– Légy türelemmel – intette ükunokáját, – és ne zaklasd az én
vendégeimet…
Kincses mester még mindig evett, mint a tenger, a mi száz és száz
folyamot el képes nyelni, a nélkül, hogy kicsordulna a medréből.
Hát annyit, mint a tenger még sem nyelt el a jeles férfiú, nagysokára
elérkezett az az időpont is, a mikor végkép elfogyott a nadrágszijja
valamennyi lyukja.
– No – mondta akkor – jóllaktam, hál’ Istennek… Kérek egy pipát.
Gábris elhozta neki a pipát, meg is tömte sajátkezűleg.
– Tessék, de kérem, most már sziveskedjék beszélni…
Kincses mester szítta a pipát teli pofával, a szeme is kidülledt bele,
de nem használt az erőlködése semmit: a dohány nem fogott tüzet.
Nem is kinlódott sokáig, letette a tajték edényt.
– Kérem szivesen – méltatlankodott fejcsóválva – ez a pipa oly keményre
van tömve, hogy azt nem szíjja ki, nincs az a bivaly.
Gábris átkozta az ügyetlenségét és egy rengeteg szivart oktroyált rá a
rettenetes fiskálisra.
– Nem bánom – vállalta ez a szivart nagynehezen – bár egy jó pipa
dohányt nem adok száz ilyen tekercsért…
Már füstölt a szivarja, mint a lokomotiv, de Kincses mester még mindig
nem nyilatkozott. Végre maga Kont is megsokalta a tempózását…
– Beszéljen, fiskális úr – szólította meg a súlyos férfiút, – eleget
vártunk kegyelmedre.
– Hát beszélek – egyezett bele Kincses mester. – Úgy kezdem, hogy ez
lesz a világ leghíresebb és legnagyobb pere.
– Tehát vállalja?
– Vállalom!
Gábris, hogy le ne essen a székéről, felugrott.
– De nem fogja megnyerni, – támadt rá kétségbeesetten a fiskálisra.
Annak a szeme héjja se rezdült.
– De megnyerem – mondta s Kontra nézett, – már csak azért is, hogy
bebizonyítsam, miszerint az ötödik kerék az ember legbecsesebb
testrésze.
A papocska összecsapta kezeit.
Gábris gróf végkép elvesztette higgadtságát, szinte az eszméletét is.
– Ezzel maga is beismeri, hogy bolond! – kiabált rá dühösen a mesterre.
– Én így megtoldom egy jelzővel, kettővel: lelkiismeretlen, roszhiszemű
bolond! Meg akarja nyúzni az ükapámat… Ki akarja használni a
tapasztalatlanságát. Jól tudja, hogy 30 év alatt elévülnek az ilyen
dolgok, de mit bánja azt maga! Elvállalja a pert, mert jó fejőstehénnek
igérkezik. No, de – folytatta eszeveszetten, – majd megmutatom én
magának, hogy én is vagyok valaki; leleplezem, bevádolom az ügyvédi
kamaránál és…
Nem folytathatta, mert megbicsaklott a torka a dühtől.
Az ügyvéd egy csöppet sem haragudott rá, sőt inkább megdicsérte a
szidalmazója szivarját.
– Ejnye, – mondta, – még se utolsó szivar ez az amerikai bagó.
Kontnak módfelett tetszett a késői ivadék impertinens humora: nem
állhatta meg, hogy el ne kaczagja magát.
– Feleljen hát Gábrisnak, – biztatta Kincsest mégis, hogy némileg
jóvátegye a tapintatlanságát.
– Hisz – jegyezte meg Kincses mester sunyin, – még nem kész a szidással,
csak pihen.
– De készen vagyok, – jelentette ki Gábris gróf mérgesen.
Oly komikusan hatott e kijelentése, hogy még a plébános is elmosolyodott
rajta.
– Az más, – mondta Kincses uram, – akkor felelek… Hát abból, a mit a
gróf úr most rám mondott, egy szó sem igaz, mert egy krajczárt sem
fogadok el a perért, puszta _dicsőségből_ folytatom.
De erre már kétfelé kérezkedett a nazarénus füle is.
– Ejnye, – jegyezte meg, – ki hitte volna, hogy olyan _biztos_ ez a per.
Kincses uram fölpeczkelte a tokáját és felállott, hogy jobban hasson a
szava.
– De csak egy embernek biztos ezen a kerek világon, – vágta ki a szót és
a mellét, – és ez az ember én vagyok.
Azzal, miután úgyse lett volna képes magát feljebb liczitálni, elköszönt
a házigazdától:
– Alásszolgája, majd eljövök az anyaggal, ha le lesz irva.
– Mikor lesz az anyag leirva? – kérdezte Kont vitéz.
– Tekintve, – válaszolt Kincses mester, – hogy kitészen vagy ötven ivet,
el fog tartani vagy tiz napig.
– És – csodálkozott Kont, – kigyelmed azt öt percz alatt szedte össze a
fejébe?
– Nagy uram, – henczegett a kövér úr, – ha kitalálták volna azt a gépet,
a mi lefotografálja a gondolatot, rég császár volnék.
Komplimentumot csapott (a mi, tekintve gerincze hajlíthatatlanságát,
annyiból állott, hogy behajtotta kissé a jobb térdét), aztán csakugyan
kigömbörgött.
– Szolgája, szolgája, szolgája! – üzente vissza az ajtóból, mert eszébe
jutott, hogy nem bucsúzott el mindenkitől.
Az urak nem is vártak tőle ekkora tapintatot. Elég volt nekik az is, a
mit a maga jószántából hagyott hátra: a kétség, az izgalom.
A páter nem is állotta soká az ebédlő fülledt levegőjét, ajánlotta
magát.
Gábris gróf azonképen cselekedett.
– Majd még beszélünk erről a dologról, – mondta ükapjának sápadtan, –
most nem tudom, mi lelt, azt hiszem, fejtifuszt kaptam…
… A nazarénus és a várúr magukra maradtak.
A nazarénus igen magas, szikár férfi volt. Haja fakó és gyér, mint a
molyette bunda, orra kövér és kampós, mint a flamingóé. Különben
hasonlított egy kiéhezett tevéhez is, különösen a jámbor szemeinél és
lapos fogainál fogva.
– Eszik még, domine? – szólította meg Kont rövid hallgatás után.
– Köszönöm alásan, nem tudok többet.
– Akkor keljünk fel. Kell egy pipa?
– Instállom, jobb szeretnék egy kubát.
– Mi az a kuba?
– Öt krajczárt kóstáll, de igen finom.
– De mi?
– Szivar.
– Ötkrajczáros szivarom nincs, de egy másik fajtából adhatok, – mondta a
házigazda és megkinálta vendégét egy ötkoronás Upmannal.
Felkeltek az asztaltól és besétáltak a szomszéd szobába.
– Üljön le, domine.
A nazarénus leült.
– Mi a neve? – kérdezte Kont.
– Lombos Keresztély, instállom.
– És mit tud?
A kérdés nagyon általános volt, de Lombos Keresztélyt azért nem hozta
zavarba.
– Hát – válaszolt a nagy úrnak, – elvégeztem a theológiát, a jogot, a
kereskedelmit és a teknikát… Azonkívül tudok görögül, törökül, latinul,
tótul, németül, angolul, csuvaszul, kinaiul és hottentottául… (Most fujt
egyet, aztán folytatta:) – Voltam már költő is, ügyvéd is, katona is,
buddista pap is, de kálvinista pap is. Amerikában csatornatisztító
voltam, Stambulban eunuk, Aetiópiában testőr, végre Délafrikában
megettem egy ártatlan kis gyereket, a mi, bár tévedésből, marhahúsnak
ettem, igen megfeküdte a _szivemet_… Azóta semmi sem vagyok, csak
nazarénus.
Kont vitéz csak ámult-bámult.
– Akkor kegyelmed igen tudós ember!
– Az vagyok.
– És sok mindent próbált!
– Azt hiszem, mindent.
– Gábor gróf – faggatta Kont különös vendégét, – azt mondta nekem, hogy
megtévedt egyszer: sikkasztott.
– Sikkasztottam, mint testőr X. Menelik királytól, de jóvátettem a
hibámat, mikor nazarénus lettem…
– Volt pénze?
– Épen annyi, a mennyi kellett és még három korona.
– S most miből él?
– Napszámból.
– Egy ilyen tudós ember! – csodálkozott a vitéz.
– Itt nálunk nem kell a tudomány, – világosította fel Lombos. De azért
nem panaszkodom, mert megalkudtam a sorssal. Igen kevéssel beérem én.
Egy liter nyers búza naponta az emberi test táplálására untig elég.
Kont összecsapta kezeit:
– És meg tudja rágni a nyers búzát?
– Meg. A fogam hozzáidomult.
– De a jó meleg ételt csak jobban szereti?
– Azt természetesen jobban, mint látni méltóztatott.
Kont vitéz elgondolkozott egy pillanatig, aztán Lombos vállára tette
kezét.
– Akar jó módban élni?
Fanyar mosoly huzódott a Keresztély szája szögletébe.
– Köszönöm, instállom, biz én magam sem tudom…
– Nincsenek vágyai? – faggatta Kont.
– Hát hisz voltak, – hebegte a nazarénus zavartan. – De most már minek?…
Késő.
– Miért késő?
– Igen sokat éltem, unom a földet, Istenhez vágyom…
A várúr egy időre beszüntette a beszédet, le s fel járkált a szobában.
Aztán a következő kérdéssel lepte meg a nazarénust.
– Akar-e érdemeket szerezni Isten kegyelmére?
Egyszeriben kigyult a penészes férfi savószin szeme.
– Azt igen, igen! Hiszen nazarénus vagyok.
– És – tette fel Kont a második kérdést, – tud-e hallgatni?
– Ha parancsolja és ha Istennek tetsző dolgot cselekszem vele, – fogadta
a nazarénus fanatizmusa lázában, – kivágatom a nyelvemet.
Kont a fantaszta felé nyújtotta jobbját s ebben a pillanatban csöppet
sem hasonlított önmagához, a délczeg, erőszakos, hatalmas Konthoz,
inkább egy szelid kálomista püspök benyomását tette. A szavai azonképen:
– Szeretem kigyelmedet és ha úgy akarja kigyelmed is, magamnál tartom.
Szükségem van valakire, a kinek bátorsággal kiönthessem a szivemet.
Egyedül állani a földön egy nagy kötelesség és felelősség sulyával
terhelten, a nélkül, hogy ezt a felelősséget bárkivel is meg lehetne
osztani: a legnehezebb emberi vállalkozás, szinte határos a
lehetetlenséggel. Bizom az erőmben, – folytatta Kont vitéz nemes
pathoszszal, – szivesen felveszem a harczot a milliókkal s nem
kételkedném a győzelmemben sem, ha ezen a ponton nem érezném a
gyöngeségemet… Akar-e segítségemre lenni?
A nazarénus felállt, hajlott teste kiegyenesedett, csupa láz volt az
arcza.
– Akarok…
– És – kérdezte a vitéz, a megihletett férfi kezét melegen szorongatva,
– megigéri, hogy nem kérdez, nem lát, nem hall semmit abból, a mit
kigyelmednek sem szabad tudnia… Megigéri, ha im Isten szent szine előtt
kijelentem kigyelmednek, hogy mindaz, a mit eddig cselekedtem, s ezentúl
tenni fogok, bármily különösnek, titokzatosnak, őrületesnek is tetszett
és fog tetszeni, Isten és a haza dicsőségére történik?
– Megigérem; – és egy könycsepp gördült ki a nazarénus szeméből.
– Miért sír? – kérdezte Kont csudálkozva.
– Olyas valamit éreztem, – válaszolt Lombos Keresztély, – mintha egy
pillanatra megnyilt volna előttem az ég s ott láttam volna benne nagy
uramat Isten jobbján ülve.
Azzal lehajolt a Kont kezére és egy áhitatos csókkal illette meg azt.