Kont még sokáig nézte az eget várkastélya tornyából, kikönyökölve az
ablakon a hideg éjbe. Ő nem fázott… Két nagy érzés hatalmas lángokat
gyújtott fel a szivében. A hazaszeretet és a – szerelem… A herczegnő
képével aludt el s a hazáról álmodott:
… Idegen fejedelmek jöttenek messze országokból a magyar király
vendégeiül. Örömtüzek égtek, pattogtak az éjben, s beragyogták
Nagy-Magyarország egész területét a Kárpátoktól az Adriáig, még azon is
túl: a Földközi és a Fekete-tengerekig… A királyok épen azért jöttenek
Buda várába, hogy elismerjék, szentesítsék a magyar király új
hódításait…
… A várúrnak, midőn másnap felébredt, első dolga volt, hogy misét
rendeljen. Házi papot nem tartott, de kápolna volt a várkastélyában s
Römer Benedek, a vizivárosi plebános készségesen vállalkozott a nagyúr
vallásos szükségletének ellátására bármily időtájban is. Most is
megjelent a hivására tüstént s kiszolgáltatta a misét.
A várúrra, mikor mise után az ebédlőbe lépett a plebánossal (a kit
szokás szerint magánál tartott reggelire), már három látogató is várt:
Gábor gróf az ügyvéddel és a nazarénussal.
Kont az ebédlőbe kérette és az asztalhoz ültette őket is.
Az ügyvéd pompás magyar tipus volt: kövér, zömök, nagyfejű. Afféle
talpig-test ember, de nyakig-ész volt annak a feje is. Kont maga mellé
ültette jobbjához és azonmód elkezdett vele tréfálni.
Egyéb se kellett Kincses Károly uramnak (hogy a maga nevén nevezzük a
fiskális urat), hiszen az ő fejében lakott a saját állítása szerint a
magyar mithologia valamennyi manója: az adoma, tréfa, szójáték
kisistenei.
– Hallom, – kezdte Kont vitézt az évődést, – hogy kigyelmed tartja magát
az ország legokosabb emberének; hát mondjon valami olyat, a mit még
senki se mondott.
Kincses uram egy pillanatig sem gondolkozott, azonmód rávágta:
– Jó, hát azt mondom, hogy az embernek legbecsesebb testrésze az ötödik
kereke.
– Való, – ismerte be s nevetett hozzá Kont vitéz, – ilyet aligha mondott
valaki is, csak egy hibája van a mondásnak: nem lehet megérteni.
– Hászen – mondta a fiskális, – azért vagyok, hogy megmagyarázzam.
– Halljuk!
– Hát – magyarázta Kincses Károly, – minden embernek annyi az értéke,
mint a mennyivel többet tud másoknál. A rendes ember, azaz a négy
kereken járó, semmit se ér, mert csak azt tudja, a mit már mások is
konstatáltak. Következésképen a bolond, vagyis az ötkerekes ember
értékesebb, mert az olyat is _tud_, a mit senki sem tudott.
Kont nem volt megelégedve a fejtegetéssel, megcsóválta fejét.
– Kire czéloz kigyelmed?
– Arra, a ki a vasutat, a léghajót, a telefont, a grammofont, a
napsugárral való fűtést kitalálta és a többi bolondra…
– Azok nem voltak bolondok…
– Nem-e?… Ha én azt állítom, hogy az emberek szeretőt fognak tartani a
Marsban, nem vagyok bolond?
– Az képtelenség.
– Ma, de az lesz-e százezer év múlva? Százezer év előtt képtelenség volt
a villamos vasút is s ha bolondok nem lettek volna a világon,
biztosíthatom, hogy ma is az lenne… Uram, – folytatta Kincses, – a
képtelenség és lehetőség egy anyaméh-szülte fogalom. Minden lehetőség
képtelenség csira korában. Azonképen a bolond és a lángész is egy és
ugyanazon személy. A siker előtt minden lángész bolond.
Kontnak így kihámozva már jobban tetszett a tétel.
– Mond valamit, – dicsérte a fiskális eszét. – Kigyelmedre alighanem rá
fogok bizni egy kiskorú lehetőséget: öregítse meg.
– Megteszem, – vállalta Kincses, – ha megfizeti a zabját.
– Azt megfizeti busásan…
– És ha kiállja a kor levegőjét, – tette hozzá fiskális uram
óvatosságból.
– Majd meglássuk…
Gábor gróf igen kiváncsi lett: vajjon mi lehet az a képtelenség, a minek
megvalósítását ükapja rá akarja bizni az agyafurt fiskálisra? Valami
ostoba sejtelem igen piszkálta a máját…
– Mi nekünk nem szabad tudnunk arról a _képtelenségről_? – kérdezte
feszengve, bátortalanul.
– _Lehetőségről_, akarod mondani, – javította ki Kont.
– Jó, mondjuk úgy.
– Miért ne mondanám meg? Vissza akarom perelni azt a 172 uradalmat, a mi
azalatt, míg távol voltam, szerteszét mászott az utódaim között.
Hát igenis, ez volt a szegény Gábris sejtelme épen. A torkán is akadt a
szardinia, a mit épen a szájába tett. A papnak is megcsúszott a széke
magától, hogy majd leesett róla, de még a fiskális is elejtette villáját
a rája szúrt hideg kolbászszal együtt. Csak a nazarénus folytatta
nyugodtan, a hol elhagyta, a lakmározást… Őt nem érdekelték a földi
javak.
Kont vitéz ajkáról egy szánakozó mosoly lebbent el.
– Sajnállak, fiam, – szólott Gábor grófhoz, – de szükségem van a
birtokaimra.
Gábrist még csak jobban felingerelte ez a fölényes szánakozás.
Felszisszent tőle.
– Eh, képtelenség! – hadarta. – Tréfának rosz, fenyegetésnek üres…
Kont erre már összeránczolta szemöldökét. És rászólt a grófra:
– A ki fél, az ne henczegjen.
– Nem félek, – nyakaskodott Gábor gróf.
– Akkor miért akadt a hal a torkodon?
– Az ükapám szándéka bánt, – állította az ükunoka, – tisztán a
szubjektiv animozitása. Hogy nem éri be azzal, miszerint megosztom
magával a jövedelmemet, az egész vagyonomra vágyik… Azt hiszem, ez elég
ok…
– Fiam, – jegyezte meg a vitéz, nála szokatlan szelidséggel, – fogsz te
még erről másképen is beszélni… Nem világosíthatlak fel a felől, mire
kell nekem a földem, mert annak még nem érkezett el az ideje. Ma csak
annyit mondok, hogy nem mulatságra kell… Elégedj meg egyelőre ennyivel
és ne gyűlölj idő előtt.
A vitéz ajkáról szinte természetellenesen hatottak ezek az elegikus
szavak. Gábor grófon valami meghatározhatatlan érzés vett erőt, a mi
feldúlta a lelkiismeretét.
– Nem gyűlölöm, ükapám, – hebegte, – csak nem értem, mire való ez a
czéltalan és képtelen erőszak…
– Hogy czéltalan-e, képtelen-e, azt majd Kincses uram fogja kisütni, –
jegyezte meg Kont vitéz…
Kincses mester szót se szólt eddig a tárgyhoz, nem is hallotta a Kont és
a Gábor gróf között lezajlott disputát, annyira belemélyedt a maga jogi
kombináczióiba. Tehát komolyan foglalkozott a _képtelen_ ügygyel.
Ám hogy reá hivatkozott a vitéz, Gábor gróf menten belekapott egy óramű
pontosságával működő agya kerekeibe.
– Ügyvéd úr, – zökkentette ki a nagyeszű urat egy logikai czirkulus
kellő közepéből, – világosítsa fel ükapámat, hogy egyszersmindenkorra
vége szakadjon ennek a kínos családi ügynek…
De a fiskális csak nem akart hozzálátni a felvilágosításhoz.
– Várjon kérem, – s legyintett a kezével, – még nem vagyok kész az
anyaggal…
Gábor kijött a türelméből.
– Ugyan kérem, ne affektáljon.
Kincses mester bedugta a fülét, hogy ne háborgassák, úgy gondolkozott
tovább. Majd az sem volt neki elég, felállott az asztaltól és
ötször-hatszor körülszaladgálta a szobát. Izzadt, mint a ló, kidülledt a
szeme.
A plebános szinte attól tartott, hogy hirtelenében megbolondult a hires
férfiú.
– Nagyságos uram, – szólt rá szeliden, – tessék megcsendesedni, hisz nem
történt semmi baj.
De csak tovább zúzta a mester a fejét, nyilván végig kellett hogy
legelje a Corpus Juris összes berkeit, hogy kilyukadhasson valahová.
Kont maga is elkomolyodott, Gábris gróf szivdobogást kapott, csak a
nazarénussal nem történt semmi sem. Ő nem tudott csodálkozni…
Nagysokára elcsendesedett Kincses mester. Belevágta magát a székébe s
egy nagyot fújván heureka helyett, eme szavakra nyitotta ajakát:
– Készen vagyok!…
Kont ráemelte szemét.
– Nos?
Gábor melléje ugrott:
– Beszéljen hát!
A pap is nógatta:
– Halljuk, nagyságos uram!
– Kérek egy pohár bort, – nyögte ki a mester, miközben szaporán
törülgette homlokáról a dicsfényt, azaz az izzadtságot.
Hárman is töltöttek neki. És Kincses mester felhajtotta mind a három
poharat.
No, vélték a kiváncsiságtól rángatódzó urak, most már csak megjön a
szava. Megjött, de nem az igazi.
– Éhes vagyok, – mondta – s elkapta a hideg malaczos tálat a nazarénus
elől…
– Ne bolygassuk a mestert, – tanácsolta a házigazda, – hadd lakjék jól
először, majd beszélni fog ő aztán kérés nélkül is.
Gábor gróf megfogadta a tanácsot, összekapta fogát, hogy fel ne
robbanjon, míg a fiskális úrnak jóllakni nem méltóztatik.
A plébános egy új thémát próbált megpendíteni, de csak a nyelve pendült
meg egy párszor, a théma nem. Azt megfojtotta Gábor gróf, még mielőtt
megszületett volna…
– Ne beszéljen, kérem – szólt rá a szelid papocskára – mert képtelen
vagyok odahallgatni, ideges vagyok.
A nazarénus belefáradván a busás reggelibe, egy nagyot nyögött. Azt is
betiltotta a gróf.
– Ne nyögjön kérem, emészszen csendesebben.