Lehetséges, sőt valószinű, hogy annak a varázsnak, a mely a Kont
személyéből kisugárzott s hovatovább az egész nemzet szellemének s
fejlődési irányának delejtűjévé lőn, – lehetséges, hogy ennek a
varázsnak a kútfeje az emberi hatóképesség határán kivül álló okokban
volt keresendő: a vitéz misztikus eredetében, abban a hitben, a mely
erejét épen annak köszönheti, hogy nem bizonyítható, mert
megfoghatatlan, tételei isteni eredetűek, megvitathatatlanok; viszont
azonban az is bizonyos, hogy eme nimbusz megtartása és fejlesztése a
Kont egyéniségének, hatalmas képességeinek számlájára volt irandó.
Annyival is inkább, hogy apránkint kiszorult a közérzésből mind az az
elem, a mi a Kont-problemát a transzczendentáliák körébe vonta s a vitéz
fasczináló emberi alakja attól teljesen függetlenül, szabadon kezdett
kidomborodni.
Egy pár makacs tudóson kívül teljesen elejtette, szinte elitélte a
társadalom a Kont isteni küldetésének feszegetését, annál intenzivebben
foglalkozott a vitéz cselekedeteinek, magatartásának elbirálásával.
És miután évszázadok óta sem akadt férfi, a ki jobban értett volna
ahhoz, hogy szárnyakat adjon a kiéhezett, eszményekre éhes nemzeti
szellemnek: természetes, hogy pompás kvalitásai, lángesze révén
apránkint minden különködése ellenére is a nemzet bálványa lett. Vagy
talán épen azoknál fogva? Hogy a nép lelkületével teljes harmoniában
voltak emberi hibái is! Talán az adta meg egyénisége hatásának azt a
közvetlenséget, a mely nélkül a lángész sem lehet el?
Midőn a Szendrey gróf halála folytán váratlanul akuttá lőn a Kont vitéz
képviselővé leendő megválasztatásának kérdése, számot vetett eme
körülményekkel a kabinet is. A törvények értelmében nem volt Kont
választó, következésképen választható sem s annak ellenére nem mert a
miniszterek pártja ellene még csak jelöltet sem állítani. Érezte, hogy a
saját népszerűségét teszi koczkára, ha a Kont tekintélyével, a
népérzülettel szembehelyezkedik…
Természetes, hogy ilyen viszonyok között egyhangú lett a belvárosi
választás. A választási elnök reszkető kézzel adta át Kontnak a
mandátumot s remegő hangon mondta el üdvözlő beszédét. Mintha érezte
volna, hogy a történelem egy fordulópontja előtt áll, midőn a
törvényhozás tagjává avatja a vitézt…
Kont a népbizalmat csak egy pár napoleoni szóval köszönte meg. Magasra
emelte megbizólevelét s jobbkeze két újját rátapasztotta, úgy esküdött:
– Esküszöm, hogy méltó leszek reá.
Leirhatatlan volt a lelkesedés, a mely ez után az eskü után végig
tombolt a választó gyülekezeten. Az egész tábor levette kalapját. Az
odakeveredett vénasszonyok és gyermekek letérdeltek s százezer ajakról
zengett-dörgött a Hymnusz fönséges melódiája, hogy belereszketett a
város, az ég, a föld…
A választást persze senki se merte megtámadni. Erre a czélra a magyarok
sorából talán fegyenczet se kapott volna a kabinet. A Ház igazolt
képviselőnek jelentette ki Kont vitézt és megéljenezte, midőn először a
tanácsterembe lépett. A többség fel is állott a tiszteletére. A
miniszterelnök eléje ment és mialatt mélyen meghajtotta magát, rövid
istenhozottal üdvözölte.
Kont kezet fogott vele.
– Remélem, – mondta szintén röviden, – egy hajóban fogunk evezni.
Nagy szó volt ez. Fontos nyilatkozat. Mert hiszen eddig még nem vallott
szint a vitéz. Szavait könnyű volt a miniszterelnöknek arra magyarázni,
hogy azok a kormánypárt táborába való betelepedését jelentik.
– Kiváló szerencsémnek tartom, – hálálkodott boldogan a nagy úrnak, –
hogy helyesled a politikánkat.
Bezzeg nem sokáig tartott a boldogsága, Kont vitéz könyörtelenül a nyaka
közé zuhintotta a hideg vizet.
– Nem úgy értem, öcsém, – józanította ki a vérmes férfiút, – hogy én
megyek utánatok, hanem úgy, hogy ti fogtok utánam jönni…
A kvalitásos miniszterelnök politikai eszközei között mindenha első
helyen állott a kapaczitálás, kikészítés és megnyergelés fogalmai alá
eső műveletek intenziv gyakorlata. A kemény diót meg kell törni, a nagy
szájat be kell tömni, az éhes embert jól kell lakatni! Ezek dogmák, a
melyek betartása nélkül Magyarországon mindezideig egy kabinet sem lett
volna képes megélni.
A miniszterelnök tehát kötelességének tartotta, hogy megkisértse a
hatvágást Konttal szemben is. Kicsalta a vitézt a miniszteri folyosóra.
– Itt – indokolta meg merészségét, – zavartalanul tárgyalhatunk, s ha
meg tudjuk egymást érteni, bizonyára én leszek a nyertes.
– Az bizonyos, – állította Kont határozottan, de minden nagyképűség
nélkül.
A miniszterelnök zavartan mosolygott.
– Hehehe, kedves uram, hogy is mondjam…
– Tegezhetjük egymást, – segítette ki Kont a zavarból, – ezentúl magam
is azon leszek, hogy mind megtanuljam a mai szokásokat.
– Hehe, megtisztelsz, kedves barátom, bátyám… Tehát szabad-e tudnom,
van-e már valamelyes kialakult politikai elved?
Kont egy kicsinylő mosolylyal fitymálta le a kérdést.
– Nem jöttem én ide játszani. Ha mulatok, biz én kirúgom a korcsma
falát, de a templomba és az Országházba levett kalappal s megtisztult
szivvel járnak a Kontok.
– Úgy értem, – mentegetődzött a miniszter tájékozatlanul, –
választottál-e már pártot?
Kont megrázta fejét.
– Mondom, hogy nem azért jöttem ide. A pártok betegek. Maguk sem tudják,
mit akarnak, vakok… Azért vagyok itt, hogy kinyissam a szemüket s hogy
új pártot csináljak.
No hát ezt kín volt hallani is. A miniszternek legalább az lehetett,
mert igen szedegette a lábát, valamint a tüzes pléhen tánczoló medvebocs
és a dörmögése is meglehetősen bocsszerű volt, midőn azt kérdezte
Konttól:
– Kérlek ássan, muszáj az az új párt? Nem lehetne valamelyiket a régiek
közül kijavítani?
– Például a tieteket! – tréfált vele Kont.
– Igen, igen, épen azt akartam neked javasolni: ha valami kivihető
terved van, mi szivesen belemegyünk.
Kont összeránczolta az orrát.
– Tudomásul veszem, de nem hiszem.
– Miért, instállak? – kérdezte a miniszter. – Mi haladók vagyunk.
– Azért, – világosította fel a vitéz, – mert cserébe azért, hogy
felveszitek a _műsorozatba_ az én eszmémet, nekem is lesz rajtatok némi
követelni valóm.
– Mi?…
– Az, hogy el kell törülni az egész eddigi rendszert, mert az én
pontjaim el nem férnek a ti pontjaitok között.
– Tréfálsz, kérlek?…
– Nem én, újra kell kezdeni az egész Magyarországot. Elülről.
A miniszterelnök nem mert mosolyogni, csak befelé nevetett. (Hisz ez a
naiv antik úr egy tökéletes analfabéta a politika mezején. Ez csinálhat
ugyan némi felfordulást, de pártot soha.)
– Iszen, – mondta most már inkább leereszkedőleg, mintsem komolyan, – ha
hozzá lehetne nyúlni az alkotmányhoz!
Kont kinevette a státusférfiút.
– A világért sem, öcsém, a csontot nem szabad összetörni, mert arra jön
a hús, vér és izom…
– Nini, – gondolta magában a miniszter, – mégsem olyan együgyű ez az
antik ember!
– Hát akkor – kérdezte, – mit értesz az eddigi rendszer eltörlése alatt?
– Azt, – világosította fel Kont, – hogy ezentúl alulról felfelé építsük
a tornyot. Még világosabban: először nyélbe ütjük a feltételeket, a
miktől a siker és eredmény függ, a helyett, hogy eredményeket
provokálnánk, s az égtől várnánk a mannát: a hozzátartozó feltételeket.
– Még így sem értelek egészen, – bátorkodott a miniszter megjegyezni, –
hézagot érzek a szavaidban.
– Kitömöm azt is, ide figyelj!… Ti eddig ide s tova már háromszáz év óta
nem csináltatok egyebet, mint közjogot. Védtétek az alkotmányt,
őriztétek a kincseskamrát. De arról nem gondoskodtatok, hogy a kamra
tele legyen. A kincseskamra kincseskamra, véltétek, ha üres is. Hát ez
bolondság. A kincseskamra, ha üres annyit sem ér, mint egy jókora spájz,
hiába látjátok el ezerféle pánczéllal. Mert a spájzból legalább kikerül
az az anyagi és fizikai erő, a mi a kincs megszerzéséhez és a kamara
megvédelmezéséhez szükséges, de mit csináltok, ha a koplalásban
meggyengül az erőtök s a kamra épületét sem vagytok képesek az ostrommal
szemben megvédeni?
– Mi következik ebből? – kérdezte most már érdeklődéssel a
miniszterelnök.
– Az, hogy ezentúl nem pártokat fogunk csinálni, se szerződéseket idegen
népekkel, se egyéb parádés játékokat nem játszunk a világ piaczán,
egyszóval nem űzünk magas politikát, valameddig versenyképesek nem
vagyunk, hanem a magunk kuriáján fogunk gazdálkodni, csendesen és
békében, míg meg nem telik az éléstárunk. Aztán mikor már erőre kaptunk
s jól megszedtük magunkat, a felesleget beviszszük a kincseskamrába és
azt mondjuk: no, most már gyere német, próbáld megostromolni a házunkat!
Lesz mit védelmezni és lesz miért. Hazafiság, zászlók, trombita se kell
hozzá, csak emberi természet (önzés), hisz a magáét fogja védelmezni
minden egyes magyar.
A miniszter egy nagyot sóhajtott.
– Egyszóval, – jegyezte meg, – közgazdaság és kultura. Hisz ezek régi
jelszavak.
– Ép az a baj, hogy csak jelszavak, – hurrogta le Kont a minisztert, – s
azok lesznek, valameddig a politika az összes erőtényezőket benyeli.
Ezentúl büntetni kell a politizáló embert, nem jutalmazni.
– Igen, – s bólintott a miniszter, – de mily távolság az elmélet és
gyakorlat között! Ki fogja újjáteremteni a magyar nép lelkét?
– A friss kenyér és az új bor, – vágta ki Kont. – Az erő és a jókedv.
Panem et circenses! A táplálkozástól függ minden, az csinálja a vért, a
szervezetet.
– És – liczitált a miniszter, – ki fogja a kenyeret előteremteni? Hisz
ez a magyar humusz oly keveset terem.
– Megnyitjuk a földet a humusz alatt is és kivájjuk alóla az aranyat,
vasat, a szenet és márványt, a drágaköveket.
– A pénz, a pénz! – nyafogta a miniszter. – Hol a pénz hozzá?
– A pénz magamagát csinálja, csak tudni kell, hol kamatozik? És tudni
kell számítani is. Néha a legnagyobb pazarlásnak legdúsabb a kamatja…
A kormányférfiú kifordította tenyerét.
– Isz, isz…
Egyéb ellenvetést nem tudott kitalálni, de értett Kont ennyiből is.
– Azt akarod mondani, hogy hiszen régi dolgok azok, a miket én
elmondtam. Igazad van: azok. Csakhogy mindezideig roszúl lettek
elmondva. Igen kevés ember értette meg. És nem volt a theoriáknak semmi
nyelük. Pedig ez a fő. Majd csinálok én nekik olyan nyelet, a mit a
minisztertől kezdve lefele az utolsó napszámosig mindenki meg fog fogni
tudni.
– Akkor – mondta a státusférfiú, – te leszel a nemzet reformátora, a
gondviselése.
– Ebben – jelentette ki Kont, – senkinek sem szabad kételkednie. A
bizalom ereje a legfőbb hajtóerő…
– A tekintélyed határtalan, – hizelgett a miniszter.
– Azon leszek, – fogadta Kont, – hogy még nagyobbra nőjjön. Majd ha a
nemzet kezébe adtam a nyelet!
– Az lesz – jezsuitáskodott a miniszter – a legnagyobb konczepczió, a mi
ember fejéből valaha kipattant.
– Dolgozom rajta, egy héten belől készen leszek a tervrajzzal.
– És? – kérdezte a miniszter, szinte ágaskodva a kiváncsiságtól.
– Megkapjátok valamennyien, – válaszolt neki Kont, – tanuljátok meg,
mielőtt törvényerőre emelnétek.
Azzal megrázta a hatalmas úr kezét és sarkon fordult. Visszament a
tanácsterembe és távol a pártcsoportoktól, az utolsó széksorban
letelepedett.
A miniszter ezalatt még egy ideig lógatta az orrát és fejét, aztán
elcsipett egy elég eszes mamelukot.
– Te Rusvay!
– Parancsolj, kegyelmes uram!
– Láttad, hogy Konttal beszéltem?
– Láttam. Jött ki belőle valami?
– Jött. Ennek az embernek nagy tervei vannak.
A mameluk sunyin mosolygott.
– Nagyok, tehát meg nem valósíthatók.
A miniszter csak vonogatta a vállát.
– Én is azt tartom, de ha befagy is az utópiája, a pártcsinálás
sikerülhet neki. És épen itt van a kutya elásva: felrobbanthat
bennünket.
A képviselő csavarintott a fején.
– Csak nem fogunk utópiákat kergetni a kedveért, mi, komoly politikusok!
– Te hű vagy, – mondta a miniszterelnök, – de a többiek!
– A többiek meg, – vélte a mameluk, – legalább is okosak. Húsz embert
sem adok a vitéznek. Különben is, – tette hozzá, – mit ért ő kigyelme a
modern politikához!
– Többet ért hozzá, – mondta a miniszter, – mintsem hinni lehetne…
Különben majd kitünik a programmjából…
Ezzel széjjel ment a két jóbarát s természetesen széjjelvitte a legújabb
politikai szenzácziót:
Kont programmot ád, Kont pártot akar csinálni, Kont népboldogítónak
csapott fel, Kont itt, Kont ott, Kont mindenütt.
És csodálatos, a mily nagy volt egyebekben a vitéz nimbusza, a politika
terén még csak komolyan sem vette a legőszintébb bámulója sem. A század
végén annyira elposványosodott immár a közügyek tarlója, hogy szinte
presztizsét vesztette, a ki rája lépett. (Szakasztott, mint Amerikában
egy évszázad előtt.) Az volt a felfogás, hogy önzetlenül senki sem
bolond magát kitenni annak a meghurczoltatásnak, a mi a legtisztább
jellemet sem kiméli meg a kölcsönös acsarkodások klasszikus porondján, a
politika czirkuszvilágában; arra legfeljebb azok vállalkozhatnak, a kik
csak nyerhetnek, mert nincs mit veszteniök: a kétségbe esett
exisztencziák. Legfeljebb még egy pár rajongó fantaszta, de ezek nem
számitanak, mert a fantasztáknak nincs súlyuk.
A képviselői körök közvéleménye, miután a Kont vasjellemében nem tudott
kételkedni, önkénytelenül (bár be nem vallottan) ebbe a kategóriába
sorozta a vitézt…
Kont teljesen tisztában volt azzal, hogy parázsba lépett, a mi az első
lépésnél talán kissé meg fogja égetni a talpát, de azt is tudta, hogy
annál nagyobb lesz a hatás, ha látni fogja az ország, hogy miként a
buddhista szentek, a végin mégis épkézláb járja a tüzes mezőt…
A második lépéshez már erős várakozásokat fűzött Kont. Azt tehát nem
volt szabad elhamarkodnia. Annak döntenie kellett további pályája sorsa
fölött. Egy _kiáltványon_ dolgozott már hetek óta, (csakugyan azért
zárkózott be a várkastélya fölszentelése után is). A tervezettel régen
elkészült, csak a klasszikus formáját nem találta még meg. E tekintetben
számított a Lombos Keresztély tudására és tapasztalataira. Úgy vélte,
egy sokat szenvedett, hányatott embernek igazabbak és közvetlenebbek a
kifejezési formái, mert az olyan a lelkével, a vérével ir. És közelebb
áll a mások lelkének titkos rugóihoz is, mint az, a ki még nem érezte az
élet tragikumát, örvényes mélységeit.
Mielőtt azonban Lomboshoz folyamodott volna, még Kincses mesterrel akart
a vitéz beszélni a peréről. Hiszen jóformán a per subsztrátumát sem
állapították meg. Meg sem állapíthatták, mert hiszen fel kellett azt
előbb fedezni. Kikutatni régi családi levelekből, káptalanok
levéltárából, tudósok könyveiből… Általánosságban foglalkozott már a
vitéz ezzel a témával, de hiteles okmányai nem voltak hozzá. Hát ezeknek
a beszerzéséhez is jó hasznát fogja venni a hű nazarénusnak. Az majd
összehordja az anyagot Kincses mesternek, feldolgozás alá; meg fogja
állapítani azoknak a falvaknak jegyzékét, a melyek felett lefejeztetése
előtt Kont, a kemény vitéz _uralkodott_. És levezeti a családfáját, hogy
konstatálhatók legyenek a ma élő örökösök. Az _alperesek_!
Kont persze nem számíthatott arra, hogy az egész hagyatékot az örökösök
kezén találja hétszáz év után, azt is belátta, hogy az időközben idegen
kézre jutott javakat harmadik személyeken keresni határos lett volna a
komikummal, de a mire eddigi felületes kutatásai alapján számíthatott,
az is roppant vagyonnak felelt meg. A Gábor gróf húszezer holdas
dominiuma csak egy kis hányada volt annak…
… Kincses uram a Kont hivására azonnal megjelent a várkastélyban s
általános vonásokban előterjesztette azt a merész tervezetet, a melyet a
peres eljárás előirányzott mozzanatairól és esélyeiről felvett.
– A nagy uram szerencséje, – mondta egyebek között, – hogy preczedens
nélkül áll a jogigénye. Csodák törvényhozásnak és jogszolgáltatásnak nem
szolgálhatnak alapul. A Kont-eset egyedülálló, törvények, döntvények
által el nem határolt, teljesen szabadon álló joganyag, a melynek
elbirálása ennek folytán csak analógia alapján kisérelhető meg s
ennélfogva tág teret ád a törvénymagyarázatoknak, a birói ösztönök és
lelkiismereti benyomások érvényesülési szabadságának. Az ügyvéd feladata
ebben az esetben úgyszólván a birák lelkiismeretének befolyásolásában,
az adhoc igazság szuggerálásában merül ki. Mert hiszen abszolut igazság
úgy sincs, következésképen mindig az veendő igazságnak, a mit az ember
annak érez. A tétel, a melyből ki fogok indulni, – folytatta a hires
ügyvéd: – _élő embernek nem lehetnek örökösei_. Következésképen az
utódok kezein található Kont-vagyon nem hagyatéki tömegnek, csupán res
derelictának tekinthető. Alperesek ezzel szemben az elévülés jogalapjára
fognak helyezkedni, a mi azonban a jelen esetben nem lehet perdöntő
körülmény, mert az elévülés megszakításának vis major állott az útjában.
A vélelem józan ész szerint csak az lehet, hogy nagyuram, ha teheti
vala, tiltakozott volna a jóhiszeműleg hagyatéknak minősített vagyona
átadása ellen, de miután ezt természetszerűleg nem tehette, a mulasztás
jogi következményeinek sulyával meg nem terhelhető.
– A tulajdonbiztonság jogbölcseleti elmélete – ismerte be Kincses
mester, – természetesen tökéletesen felfordul, ha egy évszázadok óta
háborítatlanul birtoklott s többizben bona fide átöröklött vagyon
elüttetik a birtoklók kezéről, de ezt az elméletet ugyis czélszerűségi
szempontok pattantották ki s növesztették jogi dogmává, következésképen
értéküket vesztik, mihelyest magasabb _czélszerűségi_ szempontokkal
jutnak összeütközésbe.
– Jogászi okfejtésemen kívül – jelentette ki Kincses, – főképen erre
alapozom perünk kedvező esélyeit. Negyven-ötven családnak jóhiszemű
birtokaiból való hirtelen kiborítása mindenesetre óriási kavarodásoknak
lesz a szülője és látszólag egy jogi infámia benyomását fogja tenni, sőt
a jogszolgáltatásba helyezett közbizalom megrendülését vonhatja maga
után, de igen nagy kérdés (sőt nem is az, mert én és minden ember, a ki
ismeri a tömeg pszichologiáját, biztosra vehetjük), kérdés, mondom, hogy
nem lenne-e még nagyobb zavar, esetleg valóságos államfelforgató
forradalom okozója, ha a birák nem állapítanák meg nagy uram peres
igényét. A jog és igazság fogalmai – folytatta – a jelen században amúgy
is egy erjedési, ujjáalakulási folyamatba kerültek. Az embernek (látván,
hogy minduntalan változnak a felfogások igazságról, eszményről),
nincsenek többé megállapodott, kialakult képzetei; az emberek, mondom,
ebben az ideges korban inkább hajlandók _érzéseiket_ követni, a
melyekben ritkán csalatkoztak, mint az _eszüket_, a mely minduntalan
megcsalja őket. Már pedig – konkludált Kincses, – a tömeget
kétségtelenül a nagy uram pártjára hajtja a szive. Gondviselésszerű
feltámadásának, úgyszólva isteni eredetének nimbusza (a mely a népnek
immáron a vérébe ment át s onnan többé ki nem irtható) oly tényezővé
fejlődött, a melylyel az államnak s a biróságnak is számolnia kell, ha
nem akarja az országot forradalomba kergetni. A nép, nagyuram, – jósolta
a srófos eszű fiskális, – nem fogja engedni a kigyelmed jussát; a század
és minden idők e leghiresebb perét tulajdonképen nem is én, a nép fogja
megnyerni. S ez rendén van így, mert a legfőbb igazság a néplélek
igazsága, az, a mi a kodexekben van letéve, szükség-igazság, kisegítő
eszköz csupán.
A nagyfejű férfiúnak hatalmas dialektikája és megtévesztő rabulisztikája
bámulatra, de egyszersmind mosolyra ragadta a vitézt.
– Pompás ember kigyelmed, Kincses mester, – mondta. – Megvallom, én csak
a közérzésre, a népre számítottam, de kigyelmed jogi alapot is tud az
eset alá kanyarítani.
Kincses mester elnevette magát, csak úgy rengett a tokája, a midőn
mondta:
– Nagyuram, úgy látszik, nem veszi komolyan a birói kart.
– Miért? – kérdezte Kont.
– Ha egy olyan esetet bocsát az itélete elé, a melynek maga sem látja a
jogalapját…
– Azt nem látom, – ismerte be Kont, – de azért ne tartson roszhiszemű
perpatvarkodónak. Mert mi a jogalap, a jog, ha társadalmakat reformáló,
nemzetképző törekvésekkel és czélokkal kerül szembe? Az egyén igaza,
_magánhaszna_ a köz, a társadalom, az emberiség kárára.
Kincses mester intett a fejével.
– Úgy van. Minden emberi érték relativ. Az ember végczélja, a míg világ
a világ, örökké az lesz: a sok értéktelen érték lehető legtökéletesebb
felbecsülése, hogy a sok rosz közül mégis a legjobbat választhassa ki…
Ezután a részletek megbeszélésére tértek át Kont vitéz és ügyvédje.
Kincses mester arra nézve, hogy összeállítsa a Kont-javak leltárát s a
birlalók (alperesek) lajstromát, már megtette az első lépéseket.
Genealogusai az Országos Levéltárban, a somogyi, zalai, vasmegyei,
veszprémi megyei székhelyeken, Nagyváradon, Esztergomban a
káptalanoknak, mint régi hiteles helyeknek archivumában megkezdték a
pornyelő munkát.
… Azonban – igérte Kincses megbizójának, – addig sem fog pihenni, míg ez
a munka tart: befejezi a negyven ivre tervezett igénykeresetet és egy
kötetes essayt is ir a Kont-esetről, mint jogi unikumról, a melylyel még
intenzivebbé szándékozik tenni a várható kedvező közhangulatot.
A honoráriumra nézve Kincses, Kont tiltakozása ellenére is, ragaszkodott
első kijelentéséhez, a mely szerint teljesen dijtalanul viendi a pert,
sőt a magáéból előlegezi annak körülbelől 500,000 koronában
előirányozható költségeit is.
Egyebekben azt ajánlotta Kontnak, hogy senki előtt ne nyilatkozzék a per
érdemében, ne provokálja a szkeptikusokat s térjen ki az olcsó
kiváncsiságnak.
Ezzel aztán ajánlotta magát Kincses doktor, hazament és folytatta, a hol
elhagyta az igénykeresetet…
A vitéz ellenben ismét bezárkózott egy napra s politikai programmján
törte a fejét. Akkor, úgy vélte, teljesen elkészült az anyaggal, hozzá
lehet látni a végleges megformulázásához. Magához kérette Lombos
Keresztélyt.
– Lombos uram, fogja ezt a dolgozatot, tanulmányozza mindaddig, a míg
nem ment a vérébe, aztán stilizálja meg olyformán, hogy az utolsó
analfabéta is megérthesse. Bontsa fel a fogalmakat alkotó elemeikre s a
meghatározásoknak csak essencialia propriumait vegye igénybe, hogy a
szöveg világosságát és erejét ne zavarják homályos és fárasztó
abstrakcziók. A hézagokat inkább példázatokkal töltse ki. És tegye bele
a konczepczióba egész lelkét, valamint én is beletettem az enyémet.
– Értem, – mondta a nazarénus halkan.
– Hát engem ért-e? – kérdezte Kont. – Sejt-e valamit az én lényemből?
– Azt hiszem, – válaszolt Lombos, – hogy immár meg is fejtettem azt a
nagy problemát, a mi körül tapogatódzva botorkál az egész világ, előttem
nem titok többé a nagy uram gondviselésszerű kiválásának genezise.
– És meg tudja érteni a multamat?
– Meg.
– Belát a jövőmbe is?
– Igen.
– Tudja, miért perelem a Kont-vagyont?
– Hogy elvegye azoktól, a kik nem tudják kellőképen megbecsülni s
odaadja azoknak, a kiknek második Istenük a föld.
Kont megragadta a nazarénus kezét.
– Oh, mily jó, – mondta, – hogy immár nem vagyok egyedül.