagy

dicsőség ért bennünket, Isten apostolt küldött a segítségünkre!…

És a szigorú, kényes urak nem merték őket letorkolni.

Egymás között még csak kimondták a Kont esetről véleményüket, de nyiltan

szembeszállani immár senki se mert a közérzéssel.

Pedig a kaszinóban még számosan voltak konzervativ, gőgös urak, a kik

misztikus származása révén szivesen rásütötték volna Kont vitézre akár a

parvenük bélyegét is. De érezték, hogy a néphangulat a közmegvetés

tengerébe fojtaná nemcsak a szavukat, a tekintélyüket is.

És a tagok oroszlánrésze sem helyeselte (ha el is tűrte) a Kont-láz

roszindulatú, vagy agressziv elbirálását a kaszinó falai között.

– Rendkívüli lény! Providencziális férfi, – vélték legtöbben, – a kit

közönséges emberi mértékkel mérni nem szabad.

Ezeknek Kanut volt a szószólójuk.

– A levegőben van a járvány, – állították a legmakacsabb konzervativek,

– Kont nem apostol, csak mondvacsinált bálványa a népnek, mert az őrület

epidemiája nem lehet el bálvány nélkül. Történelmi példákra is

hivatkoztak ezek: John Lowra, Boulangerra.

Ezt a véleményt maga a kaszinó elnöke propagálta a legszivósabban. A

reinkarnálás kérdése immár a háttérbe szorult minden vonalon, teljesen

másodrendűvé vált azokkal a szimptomákkal szemben, a melyeknek a Kont

emberi kvalitásai, tettei és szuggesztiv hatása volt a kútforrásuk. Ki

keresné az indító okokat ott, a hol immár tényekkel kell számolni, olyan

eredményekkel, a melyeket visszacsinálni többé nem lehet?

Mi haszna lenne, ha pl. kisütnék a tudósok, teszem a fizika segítségével

tizen, huszan, százan, hogy csak olyan származású ember Kont, mint a

többi közönséges halandó, midőn tettei, föllépése, szereplése az

ellenkezőjét bizonyították milliók lelkének a meggyőződése szerint?

Ezt a kérdést a miniszterelnök állította fel s természetesen utána

mentek a politikusok. Jelszavuk lett: Mindent elismerni és deferálni a

közvéleménynek, különben kicsúszik a talaj a kormány talpa alól. Kontnak

kell megcsúsznia, ha nem igazi lángelme s ha nem isteni a küldetése. Ha

az, akkor ugyis hiábavaló minden erőlködés…

Midőn Kont átlépte a kaszinó-palota küszöbét, épen a miniszterelnök

vitte a szót.

– Ha testet tud adni programmjának, – mondta egyebek között, – ha

konkrét és megvalósítható javaslatokkal fog előállani, a melyek

alkalmasak a társadalmi és politikai válságok megszüntetésére: ő lesz a

nemzet prófétája, akár az égből szállott alá, akár kunyhóban született.

A párt – folytatta – várakozási álláspontra helyezkedik a vitézzel

szemben, de vakon behódol neki, ha úgy kivánja a közérdek. Ezzel nem

gyöngítjük az elvet, mert a Kont által kifejtett programmban alapjában

minden elképzelhető elv bennfoglaltatik. Az ellenzéké is. A

szocziálistáké is. Olyan általános, hogy semmit sem zár ki, de épen

azért kell azt hinnünk, hogy meg nem valósítható. A modern kormányzat

eszközei odáig nem tökéletesedtek…

Nem folytathatta a miniszter, sőt már benne maradt az utolsó szó is,

Kont belépett. Sajátos dübörgő lépésein alig tompított a vastag keleti

szőnyeg. Vagy az is lehet, hogy a dübörgést az idegek rezgése erősítette

meg.

– Urak, üdvözöllek benneteket…

Az urak utat nyitottak Kontnak és a szokásosnál jóval mélyebb bókkal

fogadták a vitézt. Mint egy fejedelmet. A miniszterelnök eléje ment. Így

szólt hozzá:

– Elhatároztuk, hogy elfogadjuk a programmodat s minden javaslatodat, a

mely annak alapján áll és – megvalósítható.

Kont igen szárazon és egyszerűen válaszolt.

– Olyat én nem javasolok, a mi meg nem valósítható.

– Engedelmet, – ellenvetette a miniszterelnök, – így vagyok kénytelen

beszélni, valameddig programmod problémáinak a kulcsát kezünkbe nem

adod.

Kont erre még ridegebb lett.

– Azt én oda fogom adni, vagy neked, vagy egy _merészebb_

lakatosmesternek.

– Merészség kell hozzá? – kérdezte a miniszterelnök savanyú arczczal. –

Koczkáztatni kell?

– Kell! De persze nem úgy, a hogy te gondolod. Magadat kell koczkára

tenned, nem a hazát… Vállalod?

A kérdés szerfölött kellemetlen volt, nem is lehetett rá másképen

felelni, mint a szokott frázissal.

– Én nem kértem a hatalmat, nem is ragaszkodom hozzá, nekem az teher.

– Majd elválik, – jegyezte meg Kont.

– Annyi bizonyos, – folytatta a miniszterelnök, – hogy a mennyiben

programmod az ország túlterheltetése nélkül meg nem valósítható, ha

elvben nem is, de czélszerűségi szempontból ellene leszek. Az állam

hitele megcsappant, a nemzetközi pénzpiacz pang, egyszóval a jelen

viszonyok között lehetetlen nagyobb beruházási kölcsönre gondolnunk,

holott a te elméleteid megvalósítása száz milliókat követel.

A miniszterelnök bátor szava mindenkit meglepett. Az urak el voltak rá

készülve, hogy no most menten elfújja Kont a vakmerő férfiút a

harczüzenetével együtt valahová a nevetségesség ködébe és – ép az

ellenkezője történt. Kont vitéz a miniszter vállára csapott kedélyesen,

bár kissé kiméletlenül.

– Dicsérem a bátorságodat, – mondta, – belőled alighanem csinálok

valamit. Pénzre – folytatta szavait, – csakugyan szükség van, de az

téged ne aggaszszon. Annyit, a mennyi az új rendszer beállítására s

gyermekbetegségeinek leküzdésére szükséges, rendelkezésedre fogok

bocsátani.

Az urak, még a legkomolyabb Kont-imádók is, kritikus képet vágtak erre a

merész és – hitük szerint – naiv kijelentésre. (Úgy látszik, – vélte az

egész Kaszinó, – Kontnak fogalma sincs a pénz mai értékéről, ha azzal az

egy-két millióval, a mit esetleg kiszoríthat Gábor grófból,

szanálhatónak hiszi az ország pénzügyi derutját.) A miniszterelnök

szinte kicsinylőleg mosolygott, a midőn kérdezte:

– És mennyire taksálod azt az összeget, a mi egyellőre az új

beruházásokra kellene?

– Négyszáz millió korona, – vágta ki Kont keményen, de minden

fontoskodás nélkül, – elég lesz egyellőre, a többi majd felszaporodik a

befektetések kamataiból. Lassan kezdjük, apránkint építkezünk, mindent

egyszerre nem lehet megvalósítanunk.

Az urak nagyot néztek. Tehát mégis ismeri Kont a pénz értékét? És okos

gazda, a ki betartja a fokozatokat! De honnan veszi azt a 400 milliót, a

mit igért? Ezt a kérdést menten meg is bolygatta a miniszterelnök:

– Hja kérlek, ha 400 millió korona lenne a kezünkben, szó sincs róla,

lehetne valamit csinálni.

Az, a mit erre Kont mondott, már csakugyan határos volt a vakmerőséggel.

Azt mondta ugyanis, miközben összeránczolta szemöldökét.

– Megmondtam neked, hogy rövid időn kezedben lesz a pénz. Mi czimen

mersz a Kont szavában kételkedni?

Majd hogy sóbálványnyá nem váltak az urak.

– Honnan veszed? – kérdezte a miniszter ámulva.

– Eladom a birtokaimat.

Az ámulat természetesen még magasabb fokra hágott… Kont a birtokairól

beszél, négyszáz millió korona értékű dominiumokról, holott egy

talpalattnyi földje sem lehet! Egy lélek sem értette meg ezt a

furcsaságot. A ki felvilágosíthatta volna a társaságot, Gábor gróf, nem

volt jelen. Se Kincses mester és segédei, a kik különben tagjai sem

voltak a kaszinónak. Bár ezek is hallgattak volna minden valószinűség

szerint, mint a hogy érthető okokból eddig sem szórták világgá a készülő

monstre-per hirét.

A miniszterelnök azt sem tudta hamarjában, gúnyt űz-e belőle a vitéz,

vagy ismét valami égi csudát akar produkálni. Annyira oda lett, hogy

alig mert a szeme közé nézni.

– Nem értem, – dadogta, – nem értem.

A többiektől még ennyi szó sem telt. Mindössze Kanutnak volt annyi

bátorsága, hogy megkérdezze:

– Hol vannak a te birtokaid?

Kont zsebébe nyúlt, egy összehajtott papirlapot vett ki onnan s az

olvasásába fogott:

– Abos, Adony, Bajsa, Cseke, Csővár, Domony, Ercse, Foród, Gárdony,

Gócsi, Göd, Gibárt, Hadad, Hegyi, Hámor, Izsép, Ináncs, Kóka, Künkösd,

Kelemér, Kupa, Lemes, Lázi, Luka, Major, Megyer, Móga, Marczaltő,

Meggyes, Mácsa, Mikola, Nógrád, Nadány…

És felolvasott még vagy nyolczvan községnevet.

De már erre végkép eloszlott az előkelő társaság elfogódottsága.

Némelyek röstelkedtek, hogy beugrottak a vitéz _tréfájának_, mások

nagyot nevettek rajta, ki tapintatból, ki tiszta szivből, olyan, a ki

komolyan vette volna a birtok-listát, egy sem akadt.

Kont, ha nem lett volna olyan nagyszabású férfiú, mint a milyen volt,

megcsappant tekintélylyel, komikus pózban került volna ki az urak dévaj

kedvének hullámai közül. Ám az ő fölényes humora egyszeribe fölibe

kerekedett az urak jókedvének. Pedig mindössze csak ennyit mondott

nekik:

– Azt hiszem, senkiről sem _felejtkeztem_ meg közületek, a kik utánnam

örököltetek.

– Dejszen – tréfált most már Kanut, – az egyik birtokomat kihagytad a

lajstromból.

– Melyiket?

– Csábrágot…

– Az – jelentette ki Kont komolyan, – nem tőlem származott a családodra.

Csábrág Bassó-birtok…

– Hogy értsem? – kérdezte Kanut gépiesen.

– Úgy, – válaszolt neki Kont, – hogy nem akarom én, csak a magamét.

– Hehehe, – kaczagott Gyimóthy gróf, – hát Hámor, Luka, Lemes a tied?

Nevezetesen az ő birtoka volt a lajstromon szereplő három község.

– Természetesen, – válaszolt Kont egyszerűen.

– És Megyer és Meggyes? – kérdezte Szinay báró.

– És Nógrád és Ó-falu? – tódította Kelen Gábor, általános derültség

közt.

– Biz azokat – elégítette ki a kiváncsiságukat (s még vagy öt urét) Kont

vitéz, – kénytelenek lesztek nekem visszaadni, mert semmi jussotok többé

hozzá. Sajnállak benneteket fiaim, – folytatta, – hogy a haza érdekében

ragaszkodnom kell birtokaimhoz és nem tehetek róla, hogy épen ti vagytok

a jogutódaim… Bár – tette hozzá, – ha nem csupán a vagyonom ment át a

kezetekre, de a vérem is átfolyt ereitekbe, valami súlyosan nem fog

benneteket az eset érinteni. Magyar ember, ha úgy parancsolja hazája

érdeke, lemond nemcsak a földjéről, az életéről is.

A tréfa, vélték az urak, elposványosodott kissé. A Kont rengeteg

komolyságán, a melylyel az utolsó szavakat kiejtette, már senki sem

tudott még szivességből sem nevetni.

Csak Kanutban maradt még némi humor.

– Vigye manó, – élczelt ez, – akkor odaadom a haza oltárára Csábrágot

is…

Kont szaván fogta:

– Nem tréfálsz?

– Itt a kezem rá, – vágta ki Kanut nevetve, – hogy odaadom neked,

mihelyt a Kont-javak birtokába lépsz.

Kont megrázta a Kanut kezét.

– A haza nevében köszönöm.

Ezzel azután széjjel is széledt az előkelő társaság nagy része. Kinek

kártyázni kellett, ki udvarolni ment, ki a szinházba. Alig maradt tiz

ember Kont körül. Egy pár percz múlva még egygyel szaporodott ez a tiz,

Gábris gróffal. Az _ükunoka_ meglehetősen sápadt volt. Összerezzent

ükapja láttán, de mégse kerülte el. Hozzálépett és üdvözölte.

– Ha itt lettél volna, – mondta neki Kanut, – kiveresedett volna a

nevetéstől a pápista képed.

– Hogy-hogy? – kérdezte Gábris gróf unottan.

– Ükapácskád pompás _heczczet_ csinált velünk.

– Ugyan?

– Megigérte, hogy visszaveszi birtokainkat, valamennyi csak Kont révén

származott reánk.

– Úgy? – s keserűen kaczagott Gábris gróf. – És ti ezt heczcznek

nevezitek?

– Hát mi lenne?

– A legkomolyabb dolog. Kincses két hete szerkeszti a keresetet, a

birtokbahelyezési kérvényt, a restituczió in integrumot, a vis majort,

vagy mi a csudának hivják azokat a fiskálisi svindli iratokat.

Tiz hang egyszerre:

– Kincses? Megbolondult?!

A Gábor hangja:

– Ő azt mondja, nem bolondult meg, hanem megnyeri a pert, s hogy

mennyire bízik benne, mutatja, hogy ingyen viszi.

Az előbbeni tiz hang ismét egyszerre:

– Akkor te bolondultál meg!

Gábris ükapjára emelte szemrehányó tekintetét.

– Látod? Még engem is bolondnak hisznek, pedig _nem én_ perelek.

– Az téged ne bántson, – vigasztalta Kont, – attól, hogy valakit

bolondnak tartanak, még nem bolondult meg senki sem.

A Kont környezetének, tapasztalván a Gábor fakó kedvét s hallván a hirt,

hogy a vitéz _tréfája_ komoly peranyaggá formálódik a Kincses kezén,

egyszeribe elváltozott a képe. Olyan lett, mint a fejen ütött bornyúé, a

mi hét kaput lát egyszerre és mégse lát egyet se.

Kanut karoncsípte Gábor grófot és erőszakkal magával vonszolta:

– Az ördögbe, gyere hát és beszélj!

Apránként utánuk szállingózott a többi úr is.

Kont nagyot nevetett, midőn az utolsó is elszökött mellőle. Bár úgy sem

akart több időt tölteni a kaszinóban. Haza vágyott a várába. A

dolgozószobájába. A kijárat felé indult, midőn a komornyik ezüst tálczán

egy finom keskeny levelet prezentált eléje.

– Ikerváry herczegnőtől, – jelentette mély meghajlással.

Kont mohón kapott a levél után; egy pillanatig némán, elfogultan nézte,

forgatta s háromszor is elolvasta a czimet. Nyilván öröme telt a

herczegnő finom és mégis határozott irásában.

– Kell válasz? – kérdezte aztán a komornyikot.

– Igenis, a herczegi huszár az előcsarnokban vár _nagyméltóságod_

válaszára.

Kont elfordult kissé a komornyiktól és zsebkésével óvatosan, szinte

gyöngédséggel felbontotta a levelet. Elolvasta. Elpirult, szeme szelid

fényben úszott.

– Azt üzenem a herczegnőnek, hogy tüstént nála leszek.