A kaszinóban természetesen nagy port vert fel a Kont váratlan fellépése:
a politikában való aktiv részvételi szándékának a bejelentése.
Mert bármekkorát nőtt is a vitéz népszerűsége és tekintélye, többé senki
se gondolt arra, hogy a haza megmentőjét keresse benne. Maga Gábris is
rég elfelejtette, a miért tulajdonképpen lehivta a földre: a hazát
teljesen különválasztotta az ükapácskájától. Abban a hitben élt, hogy
megismervén a kor viszonyait ő maga is lemondott ambiczióiról.
És ime kitűnt, hogy komoly szándékai vannak, nem csupán kedvtelésből és
népszerűséghajhászásból utazta be az országot a nyáron: értékesíteni
akarja a nép körül szerzett tapasztalatait. Nyilván a módját is
megmagyarázta neki valaki, mert hiszen képviselő akar lenni, egész
helyesen.
Mindenki elismerte a vitéz hatalmas szellemi képességeit, de abban mégis
kételkedett a kaszinó, hogy a nagy úr a politika sikamós mezején
detail-ismeretek és apró komiszka furfangok praxisa nélkül érvényesülni
tudjon.
Gábris is tartott tőle, hogy a pártélet zavaros vizeiben hamarosan
lejárja magát. El fog merülni a sok államjogi, egészségügyi, pénzügyi,
kereskedelmi törvény örvényében, belefojthatja akár a legelső
koczafiskális, a ki be tudta magolni eme törvényeket.
Az senkinek sem jutott eszébe, hogy hiszen módjában áll Kont vitéznek is
megtanulni a Corpus Jurist. A lángeszét elismerték, de nem tételeztek
fel benne annyi szorgalmat. Gábrisnak megvillant ugyan a fejében a
gondolat, hogy hátha épen azért zárkózott be két hétre, hogy a
törvényeket bújja, de a hogy megvillant, úgy el is aludt egy pillanat
alatt…
A miniszterelnöknek mindezek ellenére igen gonosz sejtelmei voltak. Ő
félt Konttól. Maga se tudta okát adni, miért, de az volt az előérzete,
hogy a vitéz még sok galibát fog a kabinetnek csinálni, ha belekerül a
képviselőházba. Idővel kiforrhatja magát modern politikussá, érzéke
máris van hozzá, azt bebizonyította neki a varga példázatával. El
kellett ismernie, hogy czélt talált vele. Mert csakugyan úgy áll a
dolog: könnyű volna politikát csinálni, ha ismerné az ember a nemzet
szükségleteit. A pszichéjét! Vágyait, eszményeit! Csakhogy ép ez a
legnehezebb. A diagnozis megállapítása. Az orvosság: az már csak
reczept…
Hát ki tudja, hogy a diagnozist nem pedzi-e Kont vitéz már eddig is?
Ahhoz törvényismeret se kell, csak nagy megérzések. Fölényes elme. Éles
szem. Meleg sziv.
Ha úgy lenne, – morfondirozott a miniszter, – azt se igen bánná, ha
megbuktatná a kabinetet… Ám ha csupán izgágaságból, szereplési vágyból
akar kilépni a politika porondjára, jobb lenne elejét venni a
kalamitásnak… Majd csak talál tiz embert, a ki megkérvényezni a
mandátumát, akármekkora is a nimbusza…
Igen főtt a feje a jó miniszternek. Mitévő legyen?… A kaszinótagok
lelkét már nem furkálták ilyen skrupulusok, ők a Kont szereplési
szándékát inkább a szenzáczió és pikantéria szempontjából vették birálat
alá és azt vallották, hogy nem kell, nem szabad (már csak kegyeletből
sem) akadályokat gördíteni a Kont naiv, szinte sportszerű vállalkozása
elé.
Igyekeztek meggyőzni a minisztert.
– Ne bántsd, kegyelmes uram… Ártani semmi esetre sem árthat. Csak
használhat a roppant népszerűsége… Kiaknázhatjuk a javunkra, stb.
De a státusférfiú csak tovább lógázta a fejét.
– Ej, ej, czifra dolgok fognak még itt kisülni.
Egy hétrét mameluk elnevette magát.
– Igaz, – jegyezte meg gúnyosan, – hogy elég czifrán kezdte… Hahaha, azt
mondta, hogy csinál ő magának, ha akarja, akár másnap kerületet.
– Ugyan, – vette Kanut a vitézt pártfogásába, – azt ő nem komolyan
értette… Beugrottál neki…
A mameluk védekezni akart, de mivelhogy a komornyik (a kaszinóban
játszódott le a jelenet) egy sürgönyt prezentált a miniszterének,
elhalasztotta az ellenkezését, hogy a gazdája is meghallhassa, ha
elintézte a sürgöny ügyét.
De bizony arra többé nem került rá a sor… Egy megdöbbentő, szinte
hihetetlennek látszó hirt jelentett a távirat. A miniszter halálra
sáppadt bele. Kezéből kiesett a sürgöny. Kanut felkapta és felolvasta:
«Szendrey István gróf, a belváros országgyűlési képviselője _hat órakor_
szivszélhüdésben elhalálozott.»
A kaszinó urainak önkénytelenül az órára tévedt a tekintetük… Hét óra
volt… Körülbelől _egy órája_ lehetett annak, hogy Kont elhagyta a
kaszinó épületét…
Az urak annyira meg voltak döbbenve, hogy hamarjában nem voltak képesek
összekapcsolni a két eseményt: a Kont föllépését a megrendítő ténynyel.
Gábrist kivéve. Az egyszeribe kivált a megdöbbent tömegből és a
miniszter elé lépett:
– Kont vitéz – konstatálta szinte átszellemülten, – megcsinálta magának
a kerületet abban a szent pillanatban, a melyben ebbeli szándékát
bejelentette. Azt hiszem ezután, Isten csodás akaratával szembe nem
helyezkedhetünk…
– Nem, – mondta a miniszter, a ki magához jött végre, – Isten újjal
mutatott rá, mitevők legyünk…
– Éljen Kont! – zúgta rá halkan az egész kaszinó.
Aztán bővebben kezdték tárgyalni a csodálatos esetet… Konstatálták, hogy
az elhalt képviselő egészséges volt, mint a makk. Egyesek még tegnap is
kártyáztak vele. Sőt Klimanóczi szerint éjjel az orfeumban járt, roppant
víg volt, sok pezsgőt ivott. Mi több, Gekszi gróf meglátogatta ezelőtt
három órával s pompásan mulatott az élczein…
Aztán Kontra került a sor… Az élet, az elmúlás, a túlvilág, az isteni
gondviselés rejtelmes problemái sűrű ködként borongtak a fényes termek
levegőjében és megszállották a lelkeket… Szó kevés esett.
– Miért kivánta Kont, – sóhajtott fel Gekszi gróf, – épen a Szendrey
halálát?
– Nyilván mert az ország első kerületére vágyik, – vélte Klimanóczi…
De Gábris lehurrogta.
– Bolondokat beszéltek. Olybá veszitek a halált, mint gyermek a
büntetést. A halál boldogság, dicső dolog. Ükapám bizonyára azért
jutalmaztatta meg vele Szendreyt, mert ő volt közöttünk a legkülömb…
A XXI. század misztikumra hajló vértelen szelleme vakon belement a
Szendrey váratlan halálának abba a magyarázatába, hogy azt Kont vitéz
akarata idézte elő. A véletlenek összetalálkozásában már nem igen hittek
akkor az emberek. A tudomány igen elharapódzott, eltörölte a
hypotheziseket, inkább transcendentális okfejtésekre vetemedett, hogy
betömje a hézagokat. Dogmává lőn: a természetben nincs véletlen, vagy ha
van, az a legnagyobb csoda…
Kont vitéz abból, a mi távozása után a kaszinóban történt, aligha tudott
meg valamit is. A Szendrey halálának hire azonban még a herczegné
palotája előtt eljutott hozzá. Igen egyszerűen, a palota szomszédos volt
a Szendreyével. Épen akkor húzták fel erre a gyászlobogót, midőn Kont
lóra ült, hogy hazanyargaljon.
– Ki halt meg? – kérdezte egyik csatlósától a gyászlobogóra mutatva.
Azok már értesülve voltak a gyászos hir legkisebb részletéről is.
– Szendrey gróf, – válaszolták. – Hatalmas úr volt… Okos ember…
Képviselő.
Kont összerezzent.
– Képviselő? – mormogta halkan, aztán felnézett a csillagos égre s
mialatt könny szökött a szemébe, hálaadó szavak váltak le ajkáról
áhitatosan, reszketegen:
– Isten velem: ki ellenem?!…
A fényes kis lovascsapat lépésben haladt a budai városrész felé.
Csattogott a paripák patkója és szikrákat váltott ki az utcza
kövezetéből. A csillagok reszkettek az égen, az emberek szanaszét
futkostak itt alant…
Kont vitéz gondolatokba merült. Csak akkor eszmélt fel, midőn a Dunához
érkezett s egyik csatlósa jelt adott a révésznek.
– Hallihó! Dulihó!